Dommiel & Shazan ''' Evil Within

▲ Meditation Satan ▲   ▲seth ▲

be mine again

A tenger lassan nyaldosta a part homokját, melyben olykor fel-felbukkant egy kisebb rák vagy egy szép kagyló. Az élet apró csodái, melyeket mai látni, sőt talán most tűnik csak igazán fel azoknak is, kik eddig nem láttak tovább a monitoron, a képernyőkön, a város mocskán túl. Ezen valakik ugyan akkor manapság kevesen vannak. Oly annyira, hogy a sziget valamire való alakja is csupán én maradtam. A szökések, a mészárlások, a vírus és mi egyebek rengeteg vért ontottak, sok életet követeltek. Csoda vagy inkább nagy odafigyelésnek köszönhető, hogy jómagam megmaradtam. Szerencsére képességem is segítségemre volt, mit nem kapok meg, ha nem vonulok el a világtól. Mégis... ezer kínhalállal sem ér fel mindaz, hogy elhagytam Őt. Úgy érzem ez a világvége az én büntetésem, s meg kell hagyni, érzem a súlyát. A tudat, hogy magára hagytam, s ha bajba került nem voltam ott, hogy védelmére kelhessek. Hiánya egy percig sem hagy nyugton, nem enyhül, pedig jó ideje már, mikor utoljára láttam. Mély sóhaj szökik ki ajkaimon, ahogy elmerengve kémlelem a vizes tájat, a vad hullámokat. Egy fa árnyékában, törzsének döntve hátam ülök a homokban egykoron fehér kezeslábasomban, mely mint páciens ruha különböztetett meg a kutatóktól. Egyik térdem felhúzva, a saját mappám pihen rajta, melyet ki tudja miért most is őrzök. Azon egy kissé gyűrött lap, melyen félkész rajzom. Saját fájdalmam erősítem csak meg, hogy a rajzról Ő néz vissza rám. Úgy érintem meg a ceruza tompa hegyével, mintha simogatnä, tartva attól nehogy fájdalmat okozzak vele. Ennél nagyobbat? Ostoba hitegetésekkel, naív gondolatokkal próbálom nyugtatni elmém, ám mind hiába. Mégis... hinni akarom, hogy él, hogy biztonságban van, hogy nem fél, nem szenved. Ha nem én, más talán tenyerén hordozza, mert képtelenség keményebben bánni vele. Egy angyal, egy szent, kit meg kell becsülni.
Az épület mögötti részen voltam, kevesebb a fertőzött, ide tévedő túlélőktől pedig nincs okom tartani. Kevesen ismerik a helyet, azok közül pedig sokan holtak már, ki pedig nem, fejvesztve menekül tőle minél messzebb. Ág reccsenés zökkent ki a mély depresszióból mögülem, oda is kapom fejem. De nincs mitől tartani, csak egy négylábú, kinek fajtársaival ellentétben sikerült túlélnie az itteni káoszt, a kísérleteket, a kannibálok tömkelegét. Igaz, három gyakran egymást ütlegető farka örökké emlékeztetni fogja, milyenek is az emberek és mit tettek vele, de él, és ezzel láthatólag teljesen meg van elégedve. Akad itt némi élelem, állat és a vihar elől is biztonságot nyújtó épület - noha az éhezőktől is kell tartani odabent - ahol kihúzhatják a magunk fajták egy ideig. Hogy miért nem hagyom itt ezt az istenverte helyet? Talán büntetésből, talán a biztonság jó voltából, talán mert már mindent eldobtam magamtól, mikor elbúcsúztam tőle. Ismét a kutya zökkent ki bajomból, halk nyüszögésével. Barátként tekint rám, pedig hetek óta most látjuk egymást először. Bízik bennem, pedig lelkem mélyén talán romlottabb vagyok mindenkinél. Talán a génmanipuláció okozta különös kisugárzás, mely elhiteti vele, hogy van kapocs kettőnk közt. Pedig nincs. Én ember vagyok, ő pedig csak egy eb. Sosem leszünk hasonlóak. Ám attól még felkelti érdeklődésem. Óvatosan felkelek, a holmijaim magamnál tartva. Felnéz rám, egy darabon csak áll egy helyben, majd megfordul és elindul. Követem, bár mindvégig óvatos vagyok, hiszen ha lassacskán el kevesebben is lesznek, mindig utamat állja egy-egy fertőzött. Bízom benne, hogy valami érdekes dolog az, amit mutatni akar, s nem egy fertőzött által kibelezett őz. Követem, egészen a sziget túl feléig, ahol már majdnem lankad érdeklődésem, mikor a stégnél különös zajok csapják meg a fülem. Odakapva tekintetem egy hajót látok hánykolódni, kikötve, magányosan. Egyből feltámad bennem az izgalom és vadász ösztön. Vajon ki lehet? S mi szándéka itt? Véletlen volna? Talán igen. Az ebben nem kellett csalódnom, őt - velem ellentétben - nem a különös idegen vagy idegenek hatották meg, mind inkább egy üres konzerv, amit minden bizonnyal a hajó közeléből csent el. Csent? Egy hajdan élelmet tartalmazó, ám immáron üres konzerv elvétele nem számíthat lopásnak. Nem közelítem meg, mint inkább óvatosabb fürkészéssel tekintek körbe, ám sehol senki. Vajon mióta állhat itt a hajó? Néhány órával ezelőtt én is erre jártam, akkor még nem volt itt. Az eb közben el is tűnt, jómagam pedig a félig lerobbantott épület felé vettem az irányt. Nem csupán az érkezők miatt kellett figyelnem, de a fertőzöttek is előszeretettel jártak a rom közelében, akár csoportosan. Sajnáltam, hogy már nincs mellettem az eb, mert remek elterelő lehetett volna, így azonban kerülnöm kellett kicsit. Nem tudhattam mennyivel járhat vagy járhatnak előttem, így én sem haladtam túl gyorsan. Az első utamba álló ezúttal nem élőholt, sokkal inkább egy leölt, s egy újabb. Megállok felettük, hogy felmérhessem mennyi ideje már, hogy itt lehetnek. Nehéz megmodani, hisz már az előtt elkezdtek bomlani, mielőtt úgy igazán a fűbe haraptak volna. Az egyikből azonban szokatlan mód sok minden hiányzik. Mások az élelmet kobozzák el, akitől csak lehet, ez az alak mégis a beleire pályázott. Nem tudtam hová tenni e cselekedett, pedig ha igazán magam elé képzelném rájöhetnék miféle hasznos trükk ez. Itt azonban megtorpanok. Nem lenne okos, ha emberként mutatkoznék, akárki is az. Állatként sem igazán, ám így könnyebb volna megközelíteni őket, illetve nem hagynám beporosodni képességem, hogy aztán egy nap élesben belebukjak és a vesztem okozza. Apró, de fürge állatkára gondoltam. Nem kellett hozzá behunynom szemeim, de hadonásznom, egyszerűen csak át kellett adnom magam az érzésnek, hinnem, hogy azzá válok. Mérettől függően lassabb a dolog, ezen még dolgozom. Ami velem egy magas, mint akár egy felnőtt ember, könnyebben változom el, ám egy kis veréb vagy egy ló már egészen más tészta. A koncentráció is nagyban hozzá ad, s ennek köszönhetően az állatvilág lehetőségeivel is élhetek, miként a cápa a víz alatt, s ahogy a macska is lát a sötétben. Még nem sikerült minden részletét kiismernem, nehéz kézikönyv nélkül ismeretlen dologgal ismerkedni. Főleg mivel ez rengeteg energiám felemészti. Külsőleg nem tudom miképp változom azzá, amivé akarok, csak azt, hogy mire lecsitítom elmém, s magam előtt látom a lényt, alakot, bármit, már a tükörképem néz vissza rám. Hozzáteszem nem árt az állatvilág ismerete, és az emberi hangok leutánzása is kész művészet, ugye gyakorlat teszi a mestert. Mire újra felpillantok az égre, már egy rozsda vörös bundás szemével látom a világot. Talán választhattam volna kisebb lényt is, de az még több energiám emésztené fel azt hiszem. A rókák pedig köztudottan ügyes lopakodók. Szóval lépteim felgyorsultak, ám a zaj, amit keltettem, éppen csak a szemfülesebb állatok hallhatták meg. Úgy suhantam a fák, bokrok közt, akár a szél. Az átkozott járkálókat persze így is el kellett kerülnöm, de a haladásom jóvval felgyorsult, így hogy puha mancsaim nem keltettek feltűnést. Alig egy óra alatt lefutottam, mit emberként másfél két óra alatt kocogva.

A kaput megközelítve minden lehetséges irányba elnézek, megbújva egy-egy hordó, láda vagy akármi mögé, alá. Szerencsére az őszi táj odakint nekem kedvez, avagy a természettel jól egybe olvadó bundával, mit most ruhaként magamon hordok. Belépve az épületbe szorgos szimatolásba kezdek, mint egy fajta ösztönös keresgélés, amikor a menedéket kereső állat idegen terepre tér. Csak éppen most idegeneket keresek, kik betolakodtak hozzám, mert bátran kijelenthetem, az épület immáron az enyém, mégha meg is osztom olykor pár fertőzöttel vagy kóborral. Szag nyomok éppen akadtak, de mind járkáló hulláktól származtak, legalábbis a szimatom ezt súgta. Elindultam hát a folyosók egyikén, hamarosan pedig erőteljesebb szagok árasztották el szagló szervem. Nem épp a kellemesebbikekből. Néma léptekkel - éppen csak a karmaim kopogása hallattszott - baktattam a folyosón, elérve a bűz forrását. Egy nem rég meglékelt hulla. Nem mentem közelebb, bár megfigyeléseim alapján, a nyaki gerinc elválasztása után vagy az agyonszúrás után, nem képesek már élni. De nem kockáztatok. Az alvadt vér azonban friss. Már amennyire egy hulla vére friss lehet, mert még mindig csöpögött ki a fején lévő lyukból. Orrom most is ide-oda jár, szemeim keresik a válaszokat mind erre, ám nem várt formában kapom meg mind ezt. Füleim riadtan tekintenek a kopogás forrása felé, én pedig érdeklődve figyelek, történik e más is. Egyenlőre azonban nem. Nehezen veszem rá magam, de végül a csövet követve fedezékek nélkül indulok a forrás irányába. A hulla szag nem csillapul, talán csak egy csövet csapkodó, éppen éhenhaló halott az. De akkor merre lehetnek az érkezők?
Óvatosságom a sokadik üres ajtó után alább hagy kissé, de azért az ösztöneim éberek, s ha kell a semmiből támadnak fel. Márkezdtem azt hinni, netán rossz épület részbe mehettem, mikor hangos zihálásra lettem figyelmes. Annyira váratlan volt és a folyosóról bizinytalan, hogy a füleim radarként keresték a forrását. Míg meg nem bizonyosodotam benne, el sem indultam, ám utána lopakodó üzemmódra váltva sunnyogtam az ajtó kerethez, hogy óvatosan bedughassam a fejem egy röpke bepillantás erejéig. Tényleg csak egy szempillantás volt, nem is akartam elhinni, hogy amit látok az az. Természetes lenne, ha a sötétben, Őt látnám mindenkiben. Ezért újra elismételtem s megint. Negyedszerre pedig merészen bedugva a fejem figyeltem mereven, noha oldalt állt nekem, de... Amit látok képtelenség, egy fájdalmas, keserédes öröm, egy délibáb. Az már teljesen mellékessé vált, hogy Ő büzlik a belsőségektől, s a nyakában lógó kis semmiség sem fogta meg figyelmem, ellenben arcával. El se hiszem, hogy Ő az, és mégis! Izgatottságom négylábúként is megnyilvánult, ahogy a folyosón toporogtam, alig bírva, hogy ne baktassak odahozzá, hogy ne változzak vissza és támadjam le. Természetesen nem úgy, mint a körülöttünk lézengő holtak, bár nem lenne ellenemre, ha a küzdelem hevében beleharaphatnék. Abba ott bele sem gondoltam, hogy szétválásunk talán haragot váltott ki belőle, noha munkája lévén sem lehettünk folyton egymásé. Ezerképp elképzeltem, miképp lépek oda hozzá, hogy vonom magamra figyelmét, amit aztán onnantól kisajátítanék s soha többet nem eresztenék. Ám óriási örömöm kamasszá tette idős szívem, így az egészből csak egy vakkanás lett. S ha volt lehetőségem szemtől szembe ránézni, ha felém pillantott azokkal a különös íriszeivel, amivel már az első pillanattól kezdve rabjává tett, izgatottan szökkentem egyet, lábaim kisebb terpeszbe téve, állam a földre eresztve, fenekem az égnek meresztve. Nehéz megállni, még így tele állati ösztönökkel is, hogy ne vágjam magam hanyat, nem egyéb célból, mint, hogy megvakarja a hasam. Borzasztó mikre nem vágyik az ember, ha más bőrébe bújik.

| music: I feel like i'm drowning | | seth

▲ A Dying God Coming Into Human Flesh ▲ ▲seth ▲

be mine again

Fájdalmas, kegyetlen és szánalmas volt nézni miképp őrlődött. Reméltem, imádkoztam magamban, hogy túlélhessen, hogy épségben maradhasson, de ez a látvány, ahogy önmarcangolásba kezd, egyszerűen kegyetlenség. Hajdani erős mi voltának apróbb jeleit sem vélem felfedezni. Arcának magabiztossága semmivé vált egyenlővé az apokalipszis beköszöntével. Míg én itt próbáltam kényelmesen túlélni, Ő napokat töltött ébren, éhezett, szomjazott, nem csoda hát, hogy oda veszett régi mi volta. De nem engedem veszni a reményt, nem hagyom, hogy feladja. Enyhén félrefordított fejjel figyelem, ahogy fájdalmatokoz magának, s mintha az én combjaimba marna, meg remegek egy pillamatra. Vérének illata ugyanakkor mit sem változott, s nem hiszem, hogy emberként is ugyanígy lennék, de jelenleg olyan intenzíven érzem a nadrágáján keresztül lassan átivott vérét, mintha csak centikre lenne. Számban is megérzem jól ismert, de már ezer éve nem érzett zamatát. Az övé különleges csemege, mámorító méreg, mely az első kóstolás után az elmémre telepedett, s elvette józanságom, függővé téve minden porcikám.
Szomorúan figyelem, mielőtt úgy döntenék közbe avatkozom. Reményem, mi szerint figyelmem újfent csak az enyém lehet, beteljesült. Egyik melső lábammal tettem is felé egy aprócska lépést, vörös farkam izgatttságom kifejezve kezdett járni ide-oda.  Annyira belepi elmém a sok szép emlék, hogy eszembe sem jut, milyen veszélyes játékot űzöm. Én egy majdnem teljesen tehetetlen állatként üdvözlöm nem olyan szerény hajlékomban Őt, ki nem tudhatja valós kilétem, s akár fegyvere is lehetne. Ez egészen az első gyomorkorgásáig meg sem fordul bennem. De a halott tekintete és a koránt sem örömteli mozdulatai megcsengetik a vészmadarat bennem. Farkam mentem megáll a csaholásban, s mint akinek kedvét szegték egyszerűen elernyed. Fülem hegyezni kezdem, erősen figyelem, orrommal megállás nélkül szagolok, mintha csupán a válaszokat keresném. S bizony nem butaság, de az ember illata valóban változik egy hangyányit, ahogy gondolatai átformálódnak, akár negatívvá.
Bátor tappancsom visszább lép, de nem menekülök. Nem megy, pedig tudom milyen nagy őrültség, mit teszek. Vakkantanék, nem nem csődíteném ide a közelben csoszogókat.
Kiszolgáltattottá tettem magam, pedig mindig is a dominálás volt számomra az elsődleges. Ez még Shazannál sem változott. Attól való félelmem, hogy elveszíthetem, hatalmam alá akartam vonni. Mégis elhagytam. Figyelmetlenségem végett még a pofám is elkapta, erősen szorította, mit sem tudva, hogy épp kedvese nyakát akarná elmetszeni. Egy pillanatra elgondolkodom, vajon visszaváltoznék e közben? Saját véremben fuldokolva. Hogy aztán felismerjen. Micsoda kín lenne, fordítva én sem lennék képes felfogni tettem, de minden bizonnyal azonnal megölném magam a legfájdalmasabb módon.

Mielőtt a kése bőrt ért volna, alakom egy csöppet megváltozott, furcsa mód, most az izgatottaág okozta adrenalin segített mind ebben. Méretben talán ha néhány centit összementem volna, bundám, mintha csupán a vöröset hullajtanám, rövidebb, fekete bunda nőtt helyette, szemeim élénk zölddé váltak, pofám - melyet eddig csapdámként szorított - beljebb süllyedt, s immáron az egyik legdominánsabb állattá lettem, macskává. Fújtam is egyet, de csak az ösztönök végett, valójában egy percig sem haragudtam rá. Ha a nyakam vágta volna el sem. Ha kínok közt pusztulnék el sem. Most azonban elhátráltam elkapva felé, hátamon, s farkamkn a szőr látványosan égnek meredt, mint egy jelezvény vele szembeni kiállásom, ha harcra kerülne a sor. Nem tudom okoztam e neki döbbenetet, vagy megijedt e ettől a képtelenségtől, de tartottam tőle, hogy nincs itt az ideje a csodálkozásnak, ugyanis a távolból hallani lehetett az éhes szájak közeledtét abból az irányból, ahonnan jöhetett. Talán tévedek - jobb is lenne - de van rá esély, hogy a kinti csorda egy része, ha nem is az egész, de be talált. Meg lehet én hoztam a nyakunkra. Akár hogy is, biztos helyre kelk tudnom. Ennek ellenére még mindig nem adtam fel álcámmal, nem is lenne sokkal biztonságosabb. Ellenben tettem néhány méter a másik üresnek vélt irányba, majd megállva hátra pillantottam rá, akár egy intelligensnek hitt eb, aki a gazdáját szándékszik vezetni. Ha követett, valóban vezettem, óvatosan, mindig előre sietve, hogy ne húzhassam csőbe akaratlan. Ha azonban nem jött utánam kénytelen kelletlen másik tervvel kellett előrukkolnom.
Mindenesetre az A tervem a saját szobámba vezetése lett volna. Kicsit tévelygős útja volna, kicsit kanyargós, de végűl egy szellőzön keresztül átjuthatunk a fel bolygatott fehér folyosóra, amely otthon ad megannyi alany szobájának ajtajának, s köztük az enyémnek is. Csak számok díszelegtek az ajtón, semmi több, a vér foltokon kívül persze. Ha csak nem szorult segítségre, úgy a szobában vártam be, aminek ajtajának kilincse alatt ott pihent a kulcs is. Kényesen ügyelek a biztonságra, ha már álomra hajtanám a fejem, ugyanis az ajtó van olyan erős, hogy akár két erre kószálót is kibírjon. Reméltem, hogy a még most is folyosókon terjengő égett és vegyszer szag eltereli a szörnyetegek figyelmét, míg Shazan itt vagy akárhol is, de biztonsága tudja hátsóját. A zárt ajtó mögött pedig már nem félnék felfedni álcám, hogy akár egyből nekimis eshessek.

| music: Oh Death |    | seth

▲ Bones ▲ ▲seth ▲

be mine again

A bizarr látványt követően nő az aggodalmam, látva tehetetlenségét, mintha már nem is ő volna, mintha feladta volna végleg. Noha saját előnyömmé vált, hogy vele ellentétben én láthatom őt, s ő engem nem, úgy érzem csalódtam erejében. De mélyen legbelül tudom, hogy én hoztam el e szenvedést a számára. Első találkozásunkkor olyan volt, mint egy betöretlen, de betörésre vágyó erejében lévő, fiatal csődör, kinek álmai valósak, miket nem kerget, de el is éri őket. Aztán megjelentem és a legyőzhetetlent halandóvá, a céltudatost, semmiben bolyongóvá tettem. Minden vele töltött pillanat emléke hirtelen úgy zúdul elmémre, mintha csupán tegnap történt volna vagy néhány órával ezelőtt. Most azonban ennek sötét oldalával szembesülök, s szenvedése láttán, újfent megérzem azt a kellemetlen érzést, melyet azóta is csak az ő elvesztése óta érzek. Bűntudatot. A halandók fájdalma. Egyikünk sem sebezhetetlen, mint jó néhány évvel ezelőtt. Átalakulásom végeztével hátrálok távolabb, s egy darabon csak ülök és nézem. Ez az én gyötrelmem is. Látni gyengeségét, ahogy lassan mindenét felemészti a hiba, amit közösen követtünk el.

Ám aztán hirtelen kapom fejem nem túl biztató zajokra a folyosó végéből. Nem engedhetem meg magamnak, hogy baja essék. Egy olyan lehetőség nyílt meg előttünk, mely máskor bizony nem adatik meg. Magamra vonom hát figyelmét, vagy csupán elhintem benne azt az érzést, hogy a célba érve végül megadom neki azt, amit akar. Mielőbb biztonságban kell tudnom őt, így nem is várok egy pillanatig sem, míg a saját szobám biztonságába nem érünk, még ha ez igen csak nehézkesen ment a részéről.
A szoba végében ismét a padlóra helyezve hátsó felem figyelem. Immáron nagyobb biztonságban vagyunk, noha a kannibálok még eltalálhatnak ide, ám az ajtó - ha be van zárva - erős, s kitart, ha csak ketten férnek hozzá. Már elhatározom, hogy ezúttal ténylegesen leveszem álarcom, nem hagyva őt kétségek közt, s megadva magunknak azt, hogy ismét boldogok lehessünk, mikor a pillanatig tartó csendből hirtelen kimozdul, s éppen csak annyi idő van, hogy elugorjak. Ilyen helyzetben a visszaváltozás is problémás, s jelenleg a testi épségem a legfőbb, mivel fejébe vette, hogy végett vett életemnek. Egy már-már régi emlékeket előidéző macska-egér játékba kezdünk, melynek akkor az otthonom - otthonunk - volt a színtere, a cél pedig... nos... lényegében ott is ontottuk egymás vérét. Elég volt egy röpke pillanat, melyben lankadt a figyelmem és a keze már a torkomon szorult. Nem mondom hirtelen ereje teljében lett. Ha a macskák képesek lennének a mosolyra, minden bizonnyal széles vigyor ülne most rajtam. Még az elszorított oxigén végett is, csak azt látom, amit Ő nem. Centikre vagyunk egymástól, anno még ez is pokolian kegyetlennek hatott, s alig bírtuk megállni, hogy ne essünk a másiknak. Már akkor is ott csillogott sötét égköveiben az elszántság tüze, és az a sok vad vágy, melyek perzselték belülről. Ostoba gondolat, de immáron másodszor esek belé szerelembe. Az elszántság tüze most is ott lobog benne, ám sajnálatosan immáron a kétségek és tehetetlenség végett, melynek itt és most véget akar vetni. Akaratlan is halk dorombolásba kezdek, még a bűzös belek ellenére is, érzem Őt. Egyik mancsom - a közelebbit - a kés felé emelem, s ahogy elnyúlok felé, lassan válok ismét önmagammá. Elsősorban ugye a méreteim, de közben már a testem egésze, az apróbb részletek is változnak, de talán észre sem venni, talán csak a színek miatt. A szőr egyszerűen levedlik, csak a fejemen marad meg, s változik hajjá. A karmaim körömmé válnak, a kezemmel pedig nem félek megállítani az övét, ha csak nem döfött már is. A legutolsó mindig a lélek tükre, s az eddig élénk zöld fakóbbá válik, a rés alakú pupilla kerekké. Most már tagadhatatlan a vigyorom, mellyel nem tudom, s nem is akarom leplezni, mennyire örülök neki. A keze esélyesen még a nyakamon, noha most már aligha ér körbe rajta. Szabad kezemmel óvatosan megsimítom meggyötört arcát.
- Hiányoztam?

| music: Soldier |    | seth

▲ End of the Story ▲ ▲seth ▲

be mine again

Reményt vesztett, összetört szívének fájdalmas nyögései, keserves dal a számomra. Szégyenletes, amit ez a pusztulás művelt vele, testével és lelkével egyaránt. A sós könnyek szemében, szorító érzést keltenek a mellkasomban, mint mikor szét kellett válnunk évekkel ezelőtt, óriási hibát vétve. Remegő, kiszáradt ajkai, melyek egy koron kitartóan falták a csókjaim, most jó ha épp szóra nyílnak. Édesem, kedvesem, egyetlenem, mit tett veled ez a zord világ? Nem akar hinni szemének, nem akar hinni nekem, s mind ez mélységesen elszomorít, de nem okolom érte, hiszen én is alig hiszem el, hogy itt van, ő az, és soha többé nem eresztem. Széles vigyorom, ha meg is inog néha, töretlennek mutatja magát, hisz a fájdalom mellett ismét perzsel a szerelem tüze, a boldogság hulláma, Shazan jelenléte. Nevem hallatán könny gyűlik az én szemeimbe is, de nem hagyom leperegni őket, hiszen itt helye csak öröm lehet.

 - Istenem, de gyönyörű vagy még mindig... Mint egy fogságból szabadult, gyenge, de büszke tigris. Mind ezidáig naív ábrándnak hittelek, hogy viszont láthatlak, de most... kétségtelen, hogy a sors is egymásnak szánt minket. - cirógattam meg hüvelyk ujjammal arcát, kiéhezve bőrére, illatára, ízére.
Mikor végre nekem borul, én sem habozok mindkét kezemmel szorosan átölelni. Szemeim behunyva próbálok megnyugodni, de nem tehetek róla, az öröm olyan hevessé tesz, hogy a szívem majd kiugrik a helyéről. Fejem csak akkor emelem el tőle, mikor érzem, hogy ő is mozdul. Már koránt sem vigyorogva, de szélesen mosolyogva, erősen összeszorított ajkakkal nézek le rá, mik csak akkor nyílnak el egymástól résnyire, mikor megközelíti sajátjaival. Nem kell sok s szerelmünk mindent elsöprő tüze újfent végig jár, ahogy vágyakozva élvezem ajkainak csiklandozását, míg meg nem török elsőként s nem csókolom meg. El is felejtődik az a rengeteg év mit nélküle kellett elviselnem, behunyt szemeim előtt a régi emlékek elevenednek meg, mintha még most is a közös otthonunkban lennénk, s csupán a reggeli mellé járó hosszas üdvözléssel ajándékoznám meg. Istenem... micsoda évek voltak. Semmi cifrázgatás, csak tartson soká ez a csók. Mikor mégis el kell válnia ajkainknak, hangosan szuszogok. Egyik kezemmel hajába simítok és a még talán hitetlenkedő tekintetét fürkészem. Nekem nem kellett sok, hogy felébressze bennem a rég nem érzett vágyakat. Ennek fényében pedig nehéz nem pajkossá válnom. Tény viszont, hogy neki jóvval kevesebb jutott, mint nekem itt a mondhatni kényelmek szigetén, de nem hagyom, hogy csak emiatt feladja. Borzasztóan hiányzik a mosolya, melyet még most sem látok rajta. Az a fél oldalas, kacér és csúnya gondolatokat ébresztő mosolya. A játékossága, amivel az őrületbe tudott kergetni. És azok a sötét vágyakat rejtő lélektükrei... Feladatomnak érzem, hogy ismét segítsek visszatérni önmagához, de állok elébe, nem érzem kellemetlenségnek, mint inkább izgalmas és igazán jó kihívásnak. Lelket akarok önteni belé, ó, és nem csak azt...
Hirtelen ötlettől vezérelve nyomom az ajtó menti fehér falnak, egyik kezemmel száját erősen befogva, persze ettől függetlenül megeshet, hogy még mindig nem eresztett. Elmosolyodva hajolok közelebb arcához éppen csak kezem és néhány centi marad köztünk.
 - Tudod... a kintiek még mindig keresnek téged, így nem árt az elővigyázzatosság. Nem tudhatom, nem e őrültél-e meg teljesen... Tudnom kell veszélyt jelenthetsz e rám, éppen ezért... meg kell, hogy vizsgáljalak, amit egy alapos testüreg vizsgálattal kell kezdenem, hátha más fele is találok nálad kést. - beszéltem halkan, ha nem is suttogva, viszont mindvégig a szemeibe nézve, ha csak nem lépett már közbe valamiképp. Ha nem tette, úgy nem féltem tovább lépni én sem. Másik szabad kezemmel óvatosan végig simítottam nadrágján, míg ujjaimmal el nem értem a gombot, már ha volt még egyáltalán rajta, mert nem csodálkoznék tekintettel a világvégére, s akkor nem is bajlódom vele. Akárhogy is lassan elértem a cipzárhoz, s ha csak már le nem volt húzva, én tudtam le míg meg nem akadt. Meg kell hagyni önző énem meg kívánná, hogyha már így alakult, ő tegyen a kedvemre, mondjuk egy látványos bemutatóval, melyben magával játszik, de be kell valljam, most is hajt valahol a dominancia, s nem tagadom, legszívesebben már most az ágyra vágnám és meghágnám, de tartok tőle, hogy hamar ránk törnék az ajtót.
 - Ugye nem volt hűtlen, doktor? - markoltam rá férfiasságára nadrágon keresztül, csak éppen játékos vadsággal, mellyel az őszinte vagy épp a számomra megfelelő választ akarnám kicsalni belőle.

| music: Breathe |    | seth

▲ Kundalini ▲ ▲seth ▲

be mine again

Képtelen elhinni itt létem, mit megértek, hisz számomra is felfoghatatlan miféle csoda ez. Hitetlenkedése erős küzdelembe megy át ellenem, nem enged makacs meggyőződéséből. Egy részem háborog, hogy ilyesfajta dolgokkal pocsékoljuk időnk, ahelyett, hogy ismét teljes mértékben és csak is egymáséi lennénk, hiszen ma már nincs okunk távol lenni egymástól, nem kell mentegetőznünk, nem kell másokra figyelnünk, nincsenek ostoba sznobok, mások, akik törvényekkel sújtanak le. Az új világ szabályok nélkül született, még ha veszélyessé is vált. De mégis... mintha csupán nekünk szánták volna eme új létet, miben mi remekül tudnánk boldogulni, ellenben a sok idáig erősnek mutatott, ám de önálló életre képtelen, szivarozó pénzes zsákkal.
- Shazan... elég. Én vagyok az... - szóltam neki ismételten, noha kiéreztem tőle, hogy ez ide édes kevés lesz a számára. Nehéz is bebizonyítani való léted, ha az egyetlen ember, akinek bizonyíthatnád, szentül hiszi, hogy már megszűntél létezni.

Próbálkozom, s talán ez az, ami fény gyújt abba a bizonyos villanykörtébe. Időbe telhet, talán fárasztóbb is lesz, mint azt gondolnám, de nem hagyom cserben. Miatta és magam miatt sem. Erőszakosabbá válok egy ponton, ez azonban betudható egy fajta féltékenységnek vagy irigységnek, mely abból fakad, hogy megfoszt attól, ami az enyém. Magától. Úgy érzem egy másik Dommielért zárja el tőlem érzéseit, és ez bosszant.
El lök magától, én pedig hátrálok néhány lépést. Agresszívvé válok, én azonban higgadt maradok. Összevonom szemöldököm, de nem állítom meg, mikor a kés után nyúl, éppen csak teszek még egy apróbb lépést hátra, hogy ha lehet elkerüljük a felesleges sérüléseket. Vártam, s hogy mire? Valami alkalmasabb pillanatra, mikor ismét átvehetem tőle az irányítást. Miket beszélek... hiszen a kétségbeesett hadonászás aligha hívható irányításnak. Borzasztó ilyen elveszettnek látni.
- Csendet... Ide csődíted a falkát. Ezt te sem akarhatod. - csóváltam meg fejem, hozzá képest nyugodt hangnemben. S ekkor jött el az a pont, mikor én is közbe léphettem. Amint elfordította tekintetét, hogy a kilincs után nyúlhasson, kihasználtam ezt a pár tized másodpercet és odalépve, elsősorban kicsavartam kezéből a kést, majd az ajtótól elhúzva, kezét derekához szorítva egyik kezemmel, míg másikkal a vállát fogtam, hogy ne fordulhasson ki a szorításból. Az ajtótól távolabb, a szembe lévő falhoz nyomtam.
- Tetszik vagy sem... még mindig az enyém vagy. Én uralkodom feletted. Ha kell, fájdalom útján is, de elérem, hogy szeress. Épp eleget vártam reményt vesztve, itt az idő, hogy mind ezt bepótoljuk. - hajoltam füléhez halk búgó hangon fenyegetve, mit bevallok nagyon élveztem, hiába ő az egyetlen kiért élnem érdemes. Újra irányítani akartam, a rabszolgámmá tenni, hogy majd királyommá válhasson.
- Ha már úgy sem bírod türtőztetni magad, megadjuk a módját, hogy levezessük valamiképp az energiád. - haraptam fülcimpájába a végén, ha csak nem próbálkozott meg valami butasággal. Aztán elmosolyodtam.
- Emlékszel még az első éjszakánkra...? Amikor is... domináns-féllé akartál válni... Nos... felelevenítem neked azt az emléket... Jelen helyzetünkben, nagyon úgy sem tudnám másképp... - csúsztattam egyik lábam az övéi közé és kisebb terpeszbe toltam őket vele, már ha eljutottunk idáig.

| music: Breathe |    | seth