Az oldal kinézete és tartalma az adminok önálló szellemi értékét képviselik. Az oldal design-ját a specto kódok közreműködésével készítették el. Mivel rengeteg időbe és erőfeszítésbe került létrehozni az oldalt kérjük ne lopj el semmi. Ha mégis megtetszene valami vedd fel a kapcsolatot az oldal adminjaival.
Jó ideig az erdő nyújtott számomra igazán menedéket. Képességem lévén, családias volt a légkör, már-már a felhőtlen boldogság mezején érezhettem magam, ha néha-néha be is tért a birodalmamba egy élőholt vagy fegyveres katona. Most azonban száműztek onnan, mikor a túlságosan is eleven túlélők bekergették vagy csalták őket az anya természet lágy ölére. Eggyel még el-el bírtam, de egy horda, főleg ha az idő se kedvez nekem, már sok. S az élővilág bizony ott tartotta őket. Én pedig nem bírtam tovább nézni, ahogy pusztítják a természet élővilágát. Nem tagadom, sokat őrlődtem, s bár nem a bátorság, mind inkább a tőlük való félelem miatt menekültem el onnan, úgy érzem ehhez is rengeteg bátorság kellett. Kilépni a veszélybe, ott ahol már nem létezik a jó, ahol még számomra is a túlélés a legfontosabb. Menekülésem végett a ruhám is oda lett, azonban elég tapasztalatom volt hozzá, hogy a saját képességem által öltöztessem fel magam. Eleinte szokatlannak találtam, hogy sűrű levelek, s indák takarják idomaim. De éppen csak annyira, mint egy kevésbé takaró fehérnemű. Ez nem szépség verseny, ám a bőröm igényli a napsugarainak melegét. Ebben lelem az erőm, energiám. A vihar tönkretesz, ám a víz az, ami igazán éltet. Éppen ezért is dobbant nagyot a szívem, mikor kiértem egy elhagyatott, de pont emiatt alig érintett tengerpartra. Két oldalt hegyek, s magas fák ölelték körül, de a messzi távolba talán egy szebb hely várt a kalandorokra. A part kavicsos volt, ezt a talpam alatt éreztem, de nem bántam, sőt. Elég meleg is volt, ez talán még kellemesebbé tette az érkezésem. Akaratlan is széles mosoly ült az arcomra. Sehol egy lélek, a tenger szinte megbabonáz s ahogy körbenézek, távolabb a parton észreveszek egy csónakot. Egy csónak...? Kissé ramaty állapotban van, de úgy tűnt még van benne élet. Körbe is néztem, ám úgy tűnt, rajtam kívül valóban nincs senki más. Ez bizony a szerencse napom. Az sem bánom, ha napokig csak sodródom a hajón. A tenger mélye is rejt számomra elég erőt, a visz segít túlélni, és a holtak sem jelentenének veszélyt. Alsó ajkam beharapva álltam. Nem tudom miért nem indultam el. Azt hiszem vártam. Vagy csak kellett egy kis idő, hogy nekiindulhassak egy új kalandnak.
"Minden meghal egyszer, még a csillagok is kihunynak."
Nehezen ébredek, nyomottan, fáradtan, kiábrándultan. Az utóbbi napok nem hoztak túl sok jót számomra, hiszen nem találtam biztonságos helyet sehol. Mögöttem halottak, előttem halottak, s a helyzet egyre csak kilátástalanabb. Hiába is próbáltam meghúzni magam a természet óvó ölelésében, a romlás már azt is elérte. Nem létezik már az a szó, hogy biztonság. Ha nem éppen egy járkáló próbálja beléd vésni rothadó fogait, akkor egy embertársad akar az életedre törni. Kiábrándító, rettentően az. Vagy csupán én vagyok túlságosan fáradt, így már nehezen látom meg a jót... Két nap. Ennyi ideje ücsörgök egy busz tetején az autópálya szélén. Nem volt más választásom, hiszen a környező erdőkből üldözött egy horda egészen idáig, itt viszont eleve mindent elleptek a járkálók, a két csapat pedig hála nekem, egyesült, s egy hatalmas hordává duzzadt. Eleinte ugyan kis híján feldöntötték a buszt, de végül lassacskán elfelejtették, hogy én ott vagyok, s tovább vándoroltak a többivel együtt. Ehhez pedig két nap kellett, hogy végre eltűnjenek. Páran még lézengenek erre, de ebben a kellemesen hűvös hajnali órában döntök úgy, hogy jobb lesz odébb állni, hiszen ez csak rosszabb lehet. Jobb már nem. Még pár konzerv ugyan pihen a táskámban, de az maximum pár napra lesz elegendő, így hát leugrok a buszról, én bolond elfelejtve azt az aprócska tényt, hogy két napja nem álltam lábra, hanem leginkább feküdtem, vagy ücsörögtem, hiszen nem lett volna célszerű, ha felállok és észrevesznek. Így mikor megérkezek a betonra, erőtlenül csuklik össze mindkét lábam, én pedig elhasalok a betonon. Mindkét karom erősen felhorzsolódik, s a vér pedig kicsiny patakokban kezd folydogálni belőlük. Remek. Ennél feltűnőbb már nem is lehetnék! Gondolkodni azonban nincs időm a szerencsétlenségemen, hiszen váratlanul egy halott ragadja meg a lábam, s beleharap a cipőmbe. Kis reakciókéséssel rúgom le magamról, a késemet pedig megmártom a koponyájában. Szívem persze a torkomban dobog, s belül magamat szidom, hogy ennyire figyelmetlen voltam, hiszen egy ilyen ballépés még a vesztem is okozhatta volna. Nehezen végül felállok, kinyújtóztatom kicsit a végtagjaim, majd megindulok a szemközti erdei úton, ellenkező irányba, mint amerre a horda ment. Igazából meg sem tudom mondani, hogy mennyit haladhattam. Útközben sikerült szednem némi gyümölcsöt, illetve egy kis pataknál amellett, hogy megmártóztam hűs vizében, újratöltöttem a kulacsaimat, s állandóan csak arról ábrándoztam, hogy milyen jó lenne egy hatalmasat aludni úgy, hogy nem kell attól félnem, hogy valaki vagy valami megtámad. Kerestem is a patak körül egy helyet, amit kibiztosíthatok magamnak, de egyszerűen nem találtam ilyen, így kénytelen voltam továbbvándorolni. Egy ideig ugyan nem botlottam bele semmibe, ami meg akarna zabálni, ám egy ponton furcsa hangokat hallottam. Így beljebb merészkedtem az erdőbe, hogy mégis mi a fene lehet az, vagy ami még fontosabb, mennyire veszélyeztet, ám mikor megpillantottam, hogy egy horda bújik meg az erdőben, újra elkezdtem kétségbeesetten rohanni. Megint. Szinte a semmiből tűntek elő, vagy éppen velem párhuzamosan haladtak, nem tudom, de egy biztos, hogy vissza nem mehetek, mert akkor beleütközök a másik csapatba, oldalra sincs esélyem, hiszen ezek meg körülöttem vannak, így nincs más választásom, mint előre. S mikor kiérek a partra, egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy megállok, s hagyom, hogy azt tegyék velem, amit az ösztöneik súgnak. Hiszen... Innen már nincs tovább. Esélyem se lenne a tengerben. Amellett, hogy egy idő után megfagynék, az áramlatok hamar kisodornának, s elkerülhetetlen lenne, hogy valamelyiknek ne kössek ki a karmai között. Így hát megállok. A hangok egyre közelebb érnek, én pedig arra készülök, hogy lehunyom a szemem. Ez azonban nem történik meg, hiszen mikor távolabb pillantok, meglátok egy kisebb hajót a parton, amit valószínűleg a hullámok sodorhattak kifelé. Gondolkodás nélkül futni kezdek felé, s belül magamat ostorozom, hogy majdnem megtörtem. Ám nem így történt. Közelebb érve látom, hogy áll valaki mellette, s már kapom is elő a késem, hogy futás közben megölhessem, ám az utolsó pillanatban megtorpanok. Eléggé megzavart a szokatlan ruhája, de igazából nem kellett több egy kósza pillantásnál mélyen a szemébe, hogy rájöjjek, hogy Ő bizony nem járkáló. - Mögöttem egy horda van, szóval ha nem akarsz egy lenni közülük, gyere és segíts! - szólok sietősen a lánynak, azzal nekifutásból lökök egy nagyon erőset a hajón, ami így elnézve egy apró kis vezetőfülkéből, s alant egy kicsi kabinból állhat. A homok meglazul alatta, s a hajó nehezen bár, de megindul a víz irányába. - Gyerünk, erősebben! - kiáltok fel a lány felé, vagy ha ő nem segít, akkor amolyan önbiztatásképp. Bárhogy is legyen, a hordát már látni lehet mögöttünk, s egyre gyorsabban közelednek. - Ugorj fel rá, megtolom, próbáld beindítani, már nem kell neki sok és teljesen a vízen lesz! - összefogás kell ide, hiszen ha a lány nem indítja be odafentről a motort, akkor a hullámok a partra fogják sodorni, ha pedig én nem tolok még rajta, akkor ugyanúgy be fog ragadni a homokba. Mindkét verzió végzetes lenne, de kétlem, hogy bármelyikünk is ezt akarná. Arra pedig egyelőre nem is gondolok, hogy ez a hölgyemény valójában milyen különlegesen néz ki... Az a ruha nem épp hétköznapi darab, azt meg kell hagyni!
Valójában teljesen váratlanul ért a hajó, de örültem neki. Kellemesebb nem is lehetne az utam, ekkora kényelemben. Persze meg lehet, hogy odaát sem jobb a helyzet, de egy próbát megér. A vízen mégis csak békésebbé válik minden. Maximum a viharoktól kell tartanom, de mástól aligha. Elindultam a hajó felé, mezítelen lábakkal a forró homokban, mert még bőven sütött a nap. Valójában nem volt különösebb tervem, miként is tereljem a víz felszínére, majd indítsam el, mert ha lett is volna hajóm évekkel ezelőtt, ez a két - mondhatni ősember módjára megélt - év épp elég volt, hogy sokat felejtsek. Semmit sem akartam elsietni, hiszen nem volt okom rá. Így pillanatokig csak álltam ott és törtem a fejem, miképp mozdítsak ezen a hozzám képes hatalmas monstrumon. Míg nem váratlan hörgések és kiabálások csapták meg a fülem. Egy horda? Most? Miért? Odakaptam a fejem, hogy választ kaphassak, miért futnak versenyt a tengerparton, mikor jól láthatóan kihalt,... rajtam kívül persze. Most mégsem a férfi volt az első, akit kiszúrtam, aki tulajdonképp ide csődítette a kannibálokat. Nem. Hanem a ezüst fényű, éles penge, ami tudom, hogy könnyen a vesztem okozhatja. Meg volt bennem a lépés, hogy megvédhessem magam, mielőtt olyan közel ér, hogy megvághasson vagy szúrhasson, de mindhiába, ugyanis a tenger homokja nem nyújtott számomra védelmet. Méterekkel távolabb ugyan akadtak száraz gazok, de túl távolinak tűntek, én pedig túl ijedt voltam. Mit mondhatnék a pánik tört rám, mikor azt hittem, majd egyedül betolom a hajót és itt tudom hagyni. Szóval mikor már közel járt, a hajóhoz sprintelve mentem neki és toltam egész súlyommal vissza a vízbe, hát ha valami csoda folytán a vízbe erőszakolom a hajót. Ez már az elejétől kezdve halott ügy volt, de mit mondhatnék, mégis csak emberből vagyok, ha már esélytelen is, esélyt adok magamnak a lehetetlenre. Amikor azonban vészesen közelebb ért, felé fordultam. Nem vagyok valami nagy karatés, de sosem bocsájtanám meg magamnak, ha meg sem próbálnám megvédeni magam. Nagy meglepetésemre azonban hamar a háttérbe szorult a fegyvere, s ami azt illeti már is kevésbé tűnt ellenségesnek. S mit tehettem volna ilyen helyzetbe, visszafordultam segíteni, ha bár ha rákérdeztek volna, miért ugrottam segíteni, nem tudtam volna válaszolni.. Talán a váratlan parancs. A laborban sem kértek sosem, parancs szó volt, amire ugrani kellett. Talán mert hirtelen elfelejtettem, hogy ha ide is érnek, nekem nem ártanak, maximum fellöknek, mert én csak egy mozgó, de számukra teljesen érdektelen virág vagyok. Meg lehet azonban... hogy némi bizalmat szavaztam a fiatal férfinak azzal, hogy ő ahelyett, hogy magáénak akarta volna a hajót, inkább bevállalta, hogy egy ismeretlen idegennel folytassa útját. Pár pillanatig így is veszett ügynek tűnik a dolog, ám végül a hajó valóban elkezdett kullogni a víz mélyebb részéhez. Nagyon féltem, a torkomban éreztem a gombócot, pedig semmi okom nem volt rá. Akkor ott, valóban úgy éreztem, hogyha nem sikerül, az élőholtak mindkettőnkkel végeznek. Vele ellentétben egy mukkot sem mertem szólni, mégis vakon követtem minden parancsát. Mikor a beindításról beszélt, csak egy pillanatra torpantam meg, míg elmondta mi a terve, ami jónak is tűnt, csak hát... - ... hogy a fenébe kell ezt beindítani...? - kérdeztem magamtól, mikor már a "fedélzeten" voltam, és a gombokat néztem. Volt mindenféle, kicsi, nagy, tekergetős, nyomkodós. Gondoltam a számomra szimpatikusabb gombbal kezdem, noha nem volt rá írva, hogy indítás vagy hasonló, de zöld volt. A zöld általában pozitív jelzés. Óriási nagy szerencsénk volt, mert így tapasztalatok nélkül is sikerült beindítani a motorokat, a hajót. Ezt követően már fordultam is hátra, hogyha elakadt volna, vagy valamilyen oknál fogva nem sikerült bemásznia, akkor segítségül nyújthassam a kezem. Bár tény, megfordul a fejemben, hogy itt hagyom, mert mégis csak egy idegen... Egy idegen késsel és ki tudja miféle gyilkos szándékkal. A hajon pedig nincs, amivel megvédhetném magam ellene. De talán a hosszas magány vagy a félelem, hogy mi lesz ha legközelebb összefutunk máshol, a lényeg, hogy nem hagytam cserben. Ám minek utána a hajó már magától siklott a hullámokon, és a kiéhezettek sem jelentettek már veszélyt, ismét visszatért belém a bizonytalanság, amivel az volt a legnagyobb problémám, hogy csapdában éreztem magam. Ha egyedül lettem volna a hajón, nagyobb biztonságban nem is lehettem volna, de egy idegennel a fedélzeten, az anya természet hiányában, nagy ostobaságnak érzem mind ezt. Igyekszem számomra is kedvező helyzetet felvenni, így a legkézenfekvőbb, hogy minél távolabb legyek tőle, tehát amilyen messze csak lehet, eltávolodok tőle a hajón. Ez csupán néhány méter, de még mindig jobb, mintha fél méter se lenne. Nem tudom mi lenne a jobb, ha tudná, hogy korcs vagyok, vagy ha titokban tartanám. Bár a levelek talán kissé szokatlanok, de nem lepődnék meg ha ő se tenné, elvégre manapság nehéz követni a két-három évvel ezelőtti divatot, s aki nem jár a város mélyén, annak ruha sem nagyon jár. - Honnan jöttél? - kérdeztem halkan, ha csak nem előzött meg ő egy másik kérdéssel. Azt tudom, hogy az erdőt és környékét már ellepték a csavargók, de abba belesem gondoltam, hogy talán a város ezen részét is. Elég rémisztő gondolat lenne a tudat, hogy lassan tényleg vége a világnak.
Dr. Shazan O'Berin
Tudós
₰ Tárgy: Re: Shazan & Asha - Egy csónakban evezünk ₰ Kedd Jún. 12, 2018 8:51 am
Asha & Shazan
"Minden meghal egyszer, még a csillagok is kihunynak."
Olyan világban élünk, ahol már nincs idő a gondolkodásra. Egykoron még arra törekedett a technika, hogy elnyomják az ösztönöket a sok elektronikus kütyüvel, melyek teljesen behálózták az embereket, ám ezek már mit sem érnek. Az ösztönökre kell hallgatni, hiszen nincs semmi más kapaszkodónk. Pár évtizede talán többen élték volna túl a járványt, de most... Életképtelen emberek mindenhol, akiket hamar utolért a vég. A végén úgyis csak az marad, aki arra érdemes, ehhez viszont jó belső sugallatok kellenek. Én most is, ahogy mindig is, erre hallgatok. Bár majdnem rossz véget ért, de végül hamar kapcsoltam, s nem öltem meg ezt a lányt, illetve fel is ruháztam a bizalmammal. Nem tudom, hogy várja-e valahol egy csapat, aki esetleg nem tűri meg az idegeneket, ahogy azt sem tudom, hogy egyáltalán fertőzött-e, s azért bolyong itt egymagában. Mégis valami belső hang arra ösztönöz, hogy kölcsönözzek számára némi bizalmat. Az események így pedig gyorsan követik egymást, hiszen nincs időnk gondolkodni, a hajót meg kell mozdítani, mielőtt ideér a horda, hiszen más lehetőségünk nincs. Nekem legalábbis biztosan... A maradék erőmet is felhasználom, hogy ellökjem, s ez bár eleinte nem úgy tűnik, hogy sikerül, aztán végül megindul. Egyre könnyebben siklik beljebb, s mikor a hölgyemény beindítja a motort, már tudom, hogy innen távozni fogok. Ugyan nem vettem számításba azt az apró tényt, hogy nem biztos, hogy van benzin a motorban, ahogy az sem, hogy egyáltalán működik, de hát a sors a mi lapjainkat rakta előrébb, így mikor meghallom a berregést, nagy kő esik le a szívemről. Talán csak pár méteren múlott az egész, hiszen én már derékig gázolok a hűs vízben, miközben a halottak épp most érik el a szélét, mégis sikerül felkapaszkodnom a korlátban, s hamarosan végleg magunk mögött hagyjuk őket. Kitámasztom magam a korláton, s úgy figyelem, ahogy a hullámok egyre távolabb ringatnak minket. Kell még pár perc, mire magamhoz térek, hiszen hiába telt el bő két év, akkor sem tudom megszokni, amikor ennyire ott lohol a nyomomban a halál. A lány pedig elhúzódik tőlem, de ezt teljesen megértem, hiszen idegen vagyok a számára, ahogy ő is nekem. Mégis most egy csónakban evezünk, s a sorsunk lapjai egy kicsit összeértek. - Mindenhonnan. - válaszolom kissé filozofikusan, majd miután átvettem a kormányt s nagyjából egyenesbe tettem a hajót, visszasétálok a lányhoz, s letelepedek mellé. Előhúzok a táskám mélyéről egy kopottas, rózsaszínes konzervet, majd felé nyújtom. - Ne félj tőlem. Engem nem tett rosszá ez a világ. - eresztek meg felé egy mosolyt, s ha elfogadta az eperkonzervet, akkor én magam kortyolok párat a kulacsomból. Egy kis ideig még kihúzzuk itt mindketten a táskámban levő készlettel, de hamarosan újra ki kell mennünk a partra. Nem csak élelemért és vízért, hanem benzinért is. - Konkrétan most az autópálya felől érkeztem. Rettentő a helyzet mindenhol. Egy ideig próbáltam az erdőkben bujkálni, de ott is egyre több lett a halott. A városokról ne is beszéljünk... Káosz van mindenhol. Horda mindenfele... - rázom meg a fejem kiábrándultan, majd kíváncsian pillantok a lány felé. Ruhája igazán különleges, de nem csak ez az, ami felkelti az érdeklődésem. - Neked nincsenek fegyvereid? - meglehet, hogy én vagyok hirtelen annyira vak, hogy nem látok nála semmit, minden esetre a kezem újra csak felé nyújtom, immáron üresen. - Dr. Shazan O'Berin. Téged hogy hívnak? - láthatóan én kicsit közvetlenebb vagyok, úgy tűnik, hogy nálam az, hogy egy ideje nem találkoztam senkivel, épp az ellenkezőjét eredményezi. Persze, ha az ösztöneim mást súgtak volna, akkor minden bizonnyal nem szavaznék neki ennyi bizalmat.
Egy kisebb hajón, egy csapat kiéhezett elől menekülve, egy idegen férfival a fedélzeten, elég rossz ómeneket idéz bennem. Nem csupán a kinti világ adott bizonytalanságra okott, de a laborban is épp elég félelmetes dolog történt, ami miatt nem, hogy egy férfiben, de egy nőben sem bíznék meg. Az itt teljesen mellékes, hogy olyan képességgel ruháztak fel, mellyel nem kevés esélyt adtak a túlélésre. Persze annak sem láttam sok értelmét, hogy napokig macska-egér fogócskázunk egy hajón. Fárasztó is lenne. Mindenesetre a tenger kellemes illata, a nap melege és hogy beszélgetésbe kezdtünk, valahogy elkezdett megnyugtatni. Bár a válasza cseppett sem adott okot a nyugalomra, hisz igazolta az előbbi feltevéseim. Akkor tényleg mindenki halott lehet rajtunk kívül? Ez... elég rosszul hangzik. Leültem a hajó széli kis padszerűségre, s onnan figyeltem hátulról, ahogy jól láthatóan több gyakorlattal - mint én - vezeti a hajót. Vajon a laborban is mindenki odaveszett? Nem látom kizártnak, hogy beszökjön a fertőzés, de talán pont ott a leginkább felkészültebbek erre. Már majdnem elbámészkodtam a tengeren túlra, mikor mozgást éreztem a szemem sarkából, s odakapva a fejem vettem észre, hogy mellém ült. Csak mikor közel volt hozzám, jutott eszembe, hogy bele sem gondoltam, hogy mi van, ha már megharapták? Az emberben - legalábbis többségükben - meg van az a túlélési ösztön, hogyha tudja is, hogy a harapás végett nincs menekvés, ha ki is lóg a bele, akkor is próbál küzdeni, túlélni, csak akkor már annyira sem számít mások épsége, mint előtte. Noha rajta nem látszottak a tünetek. Pedig már a harapást követően is néhány perccel megmutatkoznak. Így hirtelen harapás nyomott sem látok rajta, ellenben a táskájába nyúló kezét, amivel végül egy konzerv finomságot húz elő, ráadásul nekem szánva. Atya ég! Én azt sem tudtam, hogy ilyesmi létezik egyáltalán! Eperkonzerv?! Miért teszik konzervbe? Aszaltról már hallottam és a frissen szedettet is ismerem, de hogy konzerves is legyen. Az sem mellékes, hogy a táska zörgését illetően kétlem, hogy olyan sok étele lenne, egyet mégis oda ajándékozott egy idegennek. Mondanám, hogy basszus, de gyanús, de jelen helyzetben, így, hogy két napja nem ettem semmit, hát, ha lejárt szavatosságú kutya kaja lenne is betolnám. Pedig aztán manapság nem vagyok oda a húsért. - K-köszönöm... - hebegem még mindig kissé meglepődve, majd neki is állok felbontani, ami ha szerencsém van és van rajta olyan kis ujj bedugós izéke, akkor pikk pakk meg is van. Az illata már a felbontás felénél meg csap. Az a jó tömény édes eperlekvár illat. Azért persze megkínálom, ahányszor csak kell, nehogy miattam éhezzen, ha már beáldozta az egyik konzervjét. De közben én is falatoztam és csendben hallgattam őt. - Ez nem hangzik túl jól. Akkor... nem is találkoztál mással? - értem itt a túlélőkre, mert ez így tényleg elég pocsékul hangzik. Minél kevesebben leszünk, ők úgy gyarapodnak, ez végül a vesztünket okozhatja. Ez már épp elszomorítana, mikor jön egy újabb kérdés, amire kissé elkerekedett tekintettel nézek rá. Ha most elárulom, hogy metamorf vagyok - akármennyire is szimpatikus egyre inkább - később koppanhatok egy nagyot emiatt. S mivel jelenleg megvédeni sem tudom magam, emiatt sem lenne jó lebuktatnom magam. A kérdésére adott válaszom előtt azonban megejtem én is a bemutatkozást. - Asha vagyok, Asha Devereux. - mosolyodtam el haloványan. Ami meglepő, hogy mindkettőnknek szokatlan neve van. S ami még meglepőbb, hogy orvos. - A fegyvereim pedig... a parton hagytam a nagy menekülés közepette. - válaszoltam, végtére is nem is olyan nagyot hazudva. Ugyanakkor ő most jobban érdekelt. - Ha megkérdezhetem... milyen orvos vagy? - érdeklődtem tovább, ezúttal ha lehetett, a szemkontaktust is tartva.
"Minden meghal egyszer, még a csillagok is kihunynak."
Az idegeim csendesebb vizekre eveznek, ahogy hallom a horda fertelmes zaját távolodni, melyet felvált a tenger hullámainak halk moraja. Itt tényleg biztonságban vagyunk, nem kell attól tartani, hogy az éj leple alatt lepnek meg a járkálók, csupán a természet haragjától kell rettegnünk. Azonban elnézve a horizontot s az apró felhők lassú vonulását, talán nyugodt napunk lesz ma. Végignézve a lányon, talán ez már rá is ráfér. Eleinte még nem szólok ugyan hozzá, hiszen jobb, ha kicsit leülepednek a dolgok, s a csend leple alatt megpihenünk, azonban sokáig nem akarok némán ácsorogni, ezért foglalok helyet mellette. Nem tudom, meddig leszünk együtt, ahogy azt sem, hogy mit hoz a holnap, de egy a biztos, most itt vagyunk. S én megmondom őszintén, nagyon örülök, hogy végre nem halott társaságában kell lennem... - De igen, találkoztam pár emberrel, de végül úgy hozta a sors, hogy el kellett válnunk. Megtapasztaltam, milyen csapattal túlélni, de ezek leginkább rossz tapasztalatok voltak. Igyekeztem kerülni amúgy a lakottabb helyeket, így több időt töltöttem inkább a természetben, szóval két kezemen meg tudnám számolni, hány emberrel találkoztam az elmúlt két év alatt. Egyedül könnyebb volt túlélni, hiszen az ételt és a vizet magamnak osztottam be, s nem kellett senkiért sem aggódni, vagy épp kockáztatni az életem. Csak hát... Sokszor magányos tud lenni a világvége. - mosolygom felé fáradt arccal, s fejemet a korlátnak döntöm. Az eperkonzerv teteje halkan kattan, s édes illata az én orromat is megcsapja, így mikor megkínál, kiveszek belőle egy dundi darabot. Többet nem, hiszen egyrészt nem olyan rég ettem halat, - még a horda előtt - ami feltöltött energiával, másrészt ahogy nézem, a leányzónak sokkal nagyobb szüksége van rá, mint nekem. - Te találkoztál valakivel? Létezhetnek még nagyobb közösségek valahol? - pillantok felé kíváncsian, keresve szemeinek lágy tükrét. Sok mindent elárul az emberről a tekintete, ezért is szoktam már hozzá, hogy ha beszélek valakivel, alig kapom el a tekintetem másfele. - S honnan érkeztél? Hol voltál, mikor kitört a járvány? - közvetlenebb természetemből adódóan hamar felveszem a beszélgetés fonalát, de úgy érzem, szükség is van a kezdeményezésre, hiszen Asha - mint megtudtam az imént a nevét - igen csak bizalmatlannak tűnik, ami valójában teljesen érthető. Ezért is igyekszek minél hamarabb a tudtára adni, hogy tőlem nem kell tartania. S hogy lehetne másképp csinálni ezt, mint szavakkal s tettekkel? - Sebaj, majd szerzünk neked valahol egy fegyvert, még ha az egy rozsdás cső is lesz. Addig is rábízzuk magunkat a késemre, persze csak ha nem akarsz útközben kiszállni valahol végleg. - megadom a biztonságot nyújtó ajánlatot, ugyanakkor menekülési utat is hagyok. Nem célom egyáltalán magamhoz láncolni őt, de be kell látni, hogy ez a hajó most hatalmas biztonságot nyújt, főleg ha találunk hozzá valahol még benzint is. Egy a biztos, én maradok addig, míg ki nem leheli a lelkét a kicsike. Mármint a hajó... - Pszichológus voltam, mielőtt még kitört a járvány. Pontosabban... Viselkedéskutató a Horizonnál. - hogy biztató-e, hogy ott dolgoztam? Semmiképp sem. Valószínűleg a kezdeti időkben bemondták a tévékben és a rádiókban, hogy mi történt a vállalatnál, így a legtöbb még élő ember tisztában lehet vele, hogy onnan indult ez az egész. Mégis, nem látom értelmét, hogy hazudjak arról, aki vagyok. Már csak az emlékeim maradtak, semmi több. Ha ezt sem vállalom, mivé lennék akkor? - Na és te? Ki voltál, mielőtt elterjedt a vírus? - nincs előttem semmilyen kép, és semmiféle elképzelésem sincs, mit csinálhatott Asha az egész előtt. Akár hazudik, akár nem, én szívesen hallgatom a hangját, s elraktározom az élő emlékek közé...
Be kell látnom, érdekes emberrel sodort össze a sors. Nem mondom, hogy nincsenek fenntartásaim vele kapcsolatban, de mindképp hallgatnivaló, amiket mond. Meg lehet csupán azért a nagy érdeklődés, mert már jó ideje nem láttam, vagy hallottam mást, aki nem csupán az állati ösztön hajt vagy minden második szava valamk mocskos dolog. Szavaiból úgy veszem kim ezzel ő sincs másképp. Az apokalipszis bekövetkeztével az emberek mint egy 90%-a is átváltozott gyilkolásra kész vaddá. Nem kell ahhoz fertőző harapás, hogy ilyenné váljunk. Egyetértően bólogattam arra, hogy egyedül könnyebb lehet. Vagy ha nem is mindenkinek, sokaknak. Neki, nekem... s még sokaknak. Arra is némán bólogattam, hogy egy év magány, igen kemény dolog, mégha valaki antiszociálisnak is vallja magát. Egy hónap is nagy kihívás, hisz... nincs akihez beszélj, aki iránt érezhess, mégha csak aggodalmat is. Bárhová mész majd semmit nem érzel otthonodnak, s lassacskán a család vagy barát szó fogalma is szerte foszlik. Bele őrülsz. A hosszas válasza után ért a nagy megtiszteltetés, hogy feláldozza az egyik konzervjét, aminek bizony nagyon tudtam örülni. Nem arról van szó, hogy hetek óta éhezem, mert azt nem lehet, s bár az erdőben minden adott, hogy képességemmel élelmet teremtsek, csakhogy ez nem olyan, mint korizni. Nem megy olyan könnyen, ráadásul a gyakorlás rengeteg erőm felemészti. Mindig éppen csak annyit sikerült csinálnom, amennyivel éppen visszakaptam az elvesztegetett erőm. Na meg, a kóborlók miatt, nem is egyszerű a földön kertészkedni órákig. Szóval van mit tanulnom. Ezért is örültem néhány falatnak ennyi nap után. Persze én sem tömtem tonra számra, a hasam is megfájdulna és az egész pocsékba menne, na meg illik kiélvezni az ilyen különleges falatokat. S nem utolsó sorban előszeretettel bökdöstem felé, hogy vegyen csak bátran, sok van még benne, én meg úgy sem vagyok olyan nagy evő mostanság. Ami azt illeti, én sem szívesen vettem róla le a szemem, első sorban, mert még mindig idegen a számomra, illetve hát én hiszek benne, hogyha ne egy pszichopatával állok szembe, látom rajtam, ha bizonytalan vagy igazán őszinte. S eddig úgy tűnt nem hazudott. Nem is nagyon lett volna rá oka, de az emberek megfejthetetlen lények, s sosem tudni mikor mi jár a fejükben. Kérdésére megrázom a fejem. - Nem igazán... Ha férfi lennék sem szívesen csatlakoznék másokhoz, de így nőként még kevesebb esélyt látok rá. Az emberek többsége szívesen áldozza be a másikat a végső időben, ki tudja... talán én is így tennék. Éppen ezért jobbnak láttam, ha messziről elkerülök mindenkit. Nem mintha olyan nagy választék lett volna. Talán... ha jól emlékszem még tavaly futottam össze az egyik erdőben egy fiúval. Az volt az első és utolsó, hogy valaki után eredtem. Kicsi volt, ezért gondoltam nincs egyedül, akár a családja is a közelben lehetett. De egy idő után egyszerűen felszívódott. Nem láttam kiéhezetteket a közelben, kiabálást se hallottam, mégis eltűnt. Akár csapdába is csalhatott volna. - csóváltam meg fejem akkori naivitásomra. - Azóta te vagy az első, akivel összefutottam. - tettem hozzá aztán egy epret bekapva. Aztán jöttek az ominózus kérdések. Korainak találtam leleplezni magam, hisz én sem tudtam róla semmit szinte. Szóval elkapva tekintetem a konzervben úszkáló eprek felé, igyekesztem kevésbé egyértelmű válaszokat adni. - Hát.. erről is arról is... De mostanság is erdőben húztam meg magam. A járvány meg... hát... m-már nem is nagyon emlékszem... - füllentettem. Valójában pontosan emlékesztem a szobámra, a fehér falakra, furcsa mód még a fertőtlenítő szagára is így két évvel később, de mint mondtam korai lenne mindent elárulnom magamról. Már pedig ezzel igen sokat mondanék, mégha nem is ismeri a projektet. A fegyverem elhagyását is ügyesen kimagyaráztam, noha az nem volt olyan nehéz. Szavaiból úgy veszem ki, ő már kitűzte maga elé célját s udvarias módon lehetőségeket is ad. Nem mintha nem lehetnének mind ezek üres szavak, de ahhoz túl magabiztos. - M-még nem tudom. A hajó biztonságos, de semmi se tart örökké... Szóval egy kis ideig még biztosan egymás nyakán leszünk. - mosolyodtam el pindurít, miközben jól lakva, de nem az egész konzervet felfalva, leteszem magam mellé, hogy megfordulva, nézhessem a hajót körbe ölelő tengert, ami mondhatom az egyedüli dolog, ami semmit nem változott a világvége beköszöntével. Azért persze nem feledtem el én is kérdezősködni, s a nagy ábrándozásból pont az ő válasza keltett fel. Feléfordulva, nagy szemekkel, döbbenten néztem rá. - A Horizonnál?!? - kérdeztem vissza, de minden bizonnyal alaptalanul, mert jól értettem, bizony két évvel ezelőtt egy épületben jártunk keltünk. Mondjuk nem tudom nekem volt e szükségem pszichológusra, de rá biztosan nem emlékszem. Nem tűnt rossz embernek, mégis akadt egy közös pont az életünkben. Hirtelen úgy éreztem nincs okom már, hogy titkolózzak e téren. - É-én is ott voltam akkor, sőt jóvval előtte, de... Nem emlékszem rád. Te melyik részlegen dolgoztál? Voltál a kísérleti alanyok részén? Az ajtóm előtt sem láttalak elmenni, pedig 24 órában kifele bámészkodtam, ha épp nem vittek valahova. A kitörés alatt szöktem el onnan... De nem hittem volna, hogy a különleges képességüeken más is túlélhette. Elég nagy volt a káosz... - emlékeztem vissza, de ha eszembe is jutnak napok, egyiknél sem ugrik be. Az arca sem volt ismerős. - Hogy jutottál ki onnan?
"Minden meghal egyszer, még a csillagok is kihunynak."
Minél messzebb kerül a part, rám annál nagyobb nyugalom telepedik. Odafentről kellemesen sütnek a bágyadt napsugarak, a hasam viszonylag tele, illetve víz is akad még bőven. A járvány alatt ugyan még nem ültem hajón, s nem is értem, hogy miért nem próbálkoztam meg még vele. Számos tó mellett elhaladtam már, néhol még öreg csónakot is felfedeztem, de az valahogy sohasem jutott még eszembe, hogy esetleg beevezzek egynek a közepére, s ott töltsem az éjjelt - biztonságban. Most azonban más a helyzet, nem vagyok hajlandó egyelőre elhagyni a fedélzetet, főleg hogy Asha jelenléte még inkább plusz pontot jelent. - Sajnos igen, manapság még egy ártatlan gyermekben sem szabad bízni, hiszen nem lehet tudni, hogy épp csapdába csal-e. Kevés az élelem és a víz, és a régi világban még kevesebbért is raboltak és öltek az emberek. Hát akkor most... Lehet, hogy már nem tudod meg, mi célja volt annak a fiúnak, ugyanakkor lehet, hogy jobb is. Távolról én is több csoportot láttam, némelyiket megfigyeltem, ám mindig jobbnak láttam, ha nem mutatom meg magam. Lehet, hogy bizonyos helyzetekben biztonságosabb lenne csoportban, ám én az egyedüllétnek több előnyét látom. Persze, a magány csak akkor hasznos, ha önmagunk választjuk. Ha nem, akkor lassan képes felemészteni, s bekebelezi lelkünk minden kicsiny darabkáját. - utolsó mondataim mélyén kicsit kiérződik a szakmai ártalom, de szerintem ez sosem baj. Sokszor elemeztem régen is az embereket, s akár egy átlagos szituációt is képes voltam visszavezetni a lelki gyökerekhez. Ez azóta mit sem változott, bár a két év alatt inkább magamat analizáltam s lejegyeztem a bennem zajló változásokat. - Te saját magad választottad az egyedüllétet, vagy rákényszerültél? Tudom, korai még talán megkérdeznem, de volt családod, mielőtt kitört a járvány? - lehet, hogy sokat kérdezek, de még mindig jobb, mint csendben ücsörögni. A sorsunk pár lapja összefonódott, én pedig sosem voltam olyan ember, aki csak úgy hagyta maga mellett elrepülni a különleges embereket. Nem véletlenül léptem rá a pszichológia mezejére, s meglepő lehet, de a tudásomat sokszor kamatoztattam egy-egy igazán magányos éjjelen. Relaxációs, meditációs technikák, s a sokak által valótlannak vélt tudatmódosítás. Igen, létezik, s nem egyszer alkalmaztam már másokon. A járvány előtt magamon még ugyan nem, de egy kis gyakorlás után már sikerült. Sokszor ez húzott ki a bajból... - Valóban? Talán ért egy szörnyű trauma, és önmagad próbáltad törölni az emlékeid? - kérdezem vissza váratlanul ismét kicsit doktor-páciens hangvételben, bár aztán hamar rájövök, hogy lehetséges, hogy inkább nem akar beavatni az eseményekbe. Ez pedig azért is rossz, mert van egy olyan képességem, hogy keresztkérdések tömkelegével mégis csak kihúzom a dolgokat az emberekből. Ezt azonban nem mélyítem el jelenleg, hiszen nem szeretnék beletaposni Asha lelkébe, no meg tolakodó sem szeretnék lenni. - Én egyáltalán nem bánnám. Bár ellenkezik az elveimmel a csoportosulás, ugyanakkor nem tűnsz egy elveszett léleknek. - válaszolom őszintén. Még csak nemrég ismertem meg ugyan ezt a lányt, de nem célom kilökni őt a hajóból az elkövetkezendő időkben. Bevallom hiányzott a társaság, Asha pedig pont olyannak tűnik, akivel el lehet értelmesen csevegni, s kiadhatom magamból azt a sok felgyülemlett szót. - Állj-állj-állj... - rázom meg kissé a fejem, s értetlenül pillantok a lány felé. Hirtelen nem is tudom eldönteni, hogy bolondságokat beszél, vagy őszinték a szavai... - Kísérleti alanyok, különleges képesség? Te meg miről beszélsz? - kérdezem tőle teljes őszinteséggel és tudatlansággal. Hirtelen annyira meglepnek a szavai, hogy még levegőt is elfelejtek venni. - Nem jártam sokszor a Horizonnál. Viselkedéskutató voltam, de nem magánál a Horizonnál, hanem a világot jártam. Különböző őserdei törzsek, szegénynegyedek, tengerparti népek között voltam, s róluk jegyzeteltem. Mikor kitört a járvány, épp egy hegyi kis kolostorban töltöttem az időm lassan egy hónapja, ott kaptam az értesítést, hogy valami nagyon balul sült el a fő épület egyik laboratóriumában. A helyzet visszafordíthatatlan volt, de ezt már az elején tudtam. Olyan dolgokkal kísérleteztek ott, ami rettentően veszélyes volt. Igazából csak azt csodálom, hogy eddig nem történt baj... - azt az apró kis tény elhallgatom, hogy azért vizsgáltam ezeknek az embereknek a viselkedését, mert a vírus kezdeti járványát beadtam nekik. Ezt az információt azt hiszem... Rajtam kívül senkinek sem kell tudnia. - Tehát akkor te a Horizonnál voltál? Mégis mit kerestél ott? Azt tudtam, hogy vannak kísérleti alanyok, de ez mind önkéntes alapon ment. Legalábbis, eddig én azt tudtam. Mi történt pontosan ott? - heves részvéttel, csillogó szemekkel pillantok Asha felé. Te jó ég, mit művelhettek vele?!
₰ Tárgy: Re: Shazan & Asha - Egy csónakban evezünk ₰ Hétf. Júl. 02, 2018 12:34 am
Shazan & Asha
Stop trying to define who you are and just be
- Ez sajnos így van. Egyik sem lehet jó, csak jobb a másiknál. De ez személytől függő. Mérlegelnünk kell melyik a számunkra kevésbé rosszabb. - sóhajtottam halkan, mert ez az egyszerű kérdés azt hiszem mindenkiben felmerül ebben a világban. El is gondolkodtat, ha csak néhány momentum erejéig is, hogy én vajon jó döntést hoztam-e. Nem vagyok igazán társas, de a magány is egyfajta lelkiteher a számomra. - Ez az élet egyik nagy tragédiája: hogy valami, valami mindig történik. - zártam le ezzel a mostani témánk. Érdekel vannak-e túlélők, de tartok tőle, hogy neki is, nekem is igazam van, s azok az emberek sem megbízhatóak. Ezek az emberek pedig teljesen feleslegesek a világ számára, legalábbis az én véleményem szerint. Szavaiból kiérződik a régi mivolta, hogy korábban az elmék gyógyításával vagy épp azoknak megfigyelésével foglalkozott. Érdekes dolog hallani, s látni, hogy egyesekből még ennyi év után sem veszik ki az, amit anno az évek alatt megtanult. Vagy talán csak én hiszem, hogy ez mind egy nap feledésbe merülhet? Régebben varrtam, s most úgy érzem képtelen lennék a legegyszerűbbre is, ugyanakkor talán ha belekezdenék, lenne rá mód, hogy visszaidézzem azokat az időket. Ugyanakkor olykor nehezebb is a múltból idézni, mint gondolnánk, ha csak nem adtunk okot rá, hogy örökké az emlékezetünkbe véssük. Újabb kérdéseire újfent felpillantok rá a konzerves dobozról vagy épp a földről. Az apróbb elmerengések végett néha csak úgy elterelődik figyelmem, de azt hiszem a fémdobozka cukros tartalma hamarosan kellően feldobja az energia szintem. Vagy csupán jó Shazan kérdésein merengeni, s a tudat, hogy most mégsem egy fával csevegek. - Is-is. - válaszoltam rápillantva. - Sosem éltem valódi társasági életet, de ez épp elég volt, hogy tudjam, nem akarnék egymagam lenni. Ugyanakkor jött ez a minden és... és eljött az a pont, hogy azt éreztem, ez a kevésbé rossz. Sosem akartam másoktól függni vagy hogy megmondják mit csináljak, mert ha nem, annak következményei lesznek. Láttam pár túlélő-horror filmet, s amelyikben akadt szingli csaj, valahogy mindig megmaradt a végére. Az a szabadság, ami megadatik neki, jobb fegyver, mint akármelyik pisztoly. Nem kell senkit se megkeresnie, visszatfutnia, nincs benne az, hogy aggódjon valakiért. Önző módon csak magára gondol, és így nagyobb eséllyel menekül meg. Kivéve a Rémálom az Elm utca bármelyik részében, de az teljesen más. - intettem a kezemmel elmosolyodva. - Ami a családot illeti... buta kérdés, ha nem lett volna, én sem lennék. - nevettem el magam visszafogottan, csak hát a beszélgetések alatt se árt, ha néha bedobunk valami kevésbé komoly bolondságot. Nem beszéltünk még sokat, de merem állítani, hogy ha bőven az apokalipszis előtt találkozunk, akár mint barát, neki mondanám el először, hogy szerintem a szomszéd pali pedofil, vagy neki vallanám be, hogy ostobaság volt részemről, de majdnem túllőttem a cuccot. De még talán a lányos dolgaimat is vele osztottam volna meg. Nem néz ki sokkal idősebbnek, de érettebben gondolkodik. Nem atyáskodik, mégis olyan, mint volna egy gondoskodó személyisége. Komoly maradna, s felvilágosítana a drogok veszélyeiről, de nem rohanna a rendőrségre. - Nem voltunk igazán igazi család azt hiszem. Borzasztó kamasz voltam, de haragudtam rájuk, amiért ezt nem képesek kezelni. Ha akkor ott nem küldenek oda ahová, most tutira én is halott lennék. Hálás vagyok nekik, de nem hiányoznak. Nem is... nem is gondolok rájuk igazán. - vontam meg a vállam, valahol picikét szégyellve magam, hogy ilyesmit mondok, de ez az igazság. Ugyanakkor így bennem is felvetődött a kérdés iránta. - Neked? Te jó kapcsolatot ápoltál velük? Vagy volt már... saját családod is? - kíváncsiskodtam. Meg sem fordult hirtelen a fejemben - persze magamból kiindulva -, hogy ez akár mélypont is lehet a számára. A saját család említése is fura a számomra. Mármint, talán kicsiként, ha foglalkoztatott is néha, de aztán beütött a lázadó korszak és teljesen más dolgok jártak a fejemben. De ha most nem itt tartanánk, s tiszta is maradnék sem tudnám elképzelni magam anyaként. Egy hörcsögről sem tudnék gondoskodni. Egy állandó társ pedig azt hiszem az őrületbe kergetne. Vagy én őt, de azért ezt fájdalmasabb kimondani. Ha több rá látásom lett volna munkájával kapcsolatosan, bizonyosan én is elkezdtem volna kérdezősködni, de valahogy olyan egyértelműnek tűnt, hogy mivel foglalkozik. Pedig ha tudtam volna ezeken felül miféléket tud... ejj. Ellenben pszichológus énje kezdett nagyon a felszínre törni, ami nem okozna problémát, ha szépség királynőként imádnék az üres balfaszságaimról panaszkodni, illetve ha a laborban nem kaptam volna meg a napi adagom vizsgálásokból. Akaratlan is kiült arcomra a nem tetszésem egy pinduri száj húzás végett. De hogy ne teljen mégse síri csendben a hajókázásunk, könnyedén válaszoltam rá. - Nem, én nem... csak... Nem tudom. Ilyen vagyok. Sokat drogoztam, ittam, meg khm... hasonlók, de nem mondhatnám, hogy mind ezt tragédiaként éltem meg. Nem nagyon volt szünet köztük, így a következmények sem nagyon hatottak meg. De... most... komolyan... törölni az emlékeink? Tényleg van ilyen? - vontam fel egyik szemöldököm, miközben érdeklődően vártam válaszára. Lehet én értettem valamit félre, de mivel ő doki, nem tartom kizártnak, hogy ismer ilyen trükköket. És bár azt hiszem nincs olyan emlékem amitől így megválnék, de ha megmutatná a trükkjét, na az nagyon állat lenne. - Na és mond csak... neked voltak vagy esetleg még vannak káros szenvedélyeid? Csak mert nehéz elképzelni... vagyis nem tudom, az ember ostoba mód azt képzeli vagy azt akarja hinni, hogy az orvos nem ember, sosem lesz beteg, így a pszichológus sem őrült, s teljesen kizártnak tartja, hogy élete során olyasmiket éljen át, amiknek most orvosa, teszem azt... a drogoknak. Vagy volt már olyan időszakod mikor... a saját orvosod lehettél volna? - kérdezősködtem, mert egyrészről ez mindig is bökte a csőröm, másrészről itt az idő, hogy én is faggassam kicsit. Mondom én... ez a cukorbomba eperkonzerv hatás. Ha nem is bóknak szánta, ezer éve már, hogy ilyesmit hallok valakitől, s ha nem is olyan nagy dolog ez, akaratlan is zavarba jövök picit, ami remélem a nap melegétől talán kicsit kipirult pofimon nem látszik, maximum a szégyenlős ide-oda nézegetés adhat okot a gyanakvásra. Bezzeg drogos koromban... szerintem, ha a kezemet kérték is volna meg, mindvégig GrumpyCat fejet vágtam volna. De ami azt illeti, én is örülök a társaságának. Nem csupán azért, mert eddig csak jót kaptam tőle, ha nem mert. Mert csak. Mondtam, volna hangosabban is, nem csak a fejemben, de még ehhez is túl szégyenlős voltam. Még a végén elijesztem és inkább a cápák közé veti magát. Szerencsére rövid zavartságom hamar felváltotta a csodálkozás. Nem is. A ledöbbenés! Hogy mi?! Ő is?! Horizon?!? S hát mikor ő is értetlenkedve kérdezett vissza, még inkább elkerekedtek szemeim. Hogy létezik, hogy nem tud róla?!? Mégis hány féle projekten dolgoztak, hogy így elkerültük egymást?! A nagy ledöbbenésünk közepette, ahogy hallgattam, hogy mégcsak nem is a laborban tengette napjait, hanem izgalmas kalandokban vehetett részt, s mind ezt a szabadság ízén, míg én vagy kiütve nyálaztam össze az ágyam vagy épp csúnya kísérletek áldozatává váltam, csak egy dolog jutott hirtelen az eszembe, de az nagyon is őszintén jött ki. - Te ki-be baszott mázlista! - kiáltottam fel, még a ledöbbenések hatása alatt. Éppen csak a vállainál nem kaptam el, hogy megrázzam kicsit irigységemben. De ügyesen visszafogtam magam. - H-hát én izé... Nem tudom. Gondolom önként mentek bele a szüleim, abban a tudatban, hogy ott aztán tisztábbá tesznek. Én biztos nem mentem volna bele magamtól. - ráztam a fejem hevesen, mégha tudom is, emiatt vagyok most itt. - Igazából elég bonyolult, de alaposan meg lettünk kínozva. Sokan már az elején elpatkoltak, többen pedig megőrültek a kísérletektől, viszont, akik nem haltak bele, kaptak egy úgy mond természetfeletti képességeit. Nem mindegyikük volt olyan menő, de az egyik szomszédom például tudod tüzet gyújtani a kezével, mint a filmekben, csak mindenféle béna effekt nélkül. Fel is gyújtotta párszor az embereket. De volt akinek csak annyi jutott, hogy farka nőtt, s nem az a féle, aminek még férfi létére hasznát is vehetné. Akadt viszont olyan is, aki állítólag látta a jövőt. Na vele sajna sosem találkoztam. Ellenben a másik szomszédommal gyakran összefutottunk, ő például bárki vagy bármi alakját feltudta venni. Azt tudom, hogy szökéskor ő biztosan kijutott. Remélem meg is pusztult, mert egy kis geci volt. A fájdalmas kísérleteket és a szemét orvosokat leszámítva olyan volt, mint egy kolesz, piromániákusokkal és egyéb bolondokkal. Ah, inkább egy diliház voltunk. - pillantottam le, így a végére kissé lankadt kedvvel, de amúgy nagyon felpörögve. Nem nagyon volt alkalmam idáig ezekről az élményeimről beszélni, hát még hogy a hallgatóságomat még érdekli is, szóval baromi jó érzés volt kiadni magamból. Kivéve, ha most kiderül, hogy ő az említett alakváltó vagy az egyik háttérben lapuló, de amúgy nagy főnök orvos. Az gáz lenne... eléggé nagy.
A hozzászólást Asha Devereux összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Júl. 08, 2018 9:18 pm-kor.
"Minden meghal egyszer, még a csillagok is kihunynak."
- Eddig úgy tűnik, mindketten jól mérlegeltünk. Hiszen... Életben vagyunk. - zúgom erőtlenül a levegőbe. Jelen helyzetben az életünk a legnagyobb kincs, amit birtokolhatunk. A régi világban már inkább a pénz állt az első helyen, mely olyan mérgezett hatalmat adott, ami felülírta az emberi életeket is. Hiába is hangzik kegyetlenül, de ez jó lecke mindazoknak, akik túlélik a járványt, hiába is követel az milliónyi ártatlan áldozatot. - Tudod, néha elmerengek azon, hogy milyen jó lenne, ha olykor valaki megmondaná, mit csináljak. Csak hogy egy picit lenyugodjon az elmém, és lesüllyedjen arra a szintre, amikor már nem kell azon agyalnom, hogy helyes döntést hozok-e. Hogy egy kicsit másra hárítsam át a felelősséget. Hogy más mondja meg, mikor induljunk tovább, milyen helyeket kutassunk fel, hol szálljunk meg éjjelre és hasonló dolgok. Néha rettentően nehéz egyedül meghozni a nagy döntést, hiszen a mai világban már egy rossz lépés is a vesztünk okozhatja. - a táskámból előhúzok egy kulacsot, s nagyot kortyolok belőle, majd amazt Asha felé nyújtom egy lágy mosoly kíséretében. Hiába is ragaszkodom ennyire az egyedülléthez, tényleg be kell látnom, hogy néha vágyom arra, hogy valaki irányítson. Sokszor nehéz úgy élni, hogy önmagam ura kell legyek. - Ez magyarázható a Stocholm-szindróma egy igazán egyedi esetével, nem csak részedről, részemről is. Itt a magány lehet a "fogva tartó", s mi pedig kénytelenek voltunk megbékélni vele, megbarátkozni vele s úgymond "megszeretni", hiszen tudtuk jól, hogy csak így élhetjük túl. Bármennyire is rossz volt eleinte magányosan, kénytelenek voltunk átfordítani azt a bizonyos kapcsolót az elménkben. Olykor amúgy meglepődök, milyen hatalmas a túlélési ösztön egy emberben, mi mindenre képes, ha az élete forog kockán. Valószínűleg ezért is vagyunk annyira kevesen, hiszen a régi időkben annyi mocsok ülepedett rá ezekre az ősi ösztönökre, hogy a járvány kitörtével csak kevesen voltak képesek arra, hogy hamar leporolják az ösztönöket. - állapítom meg túlzott szakmaisággal is talán, de hát mentségemre szóljon, hogy sokszor ilyenekkel szórakoztattam magam egy-egy magányos éjjelen. Elmerengeni az univerzum és a lét nagy kérdésein, s tudatosítani, mennyire is parányiak vagyunk ebben a világban. - Most hogy így mondod, néha rettentően hiányzik, hogy befeküdjek egy film elé... Ha én magam gyártom az akciójeleneteket, az már nem annyira vicces... - mosolyodok el szélesen. - Mi hiányzik neked nagyon a járvány előtti időkből? Vigyázz, mit válaszolsz, mert kielemezlek! - vigyorodom el újra, majd a fejem a korlátnak vetem, s az eget kezdem kémlelni. Úgy tűnik, egyre inkább kezd feloldódni a leányzó, s a kezdeti bizalmatlanság szép lassan eltűnik. Ha belegondolunk, akkor ha hátsó szándékom lenne, akkor már az elején cselekedtem volna, hiszen lévén, hogy nincs Ashának fegyvere, s egy törékeny hölgy, könnyedén leteperhettem volna következmények nélkül. Így viszont nincs oka félni tőlem, nem vagyok én rossz ember. Engem nem részegített meg ez az új rend, csupán alkalmazkodom a magam módján, ez pedig nem azt jelenti, hogy út közben elhagytam az egykori értékeimet. Próbálok ember maradni s úgy is viselkedni. - Tehát akkor a szüleid küldtek a Horizonhoz? Nem szeretnék beletiporni az emlékeidbe, de ez kegyetlen dolog volt tőlük. A Horizon sosem egy kis kávézó volt, ahová a fiatalok előszeretettel jártak. Ugyanakkor számodra tényleg előnyt jelenthet, ha nem érzel szomorúságot vagy egy nagy űrt, mikor rájuk gondolsz... - erősítem meg a szavait, végül felé fordulok, keresvén a szemkontaktust. Egy kisebb hullám közben lök rajtunk egyet, így mindkét kezemet a padlóra simítom, hogy megtartsam magam. - ... te és én pedig hasonló cipőben járunk. Én azonban még a járvány előtt elveszítettem a családom. Csupán a szüleimet ismertem, nem voltak testvéreim, se nagyszülők, se senki. Szoros volt velük a kapcsolatom, igazán lesújtott, mikor eltávoztak. Ugyanakkor áldom az eget, hogy békében, álmukban mentek el, s nem érték meg ezt a szörnyű pusztítást. A vírus előtt is már egyedül utazgattam a Horizon megbízásából, szóval ha szigorúan vesszük, most is majdnem ugyanazt csinálom. Csak itt nem vágnak hozzám a sarki kisboltban egy kiflit. Egyszóval, nincs kiért aggódnom, s nem kell azon törnöm az agyam, hogy a szeretteim élnek-e még. Így azért... Sokkal könnyebb. - nem is akarok belegondolni, hogy mi lenne, ha a szemem láttára tépnék szét egy szerettem. Valószínűleg belerokkannék. Erős jellem vagyok, de akit egyszer a szívem mélyére zárok, az ott marad örökre... - Saját családom sem volt. Fogalmazzunk úgy, hogy nem volt lehetőségem hosszú távú kapcsolatot kialakítani. Rengeteget utaztam, mindig máshol voltam, s őszintén szólva sosem voltam híve a távkapcsolatnak. Valamit valamiért. Mai fejjel belegondolva jobb is, hogy így történt. Te hány éves korodban kerültél a Horizonhoz? Volt lehetőséged megismerkedni a többiekkel? - kérdem tőle, majd egy pillanatra átnézek a korláton, s látván, hogy közeledünk a part felé, egy pillanatra berohanok a vezető fülkébe, s kicsit távolabb kormányzom a hajót. Pár perc múlva újra visszatérek, s letelepedek ismét Asha mellé, talán egy hajszálnyit közelebb hozzá. - A drog, az ital, és hasonlók még nem hiszem, hogy feljogosíthatnak egy szülőt, hogy ilyen körülmények közé küldje a gyermekét. S igen, számos olyan beteggel találkoztam már, akiknél egy tragédia következtében törlődtek az emlékek. Így próbálták feldolgozni a megváltozott körülményeket, úgymond tagadással próbáltak alkalmazkodni. Őszintén szólva ez nem tudatos lelki folyamat, szóval igazából észre sem veszed igazán, ha ez bekövetkezik. - bonyolult dolgok ezek, de nagyon érdekesek. Nem véletlenül választottam ezt a pályát, mindig is foglalkoztatott az emberi elme s lélek működése. - Az orvosok sem istenek, én is ugyanolyan vagyok, mint te, vagy bárki más. S igen, voltak "káros" szenvedélyeim. Fogalmazzunk úgy, hogy nagyon könnyen ismerkedtem... Lévén, hogy sokat utaztam, számos törzset meglátogattam viselkedéskutatókánt s ezek során felettébb különleges népekkel találkoztam, valahogy mindig késztetést éreztem arra, hogy ne csak kívülről csodáljam az egzotikus hölgyeket, hanem hát... Belülről is. - röhögök fel az őszinteségemen, de na, ennél szebben ha akartam se tudtam volna mondani. Nekem is rengeteg hibám volt és van is, de egy orvos nem azért lesz orvos, mert jobb a többi embernél. Hanem mert... Másabb. - De ne aggódj, nem vagyok erőszaktevő vagy bármi egyéb, csak szerettem a hedonista létet. Az élet minden percét ki akartam élvezni, legyen az egy remek étel, egy csodálatos táj, vagy éppen egy gyönyörű nő. Igyekeztem beszívni minden percben a gyönyört, ezért is utaztam ennyit, sosem szerettem megragadni egy helyen. Na és te rossz társaságba keveredtél, vagy a rossz gyermekkor üldözött az alkohol és a drog karmaiba? - félreértés ne essék, nem voltam hímkurva, egyszerűen vágytam minden új dologra és élvezetre, aminek a régi világban szinte nem is volt határa. Most egy kicsit már máshogy működik a dolog, a hedonizmus enyhén szólva átformálódott túlélési ösztönné. - Igen, nem kertelek, bejött régen az élet. Mikor kitört a járvány, akkor is eléggé szerencsés helyen voltam, hiszen egy messzi hegyi kis kolostorban értesítettek az eseményekről, így nem csöppentem bele az egész közepébe. Onnan indultam el egy ideig autóval, aztán onnantól gyalog. Őszintén szólva belegondolva minden mellettem állt eddig. S tudod, nem boldogít, hogy egy ilyen értelmes lánynak ilyen sors jutott akaratán kívül. - a hatalmas meglepettség végül higgadtságba fordul át, s elmerengve tekintek végig Ashán. Ha tényleg ilyen világban éltünk, akkor az megérett a pusztulásra... - S neked milyen képesség jutott? - csillogó szemekkel figyelem, melyeknek mélyén valamiféle különös rajongást is kivehet a leányzó. Ő az élő példája annak a temérdek pletykának, melyről páran suttogtak anno. Tudtam, hogy nem avattak be mindenbe, de ilyesmi kísérletekről még a legmélyebb álmaimban sem gondoltam volna. Szörnyű, de egyben... Csodálatos. Alig akarom levenni a szemem róla, ám ekkor váratlanul egy kiáltás csapja meg a fülem. Hamar felpattanok, kitámasztom magam a korláton, s a partot kezdem fürkészni. Szinte azonnal megpillantom azt a negyvenes éveiben járó férfit, ki eszeveszetten integet s ordibál felénk. Egy "Segítség, mentsetek meg, nem tudok úszni!" című szöveget kántál folyamatosan, mindvégig sokszor maga mögé pillantva. Én is ugyanezt teszem, bár a figyelmem nem kerülheti el az a horda, ami a nyomában van, s ami hamarosan utol fogja érni. Kiszámítva a hajó sebességéből és a parttól levő távolságból, mi előbb odaérnénk hozzá. Azonban láthatóan meg sem rezzenek. Sőt, a tekintetem a férfi helyett Ashára vetül. Mintha csak várnék. Egy döntésre, cselekedetre, szavakra, bármire. Én egy pillanatra sem hezitálok, s ezt a tekintetemben is láthatja. Már az első pillanatban tudtam, hogy az az alak ma meg fog halni...
A nap egyre jobban melengette a bőrünk, a tenger sós illata és hullámzása pedig hamar elfeledte, hogy néhány perccel ezelőtt még majdnem odavesztünk. Ráadásképp Shazan is érdekesebbnél érdekesebb dolgokat mesél, amikbe ez idáig bele sem gondoltam igazán, pedig nem bonyolult. Nem ismerem még annyira, de azt hiszem rengeteget tanulhatok tőle, míg együtt maradhatunk. Érdekes, s talán a sors kegyes ajándéka, hogy pont egy olyan emberrel hozott kényszer helyzetbe az élet, akitől úgy hiszem cseppet sem kell tartani, ráadásul nagyon is emberi. Tartok tőle, hogy ő még nálam is jobb ember, ami... rám nézve jó dolog. S hogy ez fordítva is így van-e, háát... de azért remélem, hogy egy darabig még elvisel. A beszélgetésünk közepe táján fordulhattam felé, hogy mégse a nyakam fárasszam. A hajó szélének dőlve, lábaimat behúzva figyeltem, hol szemeit, hol okos szavakat elhagyó ajkait. Sajnáltam, hogy így érez. Persze meg tudom érteni, én sem szerettem felelőséget vállalni, na meg amúgyis a magam útját választottam. Néha már-már direkt az ellenkezőjét téve annak, amire kértek. - Én is... - sóhajtottam kissé lebiggyesztett ajkakkal. - Jobb mindig a másikat hibáztatni... - motyogtam, de a végére akaratlan is felcsúszott egy rosszul elfojtott mosoly. A vízre csak megráztam fejem, de persze hálás voltam, hogy ennyire adakozó, főleg, hogy neki sincs sok. - De tudod mit? Én szeretek dirigálni, szóval megengedem, hogy egy hülye ötlet végett majd engem hibáztass. - somolyogtam, beharapva alsó ajkam, s reméltem, hogyha nem is veszi komolyan, egy kis mosolyt azért újfent kicsalok belőle. Na de a kis kitérő végett ismét visszatérünk a pszichológiához, amit mint eddig, most is nagy érdeklődéssel hallgatok. Bonyolultnak hangzik, mégis teljesen tiszta és érthető, amit mond. Sosem gondoltam még így a magányra, mint fogvatartó. De így belegondolva, az ember rengeteg dolognak túsza, s mégcsak észre sem veszik sokan. - Igen, én is láttam már ezt azt túlélő showkban, de semmi ahhoz képest, ami most történik ebben a világban. Bár fele annyira se lenne gyászos a helyzet, ha... nem is tudom... ha az emberek belátnák, hogy a rossz nem jutatt előre, és a jóból kell több. Nem is értem, hiszen olyan logikus, hogy egy erőszakos emberekből álló csapat nagyon ingatag lábakon áll. Ha a jók már nem lesznek, simán egymás torkának esnek, míg végül egy nem marad. S ennek tudatában, mégis összeállnak. Vajon a családjuk elvesztése vagy annak hiánya okozza ezt a törést? A pszichiáterek rájöttek már, hogy egy ember miért lesz gonosz? Vajon ez is egy vírus, ami az agyat támadja? - gondolkodtam el a végére azt hiszem kissé hangosan. Buta kérdéseimre nem is igazán vártam választ, mert nem is hiszem, hogy van. Olyan, mintha az életértelmére keresném a választ. De azt senki sem tudhatja. Maximum találgathatunk. Arról nem is beszélve, hogy nekem helyem se lenne az élők közt, ha nem dugtak volna a Horizonba anno. Elsők közt haltam volna szörnyet, ebben teljesen biztos vagyok. A filmes mondatán röviden felnevetek. Vicces fiú, ez a Shazan. - Na igen, itt már inkább a kevésbé izgalmas napoknak örül az ember. - mosolyogtam, majd el is gondolkodtam kérdésén, noha eleinte ezt is vigyorogva teszem kijelentése végett. - Hát elég sok minden... de talán maga a lázadó korszakom. Ahol minden teher nélkül azt tehettem, amit akartam. Szex, drogok, pia és bulik... de a szobám is hiányzik. Mit nem adnék most egy üveg vodkáért... - sóhajtottam fel visszaidézve azokat a szép időket. Manapság meg már jó ha az ember vízhez jut, nem hogy piához. Ha egyszer kitanulom a képességem minden trükkjét, esküszöm teremtek egy kannabisz erdőt és ott fogok élni. - Olyan súlytalan életem volt, hogy a károssága ellenére sem bántam meg. - vontam meg a vállam. Ez így teljesen őszinte volt. Talán nem szép, de ez van. Nekem jó volt. - Na és neked? Persze a filmeken és a kényelmes kanapén kívül. - kérdeztem vissza tréfálkozva. Kíváncsi voltam, vajon az ő életében mik voltak a legfontosabbak. Annyira érdekes fickó volt, hogy ötletem sem volt, hogy esetleg valami nagyon különleges dolgot mond e vagy, valami teljesen átlagos semmiséget. Akárhogy is lassan kezdtünk egyre komolyabb témákat feszegetni, amin mondjuk segített, hogy néha poénkodtunk ezen azon. - Igen az volt, de mostmár nem haragszom érte. Meghalhattam volna ott velük. Jobb ez így azt hiszem. - motyogtam halkan, mert most hogy ezt így felhoztuk, úgy érzem szégyelnem kellene, hogy ennyire képtelen vagyok hiányolni őket. Néha úgy érzem egy lépés választ el attól, hogy pszichopata legyek. Nem akarok hatalomra törni, se másokat bántani, de egyre kevésbé érzek, főleg empátiát emberek iránt. Meg lehet mind ez a hosszas egyedüllét eredménye, de akkor is. A hullámzás közben kicsit erőteljesebben ringatta meg a hajót, de szerencsére mindketten ültünk, maximum kicsit meginogtunk tőle. Ahogy őt hallgatom úgy érzem valóban hasonló cipőben járunk. Ő se aggódik már, maximum a saját életéért, de ki tudja ez is meddig tartana. Vajon ilyen ismeretekkel is az érzéketlenség csapdájába eshet valaki? Ha tudja milyen az, akkor is képes azzá válni? Tudatos egyáltalán ez az egész? Komolyan kezdett aggasztani a dolog, így hát gondoltam rá kérdezek, hátha van valami megnyugtató szakmai véleménye, amiben aztán gőzerővel hihetek, így elkerülve a bajt. - Shazan... te nem félsz, hogy egy nap... te is olyanná válsz, mint a pszichopaták? Hogy képtelen leszel érzésekre, s pusztán az ösztöneid maradnak? Vagy akkor már... mindegy lesz? - biggyesztettem le ajkaim kissé belegondolva miféle világ lesz akkor. Nem sok emberi részem maradt meg, de ha azt is elveszítem... uhh, nem, belegondolni sem szeretnék. - Lehet jobb lenne aggódni valakiért... mégha lelkünk mélyén tudjuk is, mi a helyzet. - motyogtam halkan, lepillantva a hajó padlójára és ujjammal a porba rajzolgatva szomorúságomban. Annak viszont örül, hogy ő is a jó oldalát nézi a dolgoknak. Egyet kellett értenem abban is, hogy ebben a világba őrültség a család. Kérdésére újfent rápillantottam. - Uh... hát... azt hiszem 17-18 évesen. De még ott is elég céltalanul tengettem napjaim... Persze, azért ismerkedtem előtt és közben is, de sosem tartottam magam túl családcentrikusnak. - csóváltam meg a fejem kissé, aztán szemeimmel követtem merre készül. Csak eltűnése utána pillantottam ki én is a hajóból, csak hogy tudjam, mi okból ment el. Ennyit arról, hogy majd odafigyelek, meg dirigálok. De minél távolabb vagyunk a parttól, annál jobb. Na persze azért a biztos talaj a lábam alól is tud hiányozni, de amíg van ez a hajó, nem baj, hogy nincs erdő vagy a természet lágy öle. Szinte már látom lelki szemeim előtt, milyen jót alszom, így hogy nincs mitől félni. Közben Shazan is visszatért, és a békés alvás gondolatától én sem voltam már olyan gyászos hangulatban. Komolyan mondom, minden szavával le tud döbbenteni. Utáltam a sulit, de ha ilyen tanárom lett volna, tuti haza se mentem volna. Vagy csak a két év magány siratja vissza velem az iskola padot. - Azta! Ez elképesztő! Érdekes... és persze szomorú is... Ennyire kiszolgáltatottnak lenni az érzésekkel szemben. Huh... De azért van, aki megtanulja kordába tartani, nem? Mármint... csak belátjuk, hogy ezzel maximum csak ártunk magunknak és a környezetünknek. N-nem mintha én bármit is próbálnék letagadni bárki előtt. Én tök őszinte vagyok magamhoz is meg másokhoz is. - mentegetőztem, mielőtt félreértené a dolgot. Remélhetőleg nem is tette. De a következő téma, hamar el is feledkeztette velem a dolgokat. Alig bírtam, hogy ne kuncogjam el magam, de a széles mosolyt így sem tudtam levakarni. Ez nem kárörvendés vagy gúny, pusztán viccesnek találom - mégha valahol ez nagyon is komoly dolog - és jó hallani, hogy ő se tökéletes. Akármennyire is igyekesztem elfojtani a végére szinte egyszerre röhögtünk fel. Basszus, fiútól se hallottam még ilyen őszinte vallomást... Jahj ez jól esett... Még a szemeim is meg kellett kicsit törölnöm. Röhögéskor is ide-oda dülöngéltem. Aztán persze lehiggadva, de még mosolyogva hallgattam tovább. Lettek volna még pimasz kérdéseim, de áhh... nem vagyok én akkora perverz, hogy hangosan fel is tegyem őket neki. - Irigykedem... én is hasonló életet akartam, csak nekem még meg volt kötve a kezem. De ha kapok második esélyt, tuti én is elmegyek mindenfelé és kiélem magam... - vigyorogtam, ahogy mondatom közben akaratlanul is felidéződtek bennem, amiket előzőleg mondott. Még a múltamra visszatérő kérdése sem vette el a kedvem. De ilyen kérdések mellett járna nekem is, hogy feltegyem azokat a zavarbaejtő kérdéseket. - Valójában a túl jó volt a rossz, ami a mélybe lökött. Nem is lökött, inkább magamtól zuhantam. Nem voltunk vallásosak, de el volt várva a család egyedüli gyermekeként, hogy mindenben szuper jó legyek. Kedves és udvarias legyek, meg ilyenek. Ezt eleinte még élveztem is. Olyan beképzelt emberek közt voltunk, akik hasonlóan sznobok voltak. De ahogy idősebbé váltam, rájöttem, hogy ez így nagyon nem oké. Nem akartam én rossz lenni, de ha ilyen áron lehet csak jó az ember... háát, kösz, de nem. Ha bajom volt szüleim nem kezelték a dolgot, sőt kérték, hogyha lehet nyeljem le a békát és tegyek úgy, mintha mi sem történt volna. Elkezdeni volt nehéz, mert féltem, hogy a bűntudatom felemészt majd, de... őszintén szólva nem. Totál más színekben láttam a világot. Emlékszem az első alkalommal alapos tervezgetés után, éjszaka elszöktem. Egy közeli diszkóba mentem, s bár csak 16 voltam, simán kiszolgáltak, mert akkor még a pénz se számított. Féltem mint a fene, hogyha elkapnak, igen rossz hírű család leszünk, én meg a család nagy szégyene, de aztán... tudod, hogy megy ez... legurult egy-két erősebb ital és kész voltam. Mindenre pontosan nem emlékeztem, de arra igen, hogy önszántamból ízleltem meg a kábítószerek világát és az igazi testi örömöket. Azóta sem értem, hogy de másnap otthon ébredtem és csak a másnaposságból tudtam, hogy nem álom volt. Persze a szüleim rájöttek, veszekedtünk, szobafogság, de onnantól kezdve már semmi sem korlátozott. Nem fájt, hogy szégyeltek, nem érdekelt, hogy emiatt majd nem vesznek fel a sznob egyetemre. Olyan kalandokba vetettem bele magam, amik ha nem is mind volt olyan kellemes, de túléltem és büszke vagyok rá, mert boldog voltam. A probléma csak az volt, hogy hát nem tartottam magam a mértékletességhez. Egyik alkalommal majdnem túllőttem magam és a kórházból egyenesen a Horizonba vittek "tisztulni". Oké, így a végét belátva tényleg elég hülye voltam, de soha ennél boldogabb. - meséltem szinte végig felszabadultan és örömmel visszagondolva azokra a pillanatokra. Ahh, régi idők... Felsem tűnt, hogy centikkel közelebb ült, de bizonyára nem is zavart volna már. Kezdem úgy érezni, mintha nagy cimbik lennénk így a tengeren, messze a sok baromtól. Noha aztán kezdtünk egyre merészebb témákat feszegetni, mint pl. a Horizon. - Mi volt olyan különös abban a kolostorban? - kíváncsiskodtam, mert hát, egy törzset még megértek, de egy kolostor...? Megjegyzésére elmosolyodtam. Egyem a szívét, hogy miket nem mond. Esküszöm még néhány ilyen aranyos mondat és megcsipkedem az arcát. Mosolyom is kissé arcomra fagy, mikor csak rá kérdez. Oké, én voltam a hülye, mert nyilván nem hagyta figyelmen kívül, hogy pont magam nem fűztem a sztoriba. Nem tudom miért tartok elmondani... Talán, mert félek, hogy végül egy nap meggondolja magát és visszaél a fegyvertelenségemmel? Nem tudom... az annyira nem rá vallana. - H-hát én... nekem... izé... - akartam belekezdeni csak szép lassan, megfontoltan, mikor egy idegen kiáltása üti meg a fülem. Fel is ugrom, hogy megnézhessem. A parton van valaki, menekül, még hozzá egy csapatnyi kannibál elől. Kétségbeejtő, hogy rajtunk áll él-e vagy hal-e. Basszus... Egy részem úgy akar tenni, mintha ott se lenne, mert tudom, hogy hárman már sokan lennénk. És mert kizárt, hogy benne is egy Shazan lakna. Szörnyen hangzik, de... ha most megmentjük és nagy eséllyel a nyakunkon marad, nem hogy jól, de egyáltalán nem fogok tudni aludni. Rettegni fogok, hogy egy kis hajón vagyunk és akár mikor megölhet minket, ha egy pillanatra nem figyelünk. Faszom... Shazan miért nem tesz semmit? Bizonytalanul nézek rá, de nagy meglepetésemre, ő már-már elfogadta, hogy a fickó meghal. De... milyen emberek leszünk, ha ezt annyiban hagyjuk. Ajj, de tudom, hogy ez ostobaság. Akár meg is halhatunk közben, de... egymást se hagytuk ott, pedig rohadtul nem tartottam jó ötletnek. Picsába, nem tudom! Oké, eldöntöttem, nem segítünk rajta, kész, ennyi. ... - Shazan, segítenünk kell neki... - néztem rá, még magam is nehezen elfogadva, hogy ilyesmit mondok. - Kérlek...
