Az oldal kinézete és tartalma az adminok önálló szellemi értékét képviselik. Az oldal design-ját a specto kódok közreműködésével készítették el. Mivel rengeteg időbe és erőfeszítésbe került létrehozni az oldalt kérjük ne lopj el semmi. Ha mégis megtetszene valami vedd fel a kapcsolatot az oldal adminjaival.
A modern társadalom halott, s ahhoz, hogy képes legyen a magára maradt ember túlélni az új világ maradékát, kénytelen levetni magáról a technika bilincseit. Míg régen sokan már akkor kétségbeestek, mikor pár órácskára kihunytak az utcai lámpák, úgy most a teljes sötétség uralkodik, mikor eltűnnek az éltető napsugarak. Eleinte nagyon szokatlan és ijesztő volt úgy járni a vidéket, hogy az egyedüli fényforrást a csillagok s a Hold bágyadt tükre jelentette, vagy éppen egy-egy felszedett fáklya fénye. Utóbbit nem szeretem az éj leple alatt lángra lobbantani, hiszen igen csak vonzza a járkálókat... Ahogy viszont teltek s múltak a napok, hetek, úgy tapasztaltam meg szép lassan, hogy az emberi alkalmazkodóképesség mennyire csodálatos. A szemem egyre inkább megszokta a sötétséget, így már nem tapogatózok vakon odakint a szabad ég alatt. A belső feketeség viszont... Na, az már kellemetlenebb. - Várjon, kérem, segítsen! - zúg fel a kétségbeesett kiáltás a félhomályból, mire én gyors mozdulattal a tizenakárhány éves suhanc szájára tapasztom a kezem, és húzom kifelé az épületből. - Mégis mit művelsz?! Azonnal fogd be a szád, mert idevonzod az összeset! - suttogom felé, de közben a karját is megszorítom, hogy ezzel alátámasszam szavaim. Ám ez mit sem ér, a fiú hangos zokogásban tör ki. - Hallgass már!!! - annyira sokkos állapotba hozta magát ez a szerencsétlen, hogy itt igazából csak egy hivatásos orvos segíthetne valami nyugtatóval. Én viszont nem vagyok az... S nem mondhatja senki, hogy nem próbáltam meg segíteni neki. Ez a félreeső kis raktárépület igazán kecsegtetőnek tűnt a távolból, de majdnem a vesztem okozta, hogy betértem ide, ugyanis ez a kölyök és barátja, akik valamilyen csapattól szakadtak le, szintén itt kerestek élelmet. Azt viszont nem vették számításba, hogy az egyik ajtó mögé temérdek halottat zártak. Nem is értem... Mielőtt bemegyek valahová, hallgatózok. A menekülési útvonal előtt zajt csapok. Nem rontok be sehova váratlanul. Ezek fő alapelvek, bassza meg! Viszont ez a két amatőr kinyitotta az ajtót, a járkálók pedig kiözönlöttek. Egyiküket hamar elkapták, a másikkal viszont épp a bejárat után nem messze akadtam össze, de egy fémdarabban eltörte a lábát. S hogy mi a helyzet most? Egy konténer mögött fekszik a szerencsétlen, én pedig próbálom csitítani, hogy ne halljanak meg minket odabentről, hiszen az épület ez oldali ajtaja annyira szétrohadt már, hogy még eltorlaszolni sem tudtam semmivel. Egy pedig már meg is hallott... Ez még nem a világvége, így előkapom a késem, elé ugrok, majd egy gyors mozdulattal kirúgom a lábát s beleállítom a koponyájába a pengét. A következővel is hasonlóan teszek, majd a harmadikkal is, aki valószínűleg egykor egy gyerek volt, hiszen a mellkasomig is alig ér fel. Viszont a negyedik, ötödik, tizedik... Már nem ennyire egyszerű. Hiába tudom megvédeni magam, ettől még nem vagyok szuperkatona, aki pillanatok alatt darabol fel ötven halottat. S mivel a járvány kitörése előtt is már egyedül voltam s nem számított semmi... Így ezen az elfajzott felfogásomon most sem tudok változtatni. Számomra nem jelent más élete kincset. Én nem áldozom fel magamat senkiért. Akit elér a vég, annak meg volt ez írva. Úgyhogy sarkon fordulok, s futóléptekben megindulok a kerítés felé, amire felkapaszkodok, átlököm magam, majd megindulok a szántóföldön. Távolodva hallom még a srác halálhörgését, s ekkor jut csak eszembe, hogy elfelejtettem kíméletesnek lenni. Átszúrhattam volna a halántékát, hogy ne szenvedjen tovább. Hát, sajnos ilyen az "élet"... Szenvedés. Néha azt kívánom, hogy bár lenne bennem több részvét, de ez már rég kihalt belőlem. Talán ezért is vagyok még életben... Mindegy is, ami történt megtörtént, a fiút már nem hozhatom vissza, így folytatom tovább az utam. A térkép szerint öt mérföld múlva körülbelül egy tóhoz fogok érni. Nem ismerem a környéket, így csak remélni tudom, hogy esetleg lesz körülötte valami kunyhó. A lépteimet így gyorsabbra váltom, hiszen a Nap hamarosan lebukik, az éjjelt pedig most nem szeretném odakint tölteni. Elég elhagyatott környéknek tűnik, de nagy kő esik le a szívemről, mikor megpillantok egy kis tóparti faházat a messzeségben. Futva eredek meg felé, s odaérvén először csak bekopogok, majd hallgatózok. Semmi. Benyitok, de ahogy körbepillantok, hamar feltűnik, hogy nincs bent senki. A tér nagyon kicsi, csupán egy asztal van odabent, mely egy kezdetleges konyhával nyílik egybe, illetve egy öreg lépcső vezet a felső szintre, amit már az ajtóból látok. Pár kis szekrény és egy ágy pihen odafent, arra várva, belevessem magam a poros paplan közé. Úgyhogy az ajtót gyorsan eltorlaszolom, bekanalazok a táskából egy zöldbabkonzervet, majd felballagok az emeltre, levetem magam az ágyra, s úgy kezdem el kémlelni a fejem felett időközben felbukkanó csillagokat a koszos ablakon túl, mintha most látnám először. Az álom pedig vészesen elnyom. Annyira kegyetlenül, hogy már csak az ablakcsörömpölésre riadok fel. Kell pár másodperc, míg magamhoz térek, s szinte azonnal kipattanok az ágyból, s rohannék lefelé, de... Nem teszem. Nem tudom, milyen zaj csalhatott ide ennyi halottat, de most úgy néz ki, hogy bemásztak az ablakon, az ajtó előtti torlasz pedig hamarosan megadja magát. Remek, hát ez remek! Innen nem jutok ki élve, az egyszer biztos, úgyhogy más módszert keresek. A táskám felpakolom, majd felkapaszkodok a tetőtéri ablakon, s kimászok a tetőre. Kiábrándultan hajítom le a cuccom a kis kémény mellé, én magam pedig úgy fekszek rá a cserepekre, mintha napoznék. Körbevették a házat, úgyhogy amíg nem találnak valami más zajt, ami elcsalhatná őket, itt fogok maradni. De, legalább a kilátás szép! A hajnalpír aranylón festi be a távoli erdőket, én pedig fájóan sóhajtok egy nagyot. Ha meglátok esetleg a távolban a földeken, vagy a kunyhó mögötti erdőnél - ahol nem mellesleg egy magányos terepjáró búslakodik -, esetleg a tó másik oldalán valami alakot, akkor integetni kezdek felé, ha pedig leszállt az éj, s még mindig a tetőn vagyok, úgy az elemlámpámmal néha fényjelet adok, hátha van valaki a környéken. Egy biztos, hosszú napnak nézünk elébe...
"Néha meg kell élned veszélyes dolgokat ahhoz, hogy tudd, élsz..."
A nyakamhoz kapom a kezem, és fájdalmasan felszisszenek a hirtelen jött fájdalomtól. Nos, ez a hátránya annak, ha egy ágon egy magas fán hajtja álomra valaki a fejét. Menet közben megmasszírozom a nyakam, de a fájdalom csak nem akar enyhülni. -A fenébe... -szisszenek fel, majd körbe nézek, és elindulok a fák között. A lehető legcsendesebben teszem egymás elé a lábaimat, hogyha hallok egy kis neszt, azonnal fel tudjak készülni mindenre. Lehet, hogy túl óvatos vagyok, de azt hiszem, csak így lehet életben maradni. Ezzel a módszerrel már sokszor kerültem el kellemetlen meglepetéseket. Többször is szembe találtam magam olyan hordákkal, akikre ha nem készültem volna fel, már nem élnék. Hangos reccsenésre leszek figyelmes, mire azonnal megtorpanok, és a hang irányába kapom a fejem. Most csak egyetlen járkálóra leszek figyelmes, aki halkan hörög. Elég hosszú ideig nem vesz észre, de persze általában megérzik a még egészséges emberek jelenlétét. Körbepillant, majd rám emeli még ép szemét. A másik egyetlen vékony idegen lóbálózik, amitől korábban még elkapott az undor, és végigfutott a hideg a hátamon. Mára csak egy kis fintort vágok, és veszek egy mély lélegzetet. Talán az utolsót... Mindig fel kell készülni arra, hogy egyszer megfertőződsz, és a halál árnyéka vetül rád. Szembenézek a pokoli teremtménnyel, aki azonnal szaporábban veszi a levegőt, melyre nincs is szüksége. Aztán elindul felém, mint valami vadász, aki a prédára les. De vajon ki a vadász? Ha rajtam múlik, leginkább én. Essünk túl rajta. Szaporább léptekkel megyek felé, és előveszem az egyik házban talált tőrt, amely igen csinosra volt megmunkálva. Amikor találtam, még azon gondolkodtam, hogy mennyiért adhatnám el, ma már azonban semmi pénzért nem válnék meg tőle. Ezen kívűl még egy pisztoly van nálam, de azt csak a legvégsőbb esetekben használom, ugyanis túl hangos, és minden járkálót magamhoz vonzanék. Mikor az élőhalotthoz elég közel érkezek, a lehető legkevesebbszer akarok érintkezni vele. Eszemben sincs hozzáérni, mégis kénytelen vagyok, így megragadom szétszakadt, lógó ruháját, és kedvenc tőrömet a fejébe állítom. Amikor kihúzom a tőrt, vízesésként folyik belőle a bíborvörös vér. Gusztustalan... Ez az egyetlen gondolat, ami eszembe jut, de próbálom elterelni a gondolataimat, ugyanis az idő eközben megy, én pedig egy viszonylag biztonságos helyet keresek magamnak a következő éjszakára. Egyszerűen nem tudnék megbírkózni még egy fán töltött éjszakával. Már több óra is eltelhetett azóta, hogy találkoztam azzal a járkálóval, és ezt a mai napot egyenlőre szerencsésnek könyvelem el. Aztán megpillantok egy kisebb tavat. Régebben, amikor nem létezett a járvány, még nem tudtam ennyire örülni egy tónak, most azonban szinte felnevetek, és vízbe futok. A hűvös víz üdítően hat, és most egy ideig nem is foglalkoztat semmi. Eszembe jut a két évvel ezelőtti nyár, mikor még Jade-del voltam, és nem volt semmi gondom, csak munkába menni, és élvezni a kapcsolatomat. Persze ez már a múlté... A túlpart felé fordulok, és először csak végigpásztázom a partot veszélyforrást keresve, de szerencsémre semmit nem látok. A következő pillanatban egy kicsit távolabbra tekintek, és megpillantok a távolban egy kis házat, a tetején pedig látok valamit, vagy inkább valakit. Sietősen kimegyek a partra, és hátizsákomból előveszek egy távcsövet. Tágra nyílt szemekkel nézem a távolban történő dolgokat. Az első, ami feltűnik, hogy a ház tetején egy velem egykorú férfi lapul, a másik pedig, hogy a házat járkálók veszik körbe, és egyre több jut be. Mindig is menekültem az ilyen helyzetek elől, és nem is tudom, hogy miért foglalkoztat most a férfi megmenekítése, mégis tanakodni kezdek, miközben nézem, ahogy a félhosszú hajú férfi vadul kapállózik, ahogy integet felém. Biztos vagyok benne, hogy ennyi járkálóval nem bírhatok, mégis a ház felé igyekszem. Nem futok, ugyanis az energiámra még szükségem lehet, ha esetleg a járkálók engem vesznek célba. Féluton előveszem a pisztolyom, és a házhoz érve összeszedem minden bátorságomat. -Nicol, te mégis mi a francot művelsz? -motyogom magam elé egyik kezemben a pisztollyal, a nadrágom zsebében pedig a tőrrel. Most mégis mit tegyek? -gondolkodom, miközben a tetőn lévőre nézek.
Ha nem adtam volna le ennyire mélységesen az igényeimet, valószínűleg most kétségbeesetten zokognék, a könnyeim pedig az öreg cserepeken peregnék le. Látszólag nincs kiút, hiszen az ablak alatt, ott, ahol kimásztam, mérges hörgés és dulakodás hallatszik, épp úgy, ahogy a ház körül mindenhonnan. Jelenleg egy remekül kidolgozott taktikával sem tudnék szabadulni, hiszen amíg nincs egy nagyobb rés a halottak közt, addig lemászni sincs esélyem, hiszen mire letehetném a lábam a földre, addigra már mindegyik ott lenne. Így hát az egyetlen lehetőségem az, hogy megbarátkozok az idővel... Az első pár óra még úgy ahogy eltelik. Elmerengek a felkelő Nap lágy sugaraiban, melyek édes pompával borítják be az erdőt. Ha most siket lennék, teljes mértékben át tudnám magam adni a látványnak, de így, hogy hörgő és szörcsögő hangok mocskolják be az összképet, már nem is annyira csodálatos. Viszont egy sikerélményt begyűjthetek, mikor hat óra elteltével két járkáló odébb andalog, s elveszik valahol az erdőben. Több, mint a semmi! Bár kicsit vehetnék gyorsabbra a tempót, mert az oké, hogy biztonságban vagyok, de a táskámban levő készlet nem arra van kitalálva, hogy én heteket rostokoljak egy helyben. Amióta csak kitört az egész járvány, azóta úton vagyok, s abból élek, amit találok, vagy vadászok magamnak. A túléléshez pedig erőre is szükségem van, így nem cipelhetek magammal több tíz kilós holmikat, mert azok csak lelassítanának. Mindig nagyjából három napnyi élelem és víz pihen nálam, utóbbi bár eléggé szűkösen, de ájulás nélkül ki tudnám húzni ennyi ideig. Ebből viszont már letelt egy nap, hiszen a raktár óra nem vettem magamhoz semmit. Három óránként három nagy korty. Így osztom be. Nagyjából, persze. Igyekszem az időt a Naphoz mérni, persze ez nem annyira egyszerű, így leginkább úgy tartom be, hogy egy nap maximum nyolcszor ihatok három nagy kortyot, ha nincs a közelben olyan hely, ahol vízre lelhetek. Ha véletlenül forráshoz érek, akkor természetesen ez felborul, hiszen akkor mindig szinte rosszullétig iszom magam, csak hogy némileg pótoljam az elmaradást. A kis kémény árnyékából ítélve pedig eltelt újabb három óra, így végre ihatok. Kissé kiszáradtam itt a napon, hiszen a kémény nyújtotta árnyék maximum a holmimnak elég, s ilyenkor áldom a barnásabb árnyalatú bőröm, hogy nem érzékeny a napra. Talán még soha életemben nem égtem le, s így, hogy a világ a végéhez közeledik, bizony e kicsiny tulajdonság is életmentő. Tizenkét óra. Ennyi telt el. Hamarosan újra leszáll az éj, s akkor talán nagyobb esély nyílik arra, hogy valami zaj elterelje a figyelmüket, vagy egyszerűen csak továbbsétáljanak a sötétben. Még egy nekiindult közben, aki a szántóföldek határánál el is tűnt. Ez idő alatt pedig háromszor integettem egy távoli alaknak, de valószínűleg az járkáló volt, vagy csak nem akart észrevenni... A negyedik próbálkozásnál sem fűzök hozzá sok reményt, viszont ahogy figyelem az alak útját, ami nagyon is szabályos, hamar újra visszatér az elveszni látszó remény. Amint közelebb ér, s megáll tisztes távolságból, egyből az erdő szélénél levő terepjáró felé kezdek hadonászni, melyet én hülye nem vizsgáltam át, de csak remélni tudom, hogy azé, akié ez a kis tó, s hogy az a valaki még azelőtt elpatkolt, mielőtt kifogyasztotta volna a benzint... A ház erdő felőli oldalánál az ablak felett van egy kis kiugró, így én arra kezdek mászni, s miközben még mindig nem adok ki hangot, a kiugró felé kezdek mutogatni, majd az autó felé. Ha esetleg sikerülne beindítania, azzal elcsalhatná kicsit a dögöket, vagy ha nem indul a jármű, akkor... Zajt csapni arra? Felrobbantani? Na jó, kezdek elkalandozni, mindenféle akciófilm jut az eszembe, így csak azokból tudok meríteni. Legyen bárhogy, ha a lány tényleg segíteni akar, akkor én keresem a menekülési útvonalat, s ha esélyem adódik, akkor ugrok. Vagy a földre, ha van szabad hely, vagy épp az autóra, ha beáll a kiugró alá. Vagy sehova, ha esetleg úgy dönt, hogy elhajt a terepjáróval... Egy a biztos, ha ezek szétszóródnak, akkor könnyebben lehet velük végezni, márpedig nekem ez célom is - hacsak nem hajt el azonnal a lány az autóval -, hiszen sosem tudhatom, hogy mikor fogok az egyikkel találkozni ezek közül, aki az elszalasztott lehetőségem miatt öl meg...
"Néha meg kell élned veszélyes dolgokat ahhoz, hogy tudd, élsz..."
Csendesen várakozok, hogy lát e valamit, ami a segítségünkre lehet, esetleg ki talált e valamit, hogy hogyan csalogathatnánk el a járkálókat. Miközben ő mutogat valami felé, én azért többször pillantok a fertőzött emberekre, ugyanis tudom, hogy veszélyes vizekre eveztem. Ha ezek a fertőzöttek észrevesznek, talán hiába is futnék. Azért megfordulok abba az irányba, amerre a férfi mutat, és a tó mellett észreveszek egy autót. Egy kocsi sok lehetőséget rejt. Eljátszottam a gondolattal, hogy talán nem kellene foglalkoznom egy idegen fiúval, akiről nem is tudok semmit. Akár el is mehetnék vele egyedül. Mi van, ha kirángat a kocsiból, és itt hagyva engem egyedül elhajt? Lehet, hogy túl sok filmet néztem. Talán nem is kellene ennyit agyalnom, mégsem tudom elterelni a gondolataimat. Még egyszer visszafordulok, hogy figyelhessek az élőhalottakra, amikor a talpam alatt egy nagyobb ág hangosan kettéroppan. Ijedten megtorpanok, de abban a percben már látom, hogy több szem is rám szegeződik, nem csak az a kettő, aki most szintén ijedten figyeli a jelenetet. Már látom, hogy a járkálók elindultak felém, ezért a fekete jármű felé igyekszem. Fogalmam sincs, mióta futhattam, de a járkálók tartották velem a lépést. Egészen meglepődtem, de ez egyben igazán ijesztő is volt tudva, hogy ők soha nem fáradnak el, az én energiám viszont vészesen fogy. Már elég régen ettem. Egy ideje nem találtam semmit, amit ehetnék. Még a madarak, vagy a vadállatok is elkerülték ezt a vidéket, és ezen nem is csodálkoztam, most, hogy tudtam, mennyi élőhalott jár erre. Befutok egy bokrosabb helyre, és a tűskék beleakadnak a rajtam levő puloverbe, amely ráadásul átázott, mert a tóparti fürdőzésem után azonnal magamra kaptam. Magam mögé nézve láttam, hogy a járkálók vészesen közeledtek, sőt az egyik már éppen kezem után nyúl, amikor sikerül kibújnom a pulóverből. Ijedten felsikítok, és az életet jelentő táskám után kapok. Ezzel egy időben azonban elkapja a csuklóm az egyik járkáló, én pedig viszonylag halkan sikítok egy aprót. A kétségbeesés eluralkodik rajtam, és a fegyverem után kapok. Az élőhalott fejébe lövök, aki azonnal összeesik, és gyorsan tovább futok, mielőtt még a többiek is ideérnek. Nem sokára meglátom a fekete járgányt, és már csak amiatt aggódom, hogy elinduljon. Az erdőből kiérve magam mögé nézek, és csak ekkor veszem észre, hogy a horda közel fele utánam eredt, így az aggodalmam hírtelen megtöbbszöröződik. Nagyokat lihegve vágódok az autó oldalához, és sietősen kivágom az ajtaját. Szerencsémre a slusszkulcs a kocsiban volt, ezért gyorsan elfordítottam, de az autó csak zötyögni kezd. Ne! Ezt nem teheti! A járkálók a kocsinak vágódnak, mire ijedten felsikítok, és megint megpróbálkozom az indításával. Egy ideig szintén csak fáradt hangokat ad ki, de aztán szerencsémre végre beindul. Nagy sóhajt hallatok, és hatalmas kő esik le a szívemről, miközben az adrenalintól zihálva a gázra lépek, és ott hagyom az agyatlan zombikat. Visszaérve a kis házhoz a tető alá állok, amivel elütök jó pár élőhalottat, és várom, hogy a férfi a tetőre ugorjon. Aztán ha leugrik a tetőről, ha nem, akkor is elindulok innen, mert az elütött fertőzöttek időközben kezdenek magukhoz térni. Hosszú ideig szótlanul vezetek, és azon gondolkodom, hogy hogy lehettem ilyen eszetlen barom. Majdnem megöltek... Végül egy messzi háznál állok meg, ami teljesen elhagyotottnak tűnik. Ez az otthon magas ráccsal van körülvéve. Egészen biztonságosnak tűnik, bár ezt a szót már elég régen mondhattam bármire is. Hirtelen nem is tudtam mit mondani, ezért szavak helyett inkább kiszálltam az autóból, és átmentem a másik oldalra. Arra gondoltam, hogy ha kiszáll, akkor bemutatkozom, ha nem, akkor a kis kalandunk után bemegyek a házba, és inkább nem is mondok neki semmit. Ha itt akar hagyni, akkor menjen csak, és hagyjon itt magányosan.
Egyáltalán nem haragudnék a lányra, ha úgy döntene, hogy túl kockázatos számára megmenteni egy idegent, és inkább visszafordulna, vagy épp megragadva a lehetőséget elhajtana az autóval. Hogy is róhatnám fel ezt neki? Veszélyes lett a világ, s szó szerint minden sarkon a halál les ránk, így ez a reakció teljesen normális, emberi cselekedet lenne. Mégsem így történik, még akkor sem, mikor egy balszerencsés fordulat miatt a fele horda őt kezdi üldözni. Mikor eltűnik a fák közt, a hörgésen átszűrődik halk sikítása, s megmondom őszintén, ekkor reményvesztettem, de maró bűntudattal huppanok vissza a tetőre. Hiába nem volt senkim már azelőtt sem, mielőtt kitört a járvány, azt mégsem viselem közömbösen, ha valaki azért hal meg, mert miattam kockáztatja az életét. Egy ideig még kiábrándultan, feszülten figyelem az erdőt, ahogy egyre több halott tűnik el a fák árnyékában, ahogy a madarak ijedten reppennek fel az ágak közül... Mikor váratlanul meghallom a kocsi berregését, s a lány úgy hajt ki a fák közül, mint egy megtestesített angyal. Egy örömujjongást meg is eresztek, s figyelve az útját, gyorsan leereszkedek a kiugróra, s mikor alá ér a terepjáróval, én azonnal ugrom. A teteje ugyan kicsit behorpad, viszont nem időzök itt sokat, szinte azonnal felpattanok, s mielőtt ideérnének a járkálók, bemászok az ablakon. Minden alig pár másodpercen múlik, de úgy látszik, hogy a sors a mai napon mellém szegődött, hiszen egy hatalmas sóhajjal nyugtázom, amikor egyre csak távolodnak tőlünk a járkálók, mi pedig nem kímélve az autót szélsebesen repülünk egyre csak messzebb s messzebb. - Köszönöm... - az autóban lihegve csupán ennyi szökik ki ajkaimon, hiszen még magamhoz kell térnem a sokkból, ami nem is olyan egyszerű, hiába vagyok kénytelen már lassan két éve szokni ezt az egész helyzetet. Hogyan is szokhatná meg az ember, ha minden nap az életéért kell küzdenie? Halkan zötykölődünk, néha elhajtunk pár ház előtt, de leginkább a vidék elhagyatott tájai vezetnek az úton. Néha a hölgyemény felé pillantok, de még mindig nem szólalok meg. Látszólag ő is kissé zavart, ami teljesen érthető, hiszen az imént tette kockára az életét egy idegenért. Rettentően hálás vagyok neki, ugyanakkor még mindig mardos a bűntudat... Régen beszélgettem már, s mióta elhagytam a kolostort, azóta talán öt emberrel találkozhattam, azokkal se voltam túl sokáig. S így elnézve a megmentőmet, talán most tudatosul bennem igazán, hogy annyira magamévá tettem a magányt, hogy időközben teljesen elfelejtettem, milyen is, ha az ember nincs egyedül. A gondolataimba temetkezve érjük el a házat, ami már messziről nézve is biztonságosnak tűnik. A motor elhalkul, én pedig kiszállok. Tekintetem egyből a lány felé irányul, s figyelem minden mozdulatát, miközben közeledik felém. - A nevem Dr. Shazan O'Berin, és azt hiszem, hogy örökké az adósod leszek. - nyújtom felé a kezem, miközben egy kellemes mosoly ül ki arcomra. Pedig már kezdtem azt hinni, hogy a mosolygást elősegítő izmaim régen elernyedtek... - Egyedül vagy, vagy esetleg vár rád valahol egy csapat? - teszem fel a kérdést, ám bárhogy is legyen, nagyon úgy tűnik, hogy a mai éjjelre birtokba kell vennünk ezt a házat. Eltekintve attól, hogy személy szerint eléggé megviselt az utóbbi pár nap, hiszen alig pihentem, még a távolban viharfelhők is gyülekeznek, ami nem éppen nekünk kedvez, ha a szabad ég alatt maradunk. - Nem tudom, te hogy vagy vele, de nem épp egy tökéletes randihely, viszont nekem tetszik. Itt maradsz velem ma estére? - teszem fel az ajánlatot, s mélyen legbelül tényleg vágyom arra, hogy igent mondjon. Hiányzik már, hogy valakivel beszélgessek... Minden esetre a vihar egyre jobban közeleg, s bizony még biztosítanunk kell a helyet, így hát ha a hölgyemény is velem tart, akkor megindulok a kerítés jobb oldala felé. A bejárat láthatóan el van belülről torlaszolva, s igen csak masszívnak tűnik az egész, bejutni is valószínűleg csak úgy tudunk, ha majd átmászunk a kerítésen. Viszont nagyon csendes az egész. Ami egy ilyen biztosított hely esetén kissé szokatlan...
"Néha meg kell élned veszélyes dolgokat ahhoz, hogy tudd, élsz..."
Jó ideig nem szólaltam meg. Azt hiszem, egy kicsit talán sokkoltak az események, és az, hogy minden olyan gyorsan történt. A futásom a vérszomlyas járkálók elől is arra adott okot, hogy most egy kis időt adjak magamnak. Az pedig, hogy ezt megtettem valakiért, akit most látok először, teljesen megdöbbentett. Amióta kitört a járvány, minden erőmmel azon voltam, hogy én túléljem, és az sem számított volna, ha emiatt másik öt ember vész oda. A lényeg azon volt, hogy én, Nicol Mia Jones életben maradjak. Talán kicsit belefáradtam volna a túlélésbe és az élni akarásba? Ki tudja, ha még én sem... Az autóban, amikor megköszönte nekem a segítséget, csak bólintottam, de az útról nem vettem le a tekintetem, mert talán aggódtam, hogy ez az egész félelem és rettegés éppen ebben a percben tőr felszínre. Nem akartam magam elsírni, és azt sem, hogy gyengének, elesettnek tűnjek, ezért most a torkomban érzett gombócot próbáltam leküzdeni, amit az út további részében sikerült is. A lényeg most a nyugodtságon volt, amit próbáltam magamra erőltetni, pedig nem volt egyszerű. Nem előtte fogom elsírni magam. Elég lesz majd, ha magányos óráimban, mikor éppen nem a fertőzöttek elől futok, akkor eresztem ki a gőzt sírás formájában. Néha elereszettem egy-egy könnycseppet, amikor az emlékek előtörtek, de csak, mert biztos vagyok benne, hogy a családom, és Jade sem él már. Régebben társasági ember voltam. Imádtam, ha körülöttem nyüzsögnek az emberek. Élveztem az életet, és azt, amikor én voltam a társaság középpontja, de mára ez is megváltozott. Nem is lehetne ez másképpen, hiszen az élő ember örülhet, ha egyáltalán találkozik olyan emberrel, akit nem fertőzött meg ez a szörnyű kór, és nem akarja őt elevenen felfalni. Végül ő is kiszállt az autóból, és ennek most nagyon örültem, habár ezt még magamnak sem nagyon szerettem volna bevallani, mert az idő múlásával már megbarátkoztam a magánnyal. Jobban örültem annak, mint mikor éppen találkoztam valakivel, aki egy járkáló észrevétele után annyira megrémült, hogy már szinte emiatt is sokkos állapotba került. Az a nő, ahelyett, hogy az életéért futott volna, megvárta, hogy a járkálók odaérjenek hozzá, és szinte menekült a halálba. Ehhez is bátorság kellett. Biztos vagyok benne, hogy önszántamból soha nem futnék a karjaikba, hogy én is egy legyek közülük. Azt mondta, örökké az adósom lesz. Bevallom, ez elég hízelgő volt számomra, ám ha mérlegelem azt, hogy mikor találkozhatunk újra, kevés az esély rá, hogy ezt viszonozza. Bár ezt soha nem tudhatom. -Nicol Mia Jones vagyok. -mutatkozom be én is egy apró, fáradt mosollyal a szám szegletében, és kezet fogok vele. Csodálkozom, mennyire hiányzott már ez a régebben kis dolognak számító kontakt. Egy egyszerű kézfogás is milyen jóleső érzéssel tudja eltölteni az embert. Talán kicsit túl sok ideig fogtuk egymás kezét, ezért zavartan megszakítottam ezt, és úgy tettem, mintha nem történt volna semmi. -Nem vár rám senki. Teljesen egyedül vagyok. -válaszolom neki. Nem is tudom, miért árulok el magamról egy ilyen információt, de talán nem kéne. -Sosem voltam még csapatban, mert én nem igazán tudok vigyázni más emberekre. -teszem hozzá. Tudom, így, hogy segíteni tudtam neki, nem hangzik teljesen valóságosnak ez az állítás, mégis mindenki, aki mellém szegődött eddig, az nem sokáig élt. Az egyik pillanatban még alig pár felhő volt az égen, most azonban egyre csak gyülekeznek. Ennek jelzése képpen még egy villám is lecsap, és hangosan dörög az ég. Megmosolygom, amikor a randi szót használja, és talán még egy kicsit el is pirulok, de azért végül el terelem a gondolataimat, és az épületre sandítok. -Azt hiszem, rám fér már egy nyugodt éjszaka, szóval itt maradok. Felelem, miközben az épületet körülvevő rácsot pásztázom. Átkell másznunk rajta, ugyanis a kapu be van zárva. Elég furcsának találom. Lehetséges, hogy vannak az épületben emberek, akik nem fertőzöttek. Esetleg sok halottat zártak volna be ide, és emiatt van ennyire biztosítva. -Azért legyünk óvatosak. Túl nagy a csend... Ki is mondom a nyilvánvalót, és a kerítésbe kapaszkodva felmászok rajta, majd leugrok a másik oldalon, és a szállásunk felé igyekszem. Az ajtóhoz lépek, és észreveszem, hogy a zárból kiesve a földön egy kulcs található, amelyért azonnal le is hajolok. Aztán előveszem a pisztolyom, és a végével hangosan megdöngetem az ajtót, majd hallgatózni kezdek...
Kellemes nyugalom árad szét a testemben, ahogy kémlelem a masszív a kerítéseket. Ritka kincs az ilyen, s lám, annyira veszedelmes minden, hogy az ember már ennyinek is nagyon képes örülni. Arra ugyan nem számítok, hogy találnánk bent esetleg valami élelmet is, erre nem is akarok gondolni, sőt, arra készülök fel inkább, hogy járkálók hemzsegnek odabent, mégis, talán valahogy ki lehetne őket csalni, ha sokan vannak. Ezt viszont kétlem. Egy horda sokkal nagyobb zajt csap, gusztustalan csoszogásukat és morgásukat már onnan is lehetne hallani, ahol most a hölgyeménnyel állunk. - Ohh, elnézést, ne haragudj... Tudod, nagyon régen találkoztam már emberekkel, és lassan kezdem elfelejteni az illemet! - mosolyodom el szélesen, majd én is elhúzom a kezem. Nem csinálok belőle titkot, mennyire nagyon jól esett az érintés. Hiába is ismertem el, hogy egyedül sokkal könnyebben túl lehet élni, s biztattam magam, hogy nincs szükségem senkire, mégis muszáj elismernem, hogy az ember társas lény. Aki egyedül bizony magányos, még ha ezt magának nem is akarja bevallani... - Teljesen megértelek. Én is ezen az elven vagyok, bár ha nem lennék, akkor sem lett volna túl sok esélyem csapatban lenni. Eddig öt emberrel találkoztam, de jobbnak éreztem inkább odébb állni. Te viszont... Tudod, első ránézésre egy igazi dívának tűntél, de az, hogy itt vagy, arra utal, hogy valószínűleg eszméletlenül okos és kreatív is vagy. Az ostoba emberek többsége valószínűleg mára már egy szörcsögő hulla, kivéve aki rábukkant egy olyan csoportra, ahol van egy okos is... - a véleményem pedig erősen azt sugallja, hogy egyáltalán nem vagyok kétségbeesve, s bármennyire is veszélyes szinte minden perc az életemben, úgy tartom, hogy kellett a világnak ez a csapás. Túl sokan voltunk már, az erőforrások apadtak, miközben olyanokat etettünk, akiknek jobbnak lett volna a föld alatt... Hát, most aztán megkaptuk! Viszont Nicolet ámulva figyelem kissé, mert oké, hogy én férfi vagyok, nekem talán könnyebben megy órákig lóbálni egy fejszét vagy hasonlókat, de hogy egy lány egyedül túlélje ilyen sokig? Tiszteletre méltó. Komolyan. - Ennek nagyon örülök. - eresztek meg felé egy őszinte mosolyt, majd én is megindulok, s átmászok a kerítésen. A lány a bejárat felé veszi az irányt, én viszont gyorsan körberohanom a házat, hogy megbizonyosodjak róla, nincsenek-e odakint járkálók, vagy épp emberek. Ami talán rosszabb... Azonban mikor a hátsó részhez érek, nagy sóhajjal nyugtázom az egy szem halottat, aki már indul is meg felém. Hátul sincs rés a kerítésen, így valószínűleg egykor ez is itt lakhatott. A lábát kirúgom, a késem landol a fejében, s már igyekszek is vissza a lányhoz. - Talán szerencsénk van. Hátul volt egy járkáló, szerintem itt érte a vég. Ha lenne itt bárki élő, valószínűleg már elpusztította volna. - be is fogom szám, mikor Nicole zajt csap. Hallgatózok, s talán valami halk motoszkálást észlelek odabentről. Egyből a hölgyemény elé állok, hiszen én akarok benyitni előbb, mégis csak én vagyok a férfi. Viszont az én kezemben a késem pihen, így ha túl nagy lenne a baj, ő még hátulról tud fedezni. - Akkor benyitok. - jelentem ki, majd résnyire kinyitom az ajtót, belesek, végül teljesen kitárom. Romos kis ház, több helyiséggel. Szemben egy folyosó van, melynek jobb oldalán húzódik egy lépcső, a végén is egy helyiség, illetve tőlünk jobbra és balra is. - Azt javaslom, maradjunk együtt, úgy talán nem ér annyira váratlan meglepetés. - meg is indulok a jobb oldali helyiségbe, ahonnan a hangot hallottam. Újra csak egy nyugodt sóhajjal kapom elő a kést, s merítem bele az ott levő halottba, ami egy kis kandalló előtt forgolódott. Ezek szerint valami baj történt azokkal, akik itt laktak, s csúnya véget ért a történet. - Talán még szerencsénk is van ezzel a hellyel... - jegyzem meg halkan, mikor a beszédemet átszeli egy hangos dörgés. Ennek következtében viszont akadozott lépteket kezdek hallani odafentről, ami szintén jót jelenthet. Talán még lesz egy nyugodt éjszakánk is, ha ezekkel végeztünk...
"Néha meg kell élned veszélyes dolgokat ahhoz, hogy tudd, élsz..."
-Ez semmiség. -mosolygok vissza rá, majd zavaromban a zsebembe teszem a kezem, és a földet pásztázva hallgatom tovább. Azonban amikor azt mondja, egy igazi dívának tűntem, még szélesebb lesz a mosolyom. -Talán túl nagy bennem az élni akarás, és rettegek attól, hogy én is olyan leszek, mint a járkálók. -válaszolom, habár gondolom mindenki mással is ez a helyzet. Kénytelen voltam kreatívan gondolkodni, és olyan lehetőségeket is figyelembe venni, amikre más még csak nem is gondol. -Az én esetemben más a helyzet, ha csapatról van szó. Azt hiszem, egy kicsit önző vagyok, és inkább magamat mentem ahelyett, hogy több emberre is vigyázzak. Egyszerűen ha szorult a helyzet, akkor reflexből mentem magam, nem törődve azzal, aki velem van. Te vagy az első, akinek segítettem. -gondolkodom el ezen hangosan. Magam sem tudom, miért mondtam ezt el neki, mégis jó érzés volt valakinek beszélni. Ritkán jut idő és alkalom ilyesmire, ha folyton menekülni kell. De vajon meddig? Mikor lesz vége ennek a borzalmas járványnak? Mikor mondhatják azt a még élők, hogy biztonságban élhetnek? Már abban sem vagyok biztos, hogy lesz ilyen egyáltalán. Amíg Shazan az épület körül megnézi, hogy van e valaki, addig én az ajtóban állok, és várom őt. Nem akarok egyedül bemenni, mert aggódok, hogy túl sok járkáló van bent, és egyedül nem bírnék el velük. A fegyver vége hangosan koppan a nehéz ajtón, és a férfi mellett én is hallgatózni kezdek. Nem úgy tűnik, mintha sok élőhalott lenne bent, ezért bólintok, amikor Shazan kinyitja az ajtót. Óvatosan utána nyomulok, és a háta mögül lesek előre. -Rendben. Talán az lesz a legjobb. -felelem, majd alsó ajkamba harapok, és körbenézek a helységben. Ágy, szekrények, és még kandalló is van a kis házba, és kezdem azt érezni, hogy ez egy álom. Az idilli képet megzavarja egy felénk haladó fertőzött undorító morgása, ezért bosszúból rászegezem a pisztolyt, és elsütöm. A szörnyű hang elhallgat, és a teste halkan puffan a diófa parkettán. -Elgondolkodtató, hogy meghúzzam e magam egy ideig itt. -teszem hozzá halkan, majd Shazan-ra mosolygok, és elteszem a pisztolyt, mert nem akarom idevonzani a környék összes fertőzöttjét. Végig gondolva ezt az egyet sem kellett volna ilyen hangosan elintézni, de ebből talán nem lesz baj. A szemben levő helyiség a konyha volt. Apró volt, mégis jól elrendezett. Minden kézre esett. Remélem van valami ehető, de egyenlőre még biztosítanunk kell a helyet. Amint az éhségre gondoltam, azonnal hangosan megkordult agyomrom, jelezve, hogy bizony sürgősen enni kellene. -Azt hiszem, ide még ma visszajövök körül nézni. -mosolygok kicsit felhúzva az orrom, majd az emelet felé veszem az irányt. Itt nem voltak különálló szobák, hanem egyetlen nagy helység volt. Ketten is voltak. Az egyik fertőzött a földön vonszolta magát, és hiányzott a lábának a negyed része. A másik azonban felénk kezdett jönni, ezért először azzal végeztem, és csak utána a másikkal. Most, hogy teljesen körbe értünk a házban, elégedetten néztem körbe az emeleti szobában. Főleg a hatalmas franciaágyon akadt meg a szemem. -Ezt el sem merem hinni. -mosolygok őszinte örömmel, majd leülök az ágyon, és hátra dobom magam, de a hírtelen tett mozdulattól most a nyakamhoz kapok, és fájdalmasan felszisszenek. -Soha ne aludj fán. -mondom Shazan-nak amolyan tanács képpen.
- Én nem hiszem, hogy ez rossz tulajdonság lenne. Egy életünk van, miért tennénk azt kockára egy idegenért? Ezért sem haragudtam volna rád egy pillanatra sem, ha úgy döntöttél volna, hogy inkább ott hagysz, vagy elhajtasz az autóval. Ugyanakkor... Talán csak te is túl régóta vagy már egyedül, és megszólalt benned valahol mélyen a vészharang. - önző vagyok, de mégsem. Inkább úgy fogalmaznék, hogy tisztában vagyok az emberi tulajdonságokkal és az eredendő ösztönökkel. Nem véletlenül végeztem pszichológiát, s nem véletlenül foglalkoztam több évig különböző kultúrában élő emberekkel. - Valahol azért még ott élhet a remény, hogy olyannal akadunk össze, akire nem kell vigyáznunk, és inkább biztonságot és megnyugvást nyújt a közelsége, sem mint kellemetlen kockázatvállalást és állandó idegeskedést. Kinek hiányzik ez? Te viszont félredobtad ezeket, és segítettél úgy, hogy nem is ismersz. Ígérem, nem leszek hálátlan... - kacsintok Nicole felé, mielőtt még átmásznánk a kerítésen. Tartozok neki, nem is kevéssel, de egyáltalán meg lehet fizetni azt, hogy az életemet mentette meg? Valószínűleg nem, de én azért majd próbálkozok vele. Kellemes csalódás ér odabent, hiszen nagyon úgy tűnik, hogy könnyedén meg tudjuk tisztítani a helyet, s talán még egy jó kis potenciális lakóhelyet is ki tudunk belőle hozni. Nincs a központban, jól védhető, s ha beütne a baj, akkor igazából a kerítés bármely oldalán ki tudnánk mászni, a közelben úgysincs egy ház se, mely akadályozna minket. - Van autónk, talán nem fosztották még ki a környéket, innen akár portyázhatnánk is, szóval tényleg meggondolandó, hogy maradjunk-e. - érezhetően többes számban beszélek, s bár eddig tényleg azt vallottam, hogy jobb egyedül, most mégis nagyon jól esik ennek a leányzónak a társasága, s ha egyszer csak eltűnne, valószínűleg még hiányozna is, hiába ismerem nagyjából alig egy órája. Nagy űrt hagyna maga után, az tény, hiszen Ő pontosan olyannak tűnik, akire úgymond nem kell vigyázni, s rá lehet bízni húzósabb feladatokat is egy portyán. Nem fél használni a pisztolyt, s láthatóan igen csak megerősítette ez az egész apokaliptikus helyzet. - Remélem nem egy zombi bébi növekszik a hasadban! Olyan hangja volt... - mosolyodok el szélesen, hogy oldjam egy kicsit a helyzetet. Végül a hátamon levő táska felé biccentek, s kicsit megkocogtatom. - Van nálam egy kevés élelem, így ha véletlenül nem találunk semmit, szívesen megosztom veled. Ez a minimum. - a lenti terület tiszta, odakint tiszta, így már csak az emelet van, ahonnan bizony még leszűrődik csoszogás. Óvatosan lépkedek felfelé a lépcsőn, de itt nem szükséges már szobákat fésülni át, hiszen egy terület az egész szerencsére, ahol csupán ketten vannak. Én már indulnék is meg, hogy gyorsan a halálba küldjem őket újra, de Nicole megelőz, és valami ámulatba ejtő precízséggel végez velük. - Kezdem érteni, hogy is élhetted túl egyedül! - bólintok felé elismerősen, majd körülnézek. Több doboz hever a falaknál itt is, ahogy lent is, s innen egyáltalán nem tűnnek üresnek. Izgatottan lépek közelebb hozzájuk, s csak kíváncsiságból felnyitom az egyiket. Férfi tusfürdők, női tusfürdők, szappanok, s hasonló tisztálkodási szerek vannak benne. Azt hiszem, megütöttük a főnyereményt ezzel a hellyel! Ám bármennyire is csábít a keresgélés, én is levetem magam az ágyra, szemeimet pedig a plafonra szegezem. - Tényleg nagyon elgondolkodtató, hogy maradjunk-e. Pontosabban, megérteném, ha te inkább a magányt választanád, de sajnos akkor azt kell mondjam, hogy kénytelen leszel kidobni. - vigyorodok el szélesen, majd Nicole szavaira újra felülök. Egy pillanatra elgondolkozok, majd tettre készen felállok. - Azt javaslom, fésüljük át az egész helyet, minden egyes kis zugot, aztán mielőtt még megérkezne a nagy vihar, fészkeljük be magunkat ide. A hátsó résznél láttam egy tartályt, amibe valószínűleg víz lehet, és ha a lenti kis fürdőt nézzük, no meg ezeket... - húzom elő a dobozból az egyik tusfürdőt, majd meglengetem a levegőben. - Akkor tényleg rohadt nagy mázlink van. Ami pedig a fán alvást illeti, párszor már megpróbálkoztam vele, de mindig csúnya vége lett. Viszont tudok pár fájdalomcsillapító fogást, amit még a járvány előtt tanultam néhány törzsnél. Náluk nem volt olyan, hogy gyógyszer, hanem amikor valakinek nagy fájdalmai voltak, akkor a háton, a karokon, a lábon alkalmaztak pár fogást, ami enyhítette. Tapasztalatból tudom, nem véletlenül tanultam el őket! Szóval, mivel az adósod vagyok, ha gondolod, majd enyhíthetek kicsit a fájdalmadon... - kacsintok felé, s ha velem tart, akkor újra megindulok lefelé, ki az ajtón, hogy még egyszer körülnézzek odakint. A tartályban hátul valóban víz van, illetve végigjárva a kerítést, nem látok rajta gyenge pontot, csupán az egyre közelebben morgó viharfelhők aggasztanak. - Szerintem mára itt végeztünk. - jegyzem meg, majd végül besétálok, becsukom az ajtót, s a biztonság kedvéért elé tolom az egyik szekrényt. Van egy olyan sejtésem, hogy ma jó éjszakánk lesz...
"Néha meg kell élned veszélyes dolgokat ahhoz, hogy tudd, élsz..."
Elgondolkodtat, amit mond. Lehet, hogy igaza lehet. Régóta vagyok már egyedül, és egyre nehezebbnek tűnt a minden napos küzdelem az életért, ezért, ha úgy adódott, egy-egy emberhez megpróbáltam közeledni. Csak éppen azok az emberek nem voltak elég erősek. Ők azért csatlakoztak, mert talán úgy vélték, velem túlélhetik. Csakhogy én nem tudtam ott lenni mindig, minden percben, és hogy őszinte legyek,nem is akartam. Magamra is nehezen tudtam vigyázni, főleg akkor, amikor még nem ismertem ezeket a lényeket. Amikor a kórházban felébredtem az autóbaleset után, már üresek voltak az épület folyosói. Nem tudtam semmiről. Tudattalanul léptem ki ebbe a veszélyekkel teli világba. Az ijedtség már akkor úrrá lett rajtam, amikor kiléptem a városba. Az a sok összetört autó, amely elhagyatottam, összetörten kígyózott a város útjain. Ekkor tudatosult bennem, hogy már nem lesz soha ugyan olyan, mint régen. Persze először,mikor szembe jött velem egy fertőzött, teljesen kétségbe estem. Megállíthatatlanul közeledett felém rémísztő külsejével. És az a hörgés, amelyet minduntalan kipréselt elszineződött ajkain, teljesen elborzasztott. Ám az adrenalin, amit akkor éreztem, a segítségemre volt. Egy vas csövet vettem a kezembe, és mivel többszöri felszólításra sem állt meg, fejbe csaptam az eszközzel, majd elfutottam onnan. Soha nem bántottam előtte senkit, de az az üres tekintet, amellyel nézett, és ahogy közeledett, nagyon rémes volt. Nem tettem szóvá, amikor megtudtam, hogy Shazan is maradna, hiszen ki vagyok én, hogy megtiltsam neki, hogy biztonságos legyen neki ezen a helyen, ameddig csak lehetséges. Ráadásul ugyan még nem vallottam be, de nem bántam, hogy ő is itt van. Egészen megkedveltem, pedig még nem is ismerem, hiszen csak pár órája találkoztunk. Pedig nem lenne szabad senkit megkedvelnem. Ez volt az egyik legfontosabb magamnak felállított szabály. A másik az, hogy ne bízzak meg senkiben, hiszen mindenkinek csakis a saját maga élete az, amit félt. -Igen, az autó nagyon jól jöhet még. Biztosan vannak a közelben még házak. -teszem hozzá elgondolkodva, de aztán hirtelen kizökkent, és én elnevetem magam. -Na jó. Ugye tudod, hogy ez most nem a legjobb poénod volt. -mondom, de azért közben széles mosollyal az arcomon nézek rá. Nem szivesen venném el az ételét,amit ő biztosan nehezen szerzett meg, és veszélynek tette ki magát miatta, ám azt is érzem, hogy az éhség nagy úr. Ha gyenge leszek, nem fogom tudni megvédeni magam, vagy éppen menekülni, ha úgy adódik. -Köszönöm. -biccentek, de közben szemeibe nézek. Nem szoktam hozzá egy ideje a hosszú szemkontaktushoz, és egyébként is zavarban vagyok valamiért. Na igen, a fertőzöttek maximum megkóstolni akarhattak, és nem lehetett velük kommunikálni, ezért most biztosan amiatt érzem ezt a zavart, mert egyszerűen régen beszélgettem valakivel. Elismerő szavai hallatán csak egy mosolyt eresztek meg felé, habár nem vagyok túl büszke arra, hogy képes lettem ilyen kegyetlenül egykoron élő embereket megölni, még ha szükséges is. -Még nem ismerlek, viszont azt hiszem, megleszünk egymás mellett. -vonom meg a vállam bólogatva, miközben elnevetem magam. Hogy én kidobjam? Maximum fordítottan lenne lehetséges, és még ha én fizikailag képes lennék rá, akkor sem tenném ezt meg vele. Csak az a lényeg, hogy nem szabad addig egymás mellett maradnunk, hogy megkedveljem. ~tettem hozzá gondolatban, és eközben felé fordulva megtámasztom a kezemmel a fejem. A tusfürdőket látva elmosolyodva hallgatom, amiket mond, és izgatottan alsó ajkamba harapok. -Rendben, nézzünk körül. Remélem a tartályba nem esett egy fertőzött sem, mert akkor azokkal a tusfürdőkkel nem érünk semmit. -teszem hozzá, miközben lassan feltápászkodok az ágyról, de ez szinte fizikailag fáj, ugyanis nagyon fáradt vagyok. -Azt a masszázst pedig szivesen veszem. Azt hiszem, nagyon jól fog esni. Ülök fel közben az ágyon, majd utána indulok körbenézni. A tartályhoz való sétálás közben csendesen mentünk egymás mellett. Érdekes módon nem éreztem kínosnak, hogy nem beszélgetünk folyamatosan, viszont most, amikor nem figyelt, alkalmam volt végre rendesen megnézni. Ahhoz képest, amin keresztül mehetett, ő is jól tartotta magát. Ha a fertőzés előtt esetleg felfedezték volna, akár férfi modellként is megállhatta volna a helyét. A barátnőim valószinűleg teljes őrületben sikítoztak volna, ha megtudják, milyen férfival találkoztam, de őket is, mint az emberek elég nagy részét, elvitte a járvány. Ez a szörnyű kór... A viharfelhők vészesen közelednek, mi pedig sietősen bemegyünk a házba, és Shazan az ajtó elé tolja a legközelebbi nehéz szekrényt. -Egyébként amikor bemutatkoztál, akkor azt mondtad, doktor vagy. Mégis milyen doktor? Ügyvéd? Vagy esetleg sebész? -kérdezem érdeklődve, miközben a konyhába igyekszem, és kinyitogatom az ajtókat. Találok a felsőbb szekrényekben tányérokat és poharakat. Végül is, ha lenne ételünk, akkor már lehetne miből enni, de ennek hiányában inkább tovább nézelődök. Az alsóbb szekényekben edények találhatók, ám az egyikben végre találok olyan dolgokat is, amik láttán elégedetten felsóhajtok. -Nézd, itt van az, ami nekünk kell. -mutatom fel neki háttal egy konzervet, amelyben olajos hal van. -Van többféle is. Válassz. -teszem fel őket az asztalra a többféle készételt, és én is kiválasztom magamnak a megfelelőt.
₰ Tárgy: Re: Nicole & Shazan ''' Stranger things ₰ Kedd Jún. 12, 2018 8:51 am
Nicole & Shazan
"Az ismeretlen sírokat csak a dudva keresi föl."
- Gyönyörű szemeid vannak. Már lassan kezdtem elfelejteni, milyen egy életteli teli, csillogó szempár... - a kelleténél talán kicsit tovább merengek Nicole íriszeiben, hiszen amellett, hogy valóban csodásak, olyan jó figyelni, ahogy pislog, ahogy ide-oda cikázik tekintete... A holtak üveges és szürke szemében már nincs semmi élő, amit még a mai napig is nehezen szokok meg, hiszen amellett, hogy meg akarnak ölni, mikor rájuk nézek, egyszerűen nem néznek vissza rám. - Ma este megismerhetsz. Hiányzik már egy hosszas beszélgetés. Titkolni valóm nincs, hiszen a múlt már egyáltalán nem számít. Nem számít már, hogy kik voltunk egykor. Ugyanakkor nagyon is érdekel a te történeted. - jegyzem meg kíváncsian, mikor kilépünk újra a szabadba. A vihar erős szele már elért minket, hevesen kezdi cibálni a fákat, ám a kerítést és a házat elnézve egy égzengés meg sem fog nekik ártani. Talán a zaj majd távolabb csalja a kóborlókat, hiszen mi eleve nem fogunk hangoskodni odabent - vagy legalábbis az nem fog kiszűrődni -, másrészt a legtöbb ablak be volt deszkázva, így a gyertyafény se fog túlságosan kiszűrődni. - Maximum kiállunk az esőbe! Mit meg nem adnék egy forró, habos fürdőért... - mosolyodok el ábrándozva, s néha azon kapom magam, hogy olyanokért fáj a szívem, amiket a múltban igazából nem is tettem. Nem voltam egy nagy fürdőbe mászkálós típus, de néha vágyom a szauna fullasztó melegére, vagy éppen a gyógyvíz áldásos hatására. Ez viszont nem összekeverendő a hegyi törzsek furcsa kis forrásaival, amiket nem csak ivásra használtak, hanem egy részét kövekkel elkerítették, s gyógynövények segítségével egy igazán különleges kis gyógyfürdőt varázsoltak. Vajon mi lehet most velük? - Pszichológus vagyok. Szóval, jól vigyázz, mert egy kis szemrebbenésedből is meg tudom, ki vagy pontosan! - vigyorodom el szélesen, mikor a szekrényt az ajtó elé húzom, s végleg elválasztom magunkat a külvilágtól. A vihar pedig meg is érkezik, az esőcseppek először halkan kopognak a tetőn, majd hamarosan kezdeti veszi az igazi égszakadás. - A Horizonnál dolgoztam. Igen, azon a helyen, ahonnan kitört a járvány. Én pont nem tartózkodtam ott szerencsére, mikor kezdődött ez az egész. Viselkedéskutatóként tevékenykedtem a cégnél, és általában távol voltam. Különböző népcsoportokat figyeltem meg. Na és te? Ki voltál a járvány előtt? - válaszolom a hölgyeménynek, de a velősebb részét későbbre tartogatom, mikor már kicsit lecsitult minden, és nyugodtan felvonulhatunk. Most viszont elkezdünk keresgélni, természetesen először a konyhában. Ott is van pár doboz, viszont a legtöbb gyertyát rejt, illetve hála az égnek, több flakon vizet is találok a sarokban. Ám víz ide, víz oda, mégis Nicole zsákmánya az, ami felcsigáz, - El se hiszem, hogy ezt a helyet még senki sem fedezte fel. Megütöttük a főnyereményt, úgy érzem. Ezzel egy jó ideig el leszünk még úgy is, ha nem portyázunk. - ámulva figyelem a kipakolt konzerveket, s el is emelek onnan egy hamburgeres melegszendvicskrémet, illetve egy löncshúst. Lepakolom őket az asztalra, azonban hirtelen bevillan valami. Miért ne adjuk meg a módját? Odasietek a gyertyákhoz, előkapok párat, gyufával meggyújtom őket, majd szépen gondosan kipakolom őket az asztalra. Ezután két tányért és poharat helyezek rá, evőeszközöket, végül odapakolom a kiválasztott konzerveket is, középre viszont a táskámból rakok ki egy igazán különleges eperkonzervet desszertnek. Végezetül Nicole mellé lépek, s feltartom a kezem. - Hölgyem, velem tartana egy romantikus vacsorára? A régi idők emlékére... - mosolyodom el szélesen, remélve, hogy Nicole nem néz hülyének. Ha már egy ilyen remek helyet találtunk, meg kell ünnepelni! Illetve az estét is meg kell alapozni...
"Néha meg kell élned veszélyes dolgokat ahhoz, hogy tudd, élsz..."
Shazan bókja után csak huncut mosollyal néztem rá. Nem is tudtam hirtelen, hogy hogyan reagáljak, de jól estek szavai. -Köszönöm. -válaszolom végül , de nem vagyok hozzá szokva ehhez a kedvességhez. Mostanában nem volt benne sok részem, és aggodalommal töltött el, hogy emiatt talán majd nem akarok elmenni innen. -Nincs túl izgalmas múltam, de elmesélem, ha szeretnéd. Neked biztosan vannak izgalmasabb történeteid is annál, mint amikor néhany lány spicces állapotban betér klubokba, vagy éppen megpróbál a tanulásra koncentrálni. -teszem hozzá, majd egy hatalmas dörrenést hallok. Amikor azt mondja, pszichológus, csodálkozva nézek rá, de aztán kifejti, hogy hol dolgozott, és pontosan mit csinált a Horizonnál. Utazott, és megismerte a kultúrákat. Kicsit irigykedem, hogy ő folyton úton volt a járvány előtt. Látta a régi világ minden apró és gigantikus kincsét. Megismerhette az embereket, de ennek az volt az ára, hogy a Horizon egyik embere volt. -Nekem nem volt ilyen izgalmas életem. Egyetemista voltam a járvány előtt, és emellett felszolgálóként dolgoztam. Volt párom, sok barátom, és azt hiszem, sokan kedveltek. -mondtam, miközben elgondolkodtam. Az emlékek folyamatosan záporoztak, és azon vettem magam észre, hogy egy könnycsepp végigfolyik az arcomon. -A járvány előtt történt egy autóbaleset, és kómába estem nem is tudom, mennyi időre. Mire felébredtem, addigra a kórházban már senki nem volt. Üresek voltak a folyosók, és akkor még nem tudtam, hogy mibe csöppentem. Borzalmas volt. -válaszoltam, miközben letöröltem a könnyeimet. Én nem akartam gyengének tűnni előtte, mégis megtalálta a gyengepontomat. A múltam volt a gyengepontom, és erről nem beszéltem senkinek sem. -Mindegy, ez már csak a múlt. Jade, és a többiek valószinűleg már meghaltak, ahogy a legtöbb ember. -sóhajtok fel szomorúan, miközben ő már a konyhában tevékenykedik. Bár szomorú vagyok, azért sikerül ezzel egy kicsit jobb kedvre derítenie. Halvány mosollyal figyelem, ahogy evőeszközöket és tányérokat tesz az asztalra, illetve gyertyát gyújt. Az eperkonzert láttán pedig mg szélesebb lesz a mosolyom. -Te aztán tudod, hogy hogyan kell levenni egy nőt a lábáról. -vigyorgok hitetlenkedve, de aztán elkomolyodom, legalább is megpróbálom magamra erőltetni a komolyságot. -Uram, fogyasszuk el a királyi lakomát. -biccentek felé, miközben megigazítom trikómat, és az asztalhoz lépek. -Hm, az az eperkonzerv nagyon csábító. -teszem hozzá vigyorogva, és leülök az asztalhoz, majd felbontom a konzervemet, és a tányérba öntöm a tartalmát. -Jó étvágyat, Shazan. -mosolygok, majd jóízűen falatozni kezdek. Közben azért néha az asztal másik végébe lesek, és figyelem, hogy milyen aranyosan fogyasztja ő is a talált ételt. -Bocsánat, hogy így elkönnyeztem magam. Nem akartam rád zúdítani ezeket a dolgokat. Neked is biztosan vannak olyan dolgok, amik fájnak. -szólalok meg, amikor már megettem az adag ételt, és Shazan is jól lakottan ült a széken, maga előtt az üres tányérral.
- Az én múltamat leginkább az utazások határozták meg, szóval nekem meg nem volt túl sok részem abban, hogy a haverokkal rontottuk a levegőt a klubokban. Eléggé sokat voltam távol már az egyetem évei alatt is. Valahogy mindig úgy hozta a sors, hogy távol voltam gyakorlaton, aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem is emlékszek arra, milyen "élni"... - sóhajtom a levegőbe a szavakat, hiszen akad pár dolog, amit ha tehetnék, ma már máshogy csinálnék. Bánom kicsit, hogy ennyit voltam távol, ahogy azt is, hogy nem lehetett ott a szüleim utolsó perceiben. Valami mindig is távoli vidékekre húzott, bele az ismeretlen, vad vizekbe, én pedig úgy szárnyaltam utána, mint valami kábult madár. - Abban biztos voltam, hogy sokan kedveltek téged. Szerintem ez is izgalmas volt, te legalább képes voltál arra, hogy egy helyben is élvezd az életet. Ellenben velem. Lehet, hogy elsőre izgalmasnak tűnik a sok utazgatás, de hidd el, mikor már századszor sétálsz el a repülőtér terminálja előtt, már semmi sem ugyanolyan. - mindig is azt képzelték az emberek, hogy nekem mennyire kalandos életem lehet, és sokan léptek volna a helyembe. Ugyanakkor nem minden arany, ami fénylik... A teljesen más világok, amiket megismertem, nem úgy működtek, hogy egy karcsapásra beilleszkedtem mindenhova, sem úgy, hogy mindenhol tárt karokkal vártak. A sok jó tapasztalat mellett rengeteg rosszat is begyűjtöttem. Amellett, hogy egy zárt csoport mennyire befogadó is tud lenni, valójában nagyon nem kedvelik az idegeneket. Én pedig mindenhol az voltam, s nem kis munkám volt abban, hogy befogadjanak, vagy legalábbis megpróbáljanak megbékélni a jelenlétemmel. Egyszóval, senki se gondolja azt, hogy minden szép és jó volt, de mai szemmel visszanézve minden pillanatot megért, hiszen az erdőben élő törzseknél tanultam meg igazán, hogy mi az az élet, a szó szoros értelmében. A szórakozásra ugyan kevesebb idő maradt, nem véletlenül nem voltam törzsvendég a klubokban, viszont ha máshogy alakult volna a múltam, lehet, hogy mára már én is egy lennék a sok szürke járkáló közül. - Semmi baj... - lépek oda Nicolehoz, majd egyik kézzel megsimítom a haját, közelebb húzom magamhoz, másikkal pedig derekára fogok rá, s átölelem jó szorosan. Hagyom, hogy a könnyek utat keressenek nála, hadd sírja csak ki magát. Hiszen hogyan is viselhetné el egy ember ép ésszel ezt az egészet? Ha kicsit megnyugodott, akkor mutatóujjam óvatosan becsusszantom álla alá, s közelebb hajolok bájos arcához. - Ha sírnod kell, ne tartsd vissza. Gondolj arra, hogy ők talán már egy sokkal szebb világban vannak, s nem kell ennyi megpróbáltatáson keresztülmenniük, mint neked. Bele sem merek gondolni, milyen nehéz lehetett neked így ébredni a baleseted után. Én anno egy kolostorban kaptam a hívást, hogy kitört a járványt, s bár ott biztonságban voltam, hiszen messze volt a civilizációtól egy öreg kis hegy tetején, mégis útra keltem. Látnom kellett, mivé lett a világ... Az pedig, hogy te itt vagy, csak azt bizonyítja, milyen erős vagy. Viszont az ilyen erős lányoknak is néha a világra kell szabadítaniuk a fájdalmukat. - mosolygok rá, s ha sikerült megnyugodnia, akkor elengedem őt. Jól esett az ölelés, nagyon-nagyon jól esett, s most már tényleg be kell látnom, hogy eddig elfojtottam, de valójában iszonyatosan hiányzott már a társaság. Azt pedig nem mellesleg jegyezném meg, hogy mekkora szerencsém volt, hogy pont egy ilyen lány döntött úgy, hogy ezen a napon kockára teszi az életét egy idegen miatt.... - Jó étvágyat, Hölgyem. - adom meg a módját ennek a királyinak tűnő lakomának, s elkezdek falatozni. A romantikát kicsit megtoldja néha egy-egy hangosabb dörrenés, no meg kellemes kis aláfestést nyújt a kopogó tető, s a kintről beszűrődő hangulatvilágítás. Kellhet ennél több a mai világban? - Ilyenért ne kérj bocsánatot. Jobb, ha az ember szavakban a világra tudja lökni a fájdalmát, még ha ez pillanatnyilag rossz is, később sokkal jobb lesz, hogy elmondhattad valakinek, és nem rakódik tovább ott benned. Nekem elhiheted, papírom is van róla! - vigyorodom el szélesen, miután befejeztem a vacsorát. Így, hogy sokkal kevesebb az étel, a gyomrom is jóval szűkebb, szóval nincs szükségem annyi ételre mint egykor, hogy jóllakjak. Már csak egy üveg pia kéne... - Nos, én hamar megtanultam, milyen magányosnak lenni ebben a világban. Nem volt testvérem, a szüleim is egykék voltak, így nem is ismertem rokonokat. Tudtam, hogy valahol távol élnek ugyan, de soha nem találkoztam senkivel. Barátok híján is voltam a sok utazás miatt, aztán amikor meghaltak a szüleim még bőven a járvány előtt, nehéz volt megszokni eleinte, hogy egyedül maradtam. Hogy már tényleg nem vár senki, amikor hazamegyek... Viszont miután kitört a fertőzés, könnyebb volt. Abból a szempontból volt könnyebb, hogy nekem már senkiért sem kellett aggódnom, hiszen már senkim sem volt. Számomra talán ez kicsit fájóbb pont, viszont örülök, hogy egy szerettem sem élte meg ezt a fertőzött kort. - válaszolom őszintén. Ugyan az én arcomon nem peregnek le könnycseppek, mégis látszik a vonásaimon, hogy mennyire meggyötört. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy ennyire nem akartam senkihez sem becsatlakozni, hiszen annyira megszoktam az egyedüllétet, hogy talán már a társaságot lettem volna képtelen befogadni... - Ez mesés volt. Remélem nem bánod, ha hazakísérlek! - vigyorgok Nicole felé, azzal feltápászkodok a székről, s járok egyet a lakásban. Felforgatok pár dobozt, az egyikből pedig előhúzok egy teljesen újnak tűnő nadrágot. - Sok mindent felhalmoztak ide, úgyhogy én megyek is, és meglátogatom a fejedelmi fürdőszobát. - röhögöm el magam, azzal a kinézett tusfürdővel és ruhával eltűnök a fürdőben. A víz természetesen hideg, de legalább víz! Ja, és nem úszkálnak benne fertőzöttek... Sokat viszont nem időzök, talán tíz perc múlva jelenek meg ismét egy fekete, térdig érő nadrágban. Felül nem takar semmi, s mikor megpillantom Nicolet, épp a hajamat törlöm. - Amíg elleszel, addig előkészítem a terepet, de készülj, mert lehet kicsit fájni fog... Régen csináltam már ilyesmit, de igyekszek lassan és óvatosan csinálni. - röhögök fel kétértelmű szavaimon, melyeket még egy kacsintással is megtoldok, sőt, mikor közelebb lépek a leányzóhoz, még a karját is végigsimítom gyengéden. Nem tolakodóan természetesen, de egyszerűen késztetést érzek, hogy folyamatosan megérinthessem... Ha pedig ő is eltűnik, én átfésülöm a fenti dobozokat, és szerencsénkre találok pár kellemes kis dolgot, ami még nagy hasznunkra lesz a későbbiekben... Ezeket egyelőre be is suvasztom az ágy melletti öreg kis éjjeliszekrény mélyére, végül leülök az ágyra, s hátravetem magam. Elgondolkozva figyelem a plafont s hallgatom a súlyos esőcseppeket, melyek bágyadtan foszlanak szét a tetőn.
"Néha meg kell élned veszélyes dolgokat ahhoz, hogy tudd, élsz..."
-Azért neked sem lehetett könnyű. -sóhajtottam fel. Nem akartam még jobban elkeseríteni őt. Úgy gondoltam, elég, hogy már ez a járvány lelomboz minden megmaradt embert. Magamról is tudtam, hogy nagyon el tud keseredni egy még élő, ha arra gondol, hogy mi lett a világból, és hogy a tulajdon rokonai és barátai támadnak rá. -Azt hiszem, sokadszorra már elmúlik a varázs... -tettem hozzá gondolataihoz. Azt hiszem, én is így gondolnám, ha nem csak egy-egy nyaralás alkalmával utaznék, hanem folyton úton lennék a világban. Arról nem is beszélve, hogy ennyi utazás esetén nem hiszem, hogy csak jó dolgok történtek vele. Amikor átölelt, talán még inkább utat törtek a könnyek, és az eddig ki nem mutatott érzelem, ám hamar meg is nyugodtam Shazan ölelő karjai között. Olyan régen öleltek már meg, hogy szinte el is felejtettem, hogy milyen jó érzés. Szinte már fájt, amikor végül szétváltunk, bár így is sokáig ölelkeztünk. -Én a szüleim miatt aggódom a leginkább. Velük nem tudom, mi történt. Hogy élnek e még. Egyébként, az is lehet, hogy Jade is él... -gondolkodom el összeráncolt homlokkal. Jade-t már nem szerettem. Ha jobban belegondolok, már a baleset előtt sem szerettem úgy, mint egykor, így még ha élne, akkor sem maradnék mellette. -Mindenképp. Sőt el is várom, hogy hazakísérj. -mosolyodok el, miközben figyelem, ahogy egy dobozhoz megy, és elővesz belőle egy nadrágot, és egy tusfürdőt is. -Rendben, menj csak. -vigyorodom el kijelentésén, és ameddig ő a zuhanyzó alatt fürdik, én is bele lesek a dobozokba. Találok tüsfürdőt, amely abban a dobozban van, amiből Shazan is kivette a férfi változatot. Ezen kívül egy másikban találok női ruhákat is. Szinte elpirulok, amikor előhúzok egy alig takaró fehérneműt, és miután visszadobom a többi közé, tovább kutakodom, míg megtalálom a megfelelő sportosabb darabot. Egy fekete trikót, egy föld színű nadrágot, egy egyszerű sportmelltartót, és egy fekete francia bugyit veszek elő. Éppen a ruhadarabokat készítem össze, mint a fertőzés előtti időkben, amikor Shazan érkezik vissza. Öröm látni, hogy egyből milyen jókedvű lett, a felsőtestéről nem is beszélve. Kicsit zavarba is jövök, és talán túl hosszan is nézem, miközben leteszem a ruhákat az ágyra, de reménykedem benne, hogy ez neki fel sem tűnik. Szavaira pedig emellé még ki is kerekedik a szemem, és zavartan beletúrok a hajamba, miközben visszanevetek rá. -A lényeg, hogy ne legyél túl durva... -vigyorgok tovább, de ettől csak még jobban elvörösödik a fejem, és közben elindulok sietősen a fürdőszobába. A víz ugyan nem meleg, mégis nagyon jól esik a zuhany alatt áztatni magam. A fürdés végére azért kicsit összekocognak a fogaim, mégis elégedettebb vagyok. Csak ekkor veszem észre, hogy a ruháimat az ágyon hagytam. Bosszankodva törlöm meg a hajam, de azért magam köré tekerem a törölközőt, és mintha nem is történt volna semmi, bemegyek a szobába. -Elfelejtettem a ruháimat. -vigyorodom el, és az ágy felé igyekezve zavartan megigazítom hosszú, vizes hajamat.
- Egy kicsit jobb helyzetben voltam, mint a többi ember. Így, hogy már a járvány előtt rengeteget töltöttem a természetben élő törzseknél, ahol nem is kell mondanom, nem volt se áram, se bolt, se semmi, mindent maguknak termeltek, vadásztak és halásztak, így hatalmas tudás volt az, amit tőlük kaptam. Most már belátom. Akkor még nem tudtam annyira értékelni, de most már tudom, hogy a sors vezetett a Horizonhoz. Hiszem, hogy mindennek oka van. Az, hogy a pszichológia felé kacsintgattam, s az, hogy most te itt vagy velem. Ne értsd félre, nem vagyok vallásos, hiszen egy ilyen világban nehéz hinni a jóban, de tudom, hogy ez sem véletlenül történt. - ám még mielőtt túl hosszú eszmecserébe bonyolódok, inkább elhallgatok, s egy halovány mosollyal nyugtázom, hogy milyen sokat is tudok beszélni. Hiába az a sok nyomasztó, magánnyal átitatott hónap, belőlem valahogy nem tudta kiölni a beszélgetést. Pedig aztán akikkel eddig találkoztam, alig tudtak valamit kinyögni. Látszott rajtuk, hogy az összes parányi kis szócskát már mélyen eltemették, melyek igazán nehezen bukkantak a felszínre. Ezért is örülök most, hogy Nicole egyáltalán nem ebbe a kategóriába tartozik. - Érdekes, de most nem érzem ezt. Valahol mélyen legbelül élvezem ezt a hatalmas önállóságot, bár leginkább a gyűjtögetés része az, ami tetszik. Ne, ne gondolj őrültnek, aki imádja ezt a világot, de igyekszek benne valami jót is találni. Azt például különösen élvezem, hogy bármelyik házba bemehetek úgy és hozhatok el bármit, hogy nem küldik a nyakamra a rendőrséget, vagy nem csapnak fejbe egy vázával. - röhögök fel jó kedvűen, s egy pillanatra végigfut az agyamon, hogy milyen különleges dolgokat találtam a két év alatt. Persze, semmit se hozhattam magammal, hiszen az első helyen a túlélés áll, márpedig a táskámban az élelmen, a vízen, az elsősegélyen és a fegyvereken kívül semminek sincs helye. Emlékek tárgyakba ültetve? Semmi. Mindent magam mögött hagytam, még a ruháim se sajátok. Ennek így kellett történnie. Jobb az elején megválni mindentől, ami fontos, mint hogy később az elvesztése nagyobb fájdalmat okozzon... - Te semmi jót sem fedeztél fel ebben az egészben? Semmiben sem láttál valami halovány szépséget? - kérdek vissza töprengve, bár érezhetően kezdek kicsit belemenni a pszichológia részébe, de kérem, szakmai ártalom. Kíváncsi vagyok az emberek lelkére, Nicole pedig igazán különleges egyéniségnek tűnik. Elsőre egy rettentően erős és határozott nő, aztán a könnyei megmutatták, hogy valójában egy törékeny hölgy ott legbelül. Szerintem ez csodálatos. - Merre éltek a szüleid? Jártál már azon a vidéken? - a válasza pedig talán kicsit tovább is lendítheti a történetünket, hiszen ha azt nézem, hogy én nem szeretek egy helyben maradni túl sok ideig, akkor még azt is felajánlhatom neki, hogy elkísérem őt haza. Haza... Már nem is emlékszek arra, hogy mit jelent ez a szó. - Jade a barátod volt még a járvány előtt? - kérdezem tőle kissé félve, hiszen nem szeretném felszakítani a sebeit. Tudom, hogy nehéz lehet beszélni erről az egészről úgy, hogy sokáig mélyen eltemette magában, de hiszem, hogy könnyebb lehet, ha az ember a világra löki a lelkében nyugvó dolgokat. Ahogy pedig telik az idő ebben a biztonságos zónában, a hangulat is kezd egy kicsit oldódni, nem csak részemről, de Nicole részéről is. A pirulós részeket persze nem számolom ide, főleg azért, mert néha direkt hozom zavarba, de hát én már csak ilyen vagyok. Ez az énem sem tudtam kiölni a két év alatt. De minek is akarnám? Tökéletes mutatja ezt az az apró momentum is, hogy én valójában látom, hogy a ruhák ott maradtak az ágyon, mégsem szólok a leányzónak róla, inkább megvárom, mi sül ki az egészből. Ő pedig hamarosan vissza is libeg a kis törölközőjében, ám mikor a ruhákért nyúlna, én egy határozott mozdulattal a földre lököm őket. Pár pillanatig csak sunyin figyelem őt, aztán végül felállok, s diplomatikusan mint egy hivatásos masszőr, az ágy felé legyintek, hogy feküdjön le. - Ruhában csináljuk? Az úgy igen fájdalmas lenne... - vigyorodom el sejtelmesen, majd az éjjeli szekrény felé lépek, s előhúzok belőle egy kisebb üvegcsét, amiben valami halovány pirosas, olaj szerű lötty pihen. A szavatossága szerint van még neki jó pár éve, s így, hogy még fel sem volt bontva, azt hiszem, nagy hasznát vesszük majd, ha ki akarom gyógyítani a leányzót a fán alvás következményeiből. És talán még másból is...
