Dommiel & Shazan ''' Evil Within






Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!


Oldalunk videója





Multi kapcsoló:





Walkie Talkie


Statisztika
Fajok
Túlélők
6
4
Tudósok
3
1
Metamorfok
1
7
Katonák
1
0
Fertőzöttek /Inaktívak/
5
2



Fontosabb hírek
Oldalunk 2018 június első napján megnyitotta kapuit.




Itt tartózkodnak

Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs






A legtöbb felhasználó (12 fő) Vas. Jún. 03, 2018 11:07 pm-kor volt itt.



Utolsó bejegyzések
Írta  Dr. Shazan O'Berin
Today at 10:49 am

Írta  Dr. Shazan O'Berin
Yesterday at 6:15 pm

Írta  Vendég
Hétf. Szept. 10, 2018 9:20 pm

Írta  Skylar Brooks
Pént. Aug. 24, 2018 10:59 pm

Írta  Vendég
Szer. Júl. 11, 2018 12:21 pm

Írta  Seth O'Brien
Hétf. Júl. 09, 2018 8:27 pm

Írta  Vendég
Hétf. Júl. 09, 2018 9:19 am

Írta  Ethan Palmer
Vas. Júl. 08, 2018 10:02 pm

Írta  Asha Devereux
Vas. Júl. 08, 2018 9:17 pm

Az oldal kinézete és tartalma az adminok önálló szellemi értékét képviselik. Az oldal design-ját a specto kódok közreműködésével készítették el. Mivel rengeteg időbe és erőfeszítésbe került létrehozni az oldalt kérjük ne lopj el semmi. Ha mégis megtetszene valami vedd fel a kapcsolatot az oldal adminjaival.

Dommiel & Shazan ''' Evil Within

Témanyitás₰ Tárgy: Dommiel & Shazan ''' Evil Within   ₰ Szomb. Okt. 06, 2018 8:26 pm
Dommiel & Shazan

"Ami az egyik embernek őrület, az a másiknak valóság."


Fröcsögés, hörgés, csonttörés. Ezek azok a hangok, amik ebben az új világban békét hoznak számomra, hiszen ilyenkor mindig egy járkálóval kevesebb lesz a Földön. Sokszor merengek azon, hogy nekem milyen hatalmas szerepem volt ebben az egész pusztulásban, s legyen bármilyen kegyetlen is a környezet, ez valamiféle kielégült békességet eredményez bennem. Hiszen mi vagyok én egy meteorhoz képest? Még egy apró porszem sem. Ám belegondolva, hogy tudatlan tudatossággal mégis milyen sok helyre vittem be a vírus egy kezdeti fázisát... Igen, részem volt az apokalipszisben. S erre büszke vagyok. Ám csak erre. Ugyanakkor mélységes gyűlölet és undor van bennem, hiszen a másik felem eltűnt. Az, aki az egész életet, a valóságot, s az álmokat jelentette számomra... S hogy miért élek még? Büntetésből. A halál túl nagy megváltás lenne számomra...
A csónak halkan ring a víz felszínén, s belőlem egy kiábrándult sóhaj tör fel, mikor meghallom halk zakatolását, mely egyre erőtlenebbé válik, s a benzin utolsó cseppjei is kifogynak. Hosszú út áll még előttem, így hát kezembe veszem az evezőt, s megkezdem a hosszú és keserves utam. Egyetlen szerencsém van, mégpedig az, hogy bár kissé borús az ég, mégsincs vihar, sem eső, s a szél is csak nagyon halkan fütyül. Tényleg szerencse lenne? Nem inkább az lenne a szerencse, ha kegyetlen körülmények közt inkább vízbe fúlnék? Bár úgy lenne...
Talán négy óra múlva pillanthatom meg végül a kis szigetet, mely a Horizonnak ad otthont. S hogy miért ez a célom? A válaszok miatt. Engem nem avattak be konkrétan a tervekbe, s ezek után megmondom őszintén, kíváncsi vagyok, mi történt ott. Hiszen onnan terjedt el az egész kór. Muszáj valami célt keresnem magamnak, hiszen érzem, hogy az őrület itt van a küszöbön, vadul kaparja az ajtót, melyből már kiszakított részeket, s csupán pár deszka választja el attól, hogy áttörjön. Mi más célom lehetne? Dommiel elveszett, s vele együtt a szerelmem is... A háza üresen állt, mikor odaértem. Hiszen két éve, mikor elveszett minden kommunikáció a külvilággal, egyből arra vettem az utam. Ám a távolság miatt egy évbe telt, mire visszaértem hozzá. S mikor kinyitottam ajtaját, s megcsapott a borús csend, s padlókon és szekrényeken levő vastag por, akkor összeomlott bennem minden. Minden reményem meghalt, mikor nem találtam meg Őt... Az egyetlen embert, akit valaha szerettem. Kénytelen voltam hát elraktározni Őt tudatom legmélyére, hiszen majdnem belerokkantam a fájdalomba. Napokig zokogtam erőtlenül az ágyán, s az emlékek olyan erősen rohantak meg, hogy nem egyszer ájultam el bánatomban. Vágytam arra, hogy egy senkiként, egy járkáló, üres testként ébredjek fel újra. De hiszen... Talán most is az vagyok. Heteket töltöttem el nála, míg végleg az utolsó reményem is elszállt. Dommiel... Nincs többé. S ha egy-egy mélyebb pillanatomban eszembe jut, még most is zokogok, pedig több hónapja már magam mögött hagytam az otthonát. A szerelmünk egyetlen bölcsőjét... Gyűlölöm magam, gyűlölöm azt, amivé váltam, s mikor visszapillantok magamra a víz halkan fodrozódó felszínéről, valami fura, torz alak néz vissza rám. Érzem, ahogy nélküle, a másik felem nélkül a maradék részem is a romlásba lett taszítva, s úgy gomolyog bennem a sötét gyűlölet, hogy hamarosan tudom, el fog emészteni. Tegye hát! Őrüljek meg, szenvedjek a halálom pillanatáig, mely legyen a legkegyetlenebb vég, amit ember átélhetett valaha...
Borús gondolatokkal megáldva kapaszkodok meg végül a stégben, kötöm ki a kis hajót, s mászok ki a deszkákra. Hátamon egy kissé szakadt táska, felül egy kopott, fekete farmer dzseki takar egy egykor fehéren tündöklő inget, alul egy mindenhol szakadt szövetnadrág, s egy lyukas cipő. S a kalapom, melyet egész életemben hordtam.... Az erőm kezd alább hagyni, így lehuppanok a stég végén, iszok pár kortyot, s az egyik löncshús konzerv maradékát kikotrom az ujjammal. Kezd már szagos lenni, így ha szerencsém van, elkapok valami vírust, és beledöglök a fájdalomba...
Nagyjából fél óra után haladok végül beljebb az erdőbe. Szokatlan módon ez a vidék most eléggé csendes. Csupán a távolban látok egy járkálót, amit hamar utolérek, s a hátamra szerelt bottal keresztüldöföm a koponyáját. Fröcsögés, hörgés, majd csend. Ruha nincs rajta, egyik karja hiányzik, s szinte a hús is teljesen lerohadt már róla, így hasznom nincs belőle. Ellenben azzal, ami épp most közelít meg oldalról. Gyorsan félreugrok, s visszakézből szúrom át rajta a botot. Ez a hulla talán frissebb, így lerúgom a végéről, s mikor elterült, letérdelek mellé. Késemmel felvágom, majd a belsőségeit magamra kenem. Egy béldarabkát teszek a nyakamba, mintha csak valami giccses ékszer lenne, s meg kell állapítanom magamban, hogy igen csak jól áll. Az őrület határán már minden jól állna...
Még talán két órácskát haladhatok hol az úton, hol visszahúzódva az erdőbe, mikor egy nagyobb tömeget látok magam előtt. Lassacskán pedig megpillantom a Horizon monumentális, ám romos épületét. Már a távolból látszik, hogy egyik szárnyában történt egy robbanás, így fogalmam sincs arról, mit fogok ott találni. Kérdéseket biztosan, de válaszokat már egyáltalán. A lépteimet hát kicsit gyorsabbra veszem, s a bejárattól nem messze, a kapujában állok meg. Majd fülelek. Semmi... Kísérteties csend száll fel odabentről, s mikor kitárom bejáratát, s kopogok hangosan, megint csak nem érkezik bentről hang. Romos minden... Az irodák feldúlva, a lámpák leszakítva, így mikor beljebb haladok, már az elemlámpámat is fel kell kapcsolnom. Minél mélyebbre haladok, annál több mindenre bukkanhatok rá. Utam egyenesen afelé a lezárt ajtó felé vezet, ami még számomra is tiltott volt. Túl sokat ezen nem agyaltam régen, hiszen tudtam jól, hogy a részlegekre különböző titoktartási szerződések vonatkoztak. Mégis, az az ajtó mindig csábított...
Ahogy előtte befordulok egy folyosón, végre meghallok valami hangot. Úgy tűnik, hogy az egyik gázcső felrobbant, ami kivitte a szélső falat, s egy csőbe beszorult egy különös hulla. Nagyon lassú a mozgása, akadozottan forgatja fejét, ám mikor közelebb lépek hozzá, kissé megrökönyödve figyelem a harmadik kezet, mely bal oldalon, a másik kar alatt nő ki szabályosan. Próbálom felfogni ép ésszel s tudományosan, hogy ez hogyan lehetséges, de nem tudok rájönni... Így a késemmel gyorsan átszúrom a koponyáját, s zihálva lépek odébb. Hirtelen annyira bepánikolok, hogy még hasra is vágódok az egyik törmelékben, s úgy kezdek csúszni a földön, mint egy kivert kutya. Nehezen kapaszkodok fel a falban, s már azt tervezgetem, hogy inkább elhagyom a helyet, nem érdekel az egész. De valami mégis visszahúz. Valami mintha szólítana onnan a mélyből, amiről tudnom kell. Így letörlöm a hideg verejtéket a homlokomról, s nagy levegővel visszamegyek. Remegve lépek át a falon a hulla mellett, mire egy kis raktárszobába érek. Orvosi műszerek, kórlapok, minden egyéb használhatatlan. Ezután újra egy folyosóra lépek, ahol kopogni kezdek az egyik csövön hangosan. Fülelek, semmi. Olyan kihaltnak tűnik az egész hely. Fura, nagyon fura... Lépteim végül az egyik kórterem ajtaja felé vezetnek, amit belökök magam előtt. Az elemlámpám halványan pislogni kezd, mire megütögetem azt kicsit a tenyeremmel, s újra fényesebben is világít. Fogalmam sincs, hogy mit keresek... Viszont első pillantásra nem tetszik a látvány. Fecskendők mindenhol a földön, szemben pedig egy széles ágy, teleaggatva mindenféle erős szíjjal, melyet még az idő vasfoga sem tudott kikezdeni. Odalépve óvatosan végigsimítok a szürke szöveten, mely beborítja az ágyat, ekkor pedig megpillantok a falon pár röntgen képet. Így hát az elemlámpát magam mögé helyezem az ágyra, ellépek tőle, s közelebb sétálok a falhoz. A fény halványan szökik rá mögülem a képekre, melyek teljesen kiakasztanak... Lehetetlen testrészek, abnormális kinövések, teljesen érthetetlen agyi röntgen... Mégis mi a jó francot műveltek itt? Leveszek egy képet a falról, amit mereven kezdek szorongatni a kezemben, melyből szinte ki sem tudom venni, hogy mit ábrázolhat. Bőrátültetés? Arccsere? Muszáj megdörzsölnöm a szemeim, hiszen hirtelen erős szédülés tör rám. Hihetetlen, ami itt van. Szemeim a részletekbe merülnek próbálom kivenni, mi lehet ez az egész, de nem megy. Egyszerűen nem megy. Remegve szorongatom csak a lapot, heves zihálásom pedig már hangosan tör fel belőlem. Remény? Az már rég meghalt...

Meditation Satan ▲  szeriseth
Felhasználó profiljának megtekintése
Témanyitás₰ Tárgy: Re: Dommiel & Shazan ''' Evil Within   ₰ Hétf. Okt. 15, 2018 5:37 pm

Shazan & Dommiel

be mine again


A tenger lassan nyaldosta a part homokját, melyben olykor fel-felbukkant egy kisebb rák vagy egy szép kagyló. Az élet apró csodái, melyeket mai látni, sőt talán most tűnik csak igazán fel azoknak is, kik eddig nem láttak tovább a monitoron, a képernyőkön, a város mocskán túl. Ezen valakik ugyan akkor manapság kevesen vannak. Oly annyira, hogy a sziget valamire való alakja is csupán én maradtam. A szökések, a mészárlások, a vírus és mi egyebek rengeteg vért ontottak, sok életet követeltek. Csoda vagy inkább nagy odafigyelésnek köszönhető, hogy jómagam megmaradtam. Szerencsére képességem is segítségemre volt, mit nem kapok meg, ha nem vonulok el a világtól. Mégis... ezer kínhalállal sem ér fel mindaz, hogy elhagytam Őt. Úgy érzem ez a világvége az én büntetésem, s meg kell hagyni, érzem a súlyát. A tudat, hogy magára hagytam, s ha bajba került nem voltam ott, hogy védelmére kelhessek. Hiánya egy percig sem hagy nyugton, nem enyhül, pedig jó ideje már, mikor utoljára láttam. Mély sóhaj szökik ki ajkaimon, ahogy elmerengve kémlelem a vizes tájat, a vad hullámokat. Egy fa árnyékában, törzsének döntve hátam ülök a homokban egykoron fehér kezeslábasomban, mely mint páciens ruha különböztetett meg a kutatóktól. Egyik térdem felhúzva, a saját mappám pihen rajta, melyet ki tudja miért most is őrzök. Azon egy kissé gyűrött lap, melyen félkész rajzom. Saját fájdalmam erősítem csak meg, hogy a rajzról Ő néz vissza rám. Úgy érintem meg a ceruza tompa hegyével, mintha simogatnä, tartva attól nehogy fájdalmat okozzak vele. Ennél nagyobbat? Ostoba hitegetésekkel, naív gondolatokkal próbálom nyugtatni elmém, ám mind hiába. Mégis... hinni akarom, hogy él, hogy biztonságban van, hogy nem fél, nem szenved. Ha nem én, más talán tenyerén hordozza, mert képtelenség keményebben bánni vele. Egy angyal, egy szent, kit meg kell becsülni.
Az épület mögötti részen voltam, kevesebb a fertőzött, ide tévedő túlélőktől pedig nincs okom tartani. Kevesen ismerik a helyet, azok közül pedig sokan holtak már, ki pedig nem, fejvesztve menekül tőle minél messzebb. Ág reccsenés zökkent ki a mély depresszióból mögülem, oda is kapom fejem. De nincs mitől tartani, csak egy négylábú, kinek fajtársaival ellentétben sikerült túlélnie az itteni káoszt, a kísérleteket, a kannibálok tömkelegét. Igaz, három gyakran egymást ütlegető farka örökké emlékeztetni fogja, milyenek is az emberek és mit tettek vele, de él, és ezzel láthatólag teljesen meg van elégedve. Akad itt némi élelem, állat és a vihar elől is biztonságot nyújtó épület - noha az éhezőktől is kell tartani odabent - ahol kihúzhatják a magunk fajták egy ideig. Hogy miért nem hagyom itt ezt az istenverte helyet? Talán büntetésből, talán a biztonság jó voltából, talán mert már mindent eldobtam magamtól, mikor elbúcsúztam tőle. Ismét a kutya zökkent ki bajomból, halk nyüszögésével. Barátként tekint rám, pedig hetek óta most látjuk egymást először. Bízik bennem, pedig lelkem mélyén talán romlottabb vagyok mindenkinél. Talán a génmanipuláció okozta különös kisugárzás, mely elhiteti vele, hogy van kapocs kettőnk közt. Pedig nincs. Én ember vagyok, ő pedig csak egy eb. Sosem leszünk hasonlóak. Ám attól még felkelti érdeklődésem. Óvatosan felkelek, a holmijaim magamnál tartva. Felnéz rám, egy darabon csak áll egy helyben, majd megfordul és elindul. Követem, bár mindvégig óvatos vagyok, hiszen ha lassacskán el kevesebben is lesznek, mindig utamat állja egy-egy fertőzött. Bízom benne, hogy valami érdekes dolog az, amit mutatni akar, s nem egy fertőzött által kibelezett őz. Követem, egészen a sziget túl feléig, ahol már majdnem lankad érdeklődésem, mikor a stégnél különös zajok csapják meg a fülem. Odakapva tekintetem egy hajót látok hánykolódni, kikötve, magányosan. Egyből feltámad bennem az izgalom és vadász ösztön. Vajon ki lehet? S mi szándéka itt? Véletlen volna? Talán igen. Az ebben nem kellett csalódnom, őt - velem ellentétben - nem a különös idegen vagy idegenek hatották meg, mind inkább egy üres konzerv, amit minden bizonnyal a hajó közeléből csent el. Csent? Egy hajdan élelmet tartalmazó, ám immáron üres konzerv elvétele nem számíthat lopásnak. Nem közelítem meg, mint inkább óvatosabb fürkészéssel tekintek körbe, ám sehol senki. Vajon mióta állhat itt a hajó? Néhány órával ezelőtt én is erre jártam, akkor még nem volt itt. Az eb közben el is tűnt, jómagam pedig a félig lerobbantott épület felé vettem az irányt. Nem csupán az érkezők miatt kellett figyelnem, de a fertőzöttek is előszeretettel jártak a rom közelében, akár csoportosan. Sajnáltam, hogy már nincs mellettem az eb, mert remek elterelő lehetett volna, így azonban kerülnöm kellett kicsit. Nem tudhattam mennyivel járhat vagy járhatnak előttem, így én sem haladtam túl gyorsan. Az első utamba álló ezúttal nem élőholt, sokkal inkább egy leölt, s egy újabb. Megállok felettük, hogy felmérhessem mennyi ideje már, hogy itt lehetnek. Nehéz megmodani, hisz már az előtt elkezdtek bomlani, mielőtt úgy igazán a fűbe haraptak volna. Az egyikből azonban szokatlan mód sok minden hiányzik. Mások az élelmet kobozzák el, akitől csak lehet, ez az alak mégis a beleire pályázott. Nem tudtam hová tenni e cselekedett, pedig ha igazán magam elé képzelném rájöhetnék miféle hasznos trükk ez. Itt azonban megtorpanok. Nem lenne okos, ha emberként mutatkoznék, akárki is az. Állatként sem igazán, ám így könnyebb volna megközelíteni őket, illetve nem hagynám beporosodni képességem, hogy aztán egy nap élesben belebukjak és a vesztem okozza. Apró, de fürge állatkára gondoltam. Nem kellett hozzá behunynom szemeim, de hadonásznom, egyszerűen csak át kellett adnom magam az érzésnek, hinnem, hogy azzá válok. Mérettől függően lassabb a dolog, ezen még dolgozom. Ami velem egy magas, mint akár egy felnőtt ember, könnyebben változom el, ám egy kis veréb vagy egy ló már egészen más tészta. A koncentráció is nagyban hozzá ad, s ennek köszönhetően az állatvilág lehetőségeivel is élhetek, miként a cápa a víz alatt, s ahogy a macska is lát a sötétben. Még nem sikerült minden részletét kiismernem, nehéz kézikönyv nélkül ismeretlen dologgal ismerkedni. Főleg mivel ez rengeteg energiám felemészti. Külsőleg nem tudom miképp változom azzá, amivé akarok, csak azt, hogy mire lecsitítom elmém, s magam előtt látom a lényt, alakot, bármit, már a tükörképem néz vissza rám. Hozzáteszem nem árt az állatvilág ismerete, és az emberi hangok leutánzása is kész művészet, ugye gyakorlat teszi a mestert. Mire újra felpillantok az égre, már egy rozsda vörös bundás szemével látom a világot. Talán választhattam volna kisebb lényt is, de az még több energiám emésztené fel azt hiszem. A rókák pedig köztudottan ügyes lopakodók. Szóval lépteim felgyorsultak, ám a zaj, amit keltettem, éppen csak a szemfülesebb állatok hallhatták meg. Úgy suhantam a fák, bokrok közt, akár a szél. Az átkozott járkálókat persze így is el kellett kerülnöm, de a haladásom jóvval felgyorsult, így hogy puha mancsaim nem keltettek feltűnést. Alig egy óra alatt lefutottam, mit emberként másfél két óra alatt kocogva.

A kaput megközelítve minden lehetséges irányba elnézek, megbújva egy-egy hordó, láda vagy akármi mögé, alá. Szerencsére az őszi táj odakint nekem kedvez, avagy a természettel jól egybe olvadó bundával, mit most ruhaként magamon hordok. Belépve az épületbe szorgos szimatolásba kezdek, mint egy fajta ösztönös keresgélés, amikor a menedéket kereső állat idegen terepre tér. Csak éppen most idegeneket keresek, kik betolakodtak hozzám, mert bátran kijelenthetem, az épület immáron az enyém, mégha meg is osztom olykor pár fertőzöttel vagy kóborral. Szag nyomok éppen akadtak, de mind járkáló hulláktól származtak, legalábbis a szimatom ezt súgta. Elindultam hát a folyosók egyikén, hamarosan pedig erőteljesebb szagok árasztották el szagló szervem. Nem épp a kellemesebbikekből. Néma léptekkel - éppen csak a karmaim kopogása hallattszott - baktattam a folyosón, elérve a bűz forrását. Egy nem rég meglékelt hulla. Nem mentem közelebb, bár megfigyeléseim alapján, a nyaki gerinc elválasztása után vagy az agyonszúrás után, nem képesek már élni. De nem kockáztatok. Az alvadt vér azonban friss. Már amennyire egy hulla vére friss lehet, mert még mindig csöpögött ki a fején lévő lyukból. Orrom most is ide-oda jár, szemeim keresik a válaszokat mind erre, ám nem várt formában kapom meg mind ezt. Füleim riadtan tekintenek a kopogás forrása felé, én pedig érdeklődve figyelek, történik e más is. Egyenlőre azonban nem. Nehezen veszem rá magam, de végül a csövet követve fedezékek nélkül indulok a forrás irányába. A hulla szag nem csillapul, talán csak egy csövet csapkodó, éppen éhenhaló halott az. De akkor merre lehetnek az érkezők?
Óvatosságom a sokadik üres ajtó után alább hagy kissé, de azért az ösztöneim éberek, s ha kell a semmiből támadnak fel. Márkezdtem azt hinni, netán rossz épület részbe mehettem, mikor hangos zihálásra lettem figyelmes. Annyira váratlan volt és a folyosóról bizinytalan, hogy a füleim radarként keresték a forrását. Míg meg nem bizonyosodotam benne, el sem indultam, ám utána lopakodó üzemmódra váltva sunnyogtam az ajtó kerethez, hogy óvatosan bedughassam a fejem egy röpke bepillantás erejéig. Tényleg csak egy szempillantás volt, nem is akartam elhinni, hogy amit látok az az. Természetes lenne, ha a sötétben, Őt látnám mindenkiben. Ezért újra elismételtem s megint. Negyedszerre pedig merészen bedugva a fejem figyeltem mereven, noha oldalt állt nekem, de... Amit látok képtelenség, egy fájdalmas, keserédes öröm, egy délibáb. Az már teljesen mellékessé vált, hogy Ő büzlik a belsőségektől, s a nyakában lógó kis semmiség sem fogta meg figyelmem, ellenben arcával. El se hiszem, hogy Ő az, és mégis! Izgatottságom négylábúként is megnyilvánult, ahogy a folyosón toporogtam, alig bírva, hogy ne baktassak odahozzá, hogy ne változzak vissza és támadjam le. Természetesen nem úgy, mint a körülöttünk lézengő holtak, bár nem lenne ellenemre, ha a küzdelem hevében beleharaphatnék. Abba ott bele sem gondoltam, hogy szétválásunk talán haragot váltott ki belőle, noha munkája lévén sem lehettünk folyton egymásé. Ezerképp elképzeltem, miképp lépek oda hozzá, hogy vonom magamra figyelmét, amit aztán onnantól kisajátítanék s soha többet nem eresztenék. Ám óriási örömöm kamasszá tette idős szívem, így az egészből csak egy vakkanás lett. S ha volt lehetőségem szemtől szembe ránézni, ha felém pillantott azokkal a különös íriszeivel, amivel már az első pillanattól kezdve rabjává tett, izgatottan szökkentem egyet, lábaim kisebb terpeszbe téve, állam a földre eresztve, fenekem az égnek meresztve. Nehéz megállni, még így tele állati ösztönökkel is, hogy ne vágjam magam hanyat, nem egyéb célból, mint, hogy megvakarja a hasam. Borzasztó mikre nem vágyik az ember, ha más bőrébe bújik.




I can and I will

watch me
Felhasználó profiljának megtekintése
Témanyitás₰ Tárgy: Re: Dommiel & Shazan ''' Evil Within   ₰ Vas. Okt. 21, 2018 5:43 pm
Dommiel & Shazan

"Ami az egyik embernek őrület, az a másiknak valóság."


Remegő kezeim közül úgy hullik ki a kép, mint egy öreg levél, mely most szakadt el fájától, hogy békére leljen az egyik szellő hátán. Amaz becsúszik az ágy alá, s érzem, hogy a remegés átveszi egész testem felett az uralmat. A fogaim halkan koccannak össze, kezem lecsuklik a testem mellé, míg ujjaim ökölbe szorulnak, s csak leszegett állal, mereven bámulok valahova a falra. Némely pillanat összefolyik előttem, mintha hullámozni kezdenének a tárgyak, őrült keringőt lejtve elmémmel. A lélegzetem egyre mélyebbről szakad fel belőlem, s egyre akadozottabban csúszik a világra. Hirtelen eltűnik minden gondolatom, összefolyik a múlt és a jelen, s csupán az az aprócska repedés létezik a falon, melyet mereven bámulok. Hosszú percekig lehetek ebben a helyzetben, a vége felé pedig már egy-egy lélegzetkor még szemem fehérje is jobban látszik, hiszen az ájulás kerülget. Mintha kiszállna belőlem az élet, úgy kezdem érezni bőrömön a hűvöst, ahogy áthatol csontjaimon, s kegyetlenül mar húsomba. Ez lenne hát a vég? Dehogy... Csak egy újabb kikapcsolás, egy újabb látogatás az ép elme és őrület mezsgyéjén. Tíz perc elteltével a remegés egy másodperc töredéke alatt szűnik meg. Hirtelen kiszáll testemből, s újra két lábbal a földön vagyok. Egy rövid ideig még ugyan kapkodom a levegőt, de ez hamarosan megszűnik.
- Ehgy... Khettő... H-h-három... - mondom hangosan a számokat. A járvány kitörése után pár hónappal már többször nyújtott menedéket a saját hangom. Nem, nem bukkantam rá önmagamban egy másik személyiségre, csupán a nyomasztó csendet kellett megtörnöm. Próbáltam dúdolni, beszélgetni s felelni a saját kérdéseimre, vagy éppen felidézni egy régi verset. Tisztában voltam minden cselekedetemmel, hiszen tudatosan történt minden. Ám az ilyen kikapcsolásokat nem tudom befolyásolni. Szerencsére ritkán történik ilyesmi, de ha bekövetkezik, akkor megszűnik minden létezni körülöttem, s úgy levisz az életről, mintha fél lábbal már egy nekem ásott sírban lógnék. Talán így is van... Talán ez mind egy kusza jel arra nézve, hogy nem csak itt, de a halálom után is bűnhődni fogok. Semmi sem vár majd, nem lesz ott Ő sem, s a szerelmünk el fog veszni az örök homályban...
Erőtlenül ülök hátra az ágyra, majd a nyakamban lógó béldarabot még egyszer átfordítom, s egy kicsit szorosabbra húzom, mintha csak egy sál lenne. Lágyan szorítok rajta egy újabbat, ám immáron mindkét kézzel egy-egy végébe kapaszkodok. A sikamlós darabka könnyedén csúszik ki a kezeim közül, így rátekerem azokat csuklóimra.
- Nhééégy... Öhhht... H-h-h-haaat... - elengedem végül, majd összekötöm a végeit, s úgy kezdem el egyik kezemmel húzni. Másikat combomra simítom, majd ujjaimmal erősen a bőrömbe marok. Nadrágon keresztül is fájdalmas, hiszen nem finomkodom; a szövet alatt még a vér is kiserken.
- Hhhhééééééét.... - a vékony nadrágon át érzem, ahogy körmöm átszökik rajta, s mélyen kúszik be bőröm alá, felhasítva azt. Apró darabkák a körmöm alá kerülnek, ekkor pedig lélegzetem újra akadozni kezd, ám ezúttal a nyakamra tekert béldarab szorításától. Kissé megszédülök, egy pillanatra meg is ingok, de hamar magamhoz térek.
- Nyhoooolc..... - sziszegem a számot, ám a mozdulataim hirtelen abbamaradnak, mikor meghallok egy különös vakkanást. Először azt hiszem, hogy csupán a képzeletem játszik velem, amin nem lepődnék meg egyáltalán, hiszen nem ez enne az első alkalom. Az őrület kicsiny cseppekben telepedik rám, s én mit sem tudok tenni ellene. Ám a csendbe beszökik a fészkelődés hangja, mire elengedem a levegőt kiszorító darabkát, s kezem is elemelem a combomról, majd az ajtó felé pillantok. Egy róka. Nem úgy tűnik, mintha félne tőlem, de hát biztosan hozzászokhatott a halottak közelségéhez. S hogy mi tükröződhet vissza az én szemeimből? Semmi... Nincs benne már se csillogás, se kíváncsiság, se vágyak. Minden meghalt, s minden megszűnt bennem létezni. Csak üres tekintet az, mely az állatot fürkészi egyre. A csendet pedig gyomrom halk korgása töri meg...
Kihúzom az oldalamon levő övből a késem, mellyel elvágom a belet, letekerem a nyakamról, s a földre hajítom. Majd lassan felállok, s apró, vontatott lépésekkel indulok meg a róka felé, ügyelve arra, hogy ne tegyek hirtelen mozdulatokat, nehogy véletlenül elijesszem. Ha már nagyjából egy karnyújtásnyira vagyok tőle, s ha még nem futott el, akkor óvatosan leguggolok elé, s újra csak figyelni kezdem. Az arcom eléggé beesett, meggyötört, mély és sötét karikákkal övezve az üres tekintetem. A szám kiszáradt, a hajam kócos, s pontosan olyannak tűnök, mint aki az ép elméjűség határán sétál. Lassan emelem felé a kezem, mintha simogatni akarnám, ismét csak ügyelve arra, hogy ne ijesszem meg- S ha még mindig nem hátrál, akkor egy váratlan mozdulattal erősen ráfogok pofájára, hogy ne tudjon harapni. S ekkor bizony ha nem tesz semmit ellene, akkor a késem pillanatokon belül a torkában fog megmártózni...

Felhasználó profiljának megtekintése
Témanyitás₰ Tárgy: Re: Dommiel & Shazan ''' Evil Within   ₰ Vas. Okt. 21, 2018 7:30 pm

Shazan & Dommiel

be mine again


Fájdalmas, kegyetlen és szánalmas volt nézni miképp őrlődött. Reméltem, imádkoztam magamban, hogy túlélhessen, hogy épségben maradhasson, de ez a látvány, ahogy önmarcangolásba kezd, egyszerűen kegyetlenség. Hajdani erős mi voltának apróbb jeleit sem vélem felfedezni. Arcának magabiztossága semmivé vált egyenlővé az apokalipszis beköszöntével. Míg én itt próbáltam kényelmesen túlélni, Ő napokat töltött ébren, éhezett, szomjazott, nem csoda hát, hogy oda veszett régi mi volta. De nem engedem veszni a reményt, nem hagyom, hogy feladja. Enyhén félrefordított fejjel figyelem, ahogy fájdalmatokoz magának, s mintha az én combjaimba marna, meg remegek egy pillamatra. Vérének illata ugyanakkor mit sem változott, s nem hiszem, hogy emberként is ugyanígy lennék, de jelenleg olyan intenzíven érzem a nadrágáján keresztül lassan átivott vérét, mintha csak centikre lenne. Számban is megérzem jól ismert, de már ezer éve nem érzett zamatát. Az övé különleges csemege, mámorító méreg, mely az első kóstolás után az elmémre telepedett, s elvette józanságom, függővé téve minden porcikám.
Szomorúan figyelem, mielőtt úgy döntenék közbe avatkozom. Reményem, mi szerint figyelmem újfent csak az enyém lehet, beteljesült. Egyik melső lábammal tettem is felé egy aprócska lépést, vörös farkam izgatttságom kifejezve kezdett járni ide-oda.  Annyira belepi elmém a sok szép emlék, hogy eszembe sem jut, milyen veszélyes játékot űzöm. Én egy majdnem teljesen tehetetlen állatként üdvözlöm nem olyan szerény hajlékomban Őt, ki nem tudhatja valós kilétem, s akár fegyvere is lehetne. Ez egészen az első gyomorkorgásáig meg sem fordul bennem. De a halott tekintete és a koránt sem örömteli mozdulatai megcsengetik a vészmadarat bennem. Farkam mentem megáll a csaholásban, s mint akinek kedvét szegték egyszerűen elernyed. Fülem hegyezni kezdem, erősen figyelem, orrommal megállás nélkül szagolok, mintha csupán a válaszokat keresném. S bizony nem butaság, de az ember illata valóban változik egy hangyányit, ahogy gondolatai átformálódnak, akár negatívvá.
Bátor tappancsom visszább lép, de nem menekülök. Nem megy, pedig tudom milyen nagy őrültség, mit teszek. Vakkantanék, nem nem csődíteném ide a közelben csoszogókat.
Kiszolgáltattottá tettem magam, pedig mindig is a dominálás volt számomra az elsődleges. Ez még Shazannál sem változott. Attól való félelmem, hogy elveszíthetem, hatalmam alá akartam vonni. Mégis elhagytam. Figyelmetlenségem végett még a pofám is elkapta, erősen szorította, mit sem tudva, hogy épp kedvese nyakát akarná elmetszeni. Egy pillanatra elgondolkodom, vajon visszaváltoznék e közben? Saját véremben fuldokolva. Hogy aztán felismerjen. Micsoda kín lenne, fordítva én sem lennék képes felfogni tettem, de minden bizonnyal azonnal megölném magam a legfájdalmasabb módon.

Mielőtt a kése bőrt ért volna, alakom egy csöppet megváltozott, furcsa mód, most az izgatottaág okozta adrenalin segített mind ebben. Méretben talán ha néhány centit összementem volna, bundám, mintha csupán a vöröset hullajtanám, rövidebb, fekete bunda nőtt helyette, szemeim élénk zölddé váltak, pofám - melyet eddig csapdámként szorított - beljebb süllyedt, s immáron az egyik legdominánsabb állattá lettem, macskává. Fújtam is egyet, de csak az ösztönök végett, valójában egy percig sem haragudtam rá. Ha a nyakam vágta volna el sem. Ha kínok közt pusztulnék el sem. Most azonban elhátráltam elkapva felé, hátamon, s farkamkn a szőr látványosan égnek meredt, mint egy jelezvény vele szembeni kiállásom, ha harcra kerülne a sor. Nem tudom okoztam e neki döbbenetet, vagy megijedt e ettől a képtelenségtől, de tartottam tőle, hogy nincs itt az ideje a csodálkozásnak, ugyanis a távolból hallani lehetett az éhes szájak közeledtét abból az irányból, ahonnan jöhetett. Talán tévedek - jobb is lenne - de van rá esély, hogy a kinti csorda egy része, ha nem is az egész, de be talált. Meg lehet én hoztam a nyakunkra. Akár hogy is, biztos helyre kelk tudnom. Ennek ellenére még mindig nem adtam fel álcámmal, nem is lenne sokkal biztonságosabb. Ellenben tettem néhány méter a másik üresnek vélt irányba, majd megállva hátra pillantottam rá, akár egy intelligensnek hitt eb, aki a gazdáját szándékszik vezetni. Ha követett, valóban vezettem, óvatosan, mindig előre sietve, hogy ne húzhassam csőbe akaratlan. Ha azonban nem jött utánam kénytelen kelletlen másik tervvel kellett előrukkolnom.
Mindenesetre az A tervem a saját szobámba vezetése lett volna. Kicsit tévelygős útja volna, kicsit kanyargós, de végűl egy szellőzön keresztül átjuthatunk a fel bolygatott fehér folyosóra, amely otthon ad megannyi alany szobájának ajtajának, s köztük az enyémnek is. Csak számok díszelegtek az ajtón, semmi több, a vér foltokon kívül persze. Ha csak nem szorult segítségre, úgy a szobában vártam be, aminek ajtajának kilincse alatt ott pihent a kulcs is. Kényesen ügyelek a biztonságra, ha már álomra hajtanám a fejem, ugyanis az ajtó van olyan erős, hogy akár két erre kószálót is kibírjon. Reméltem, hogy a még most is folyosókon terjengő égett és vegyszer szag eltereli a szörnyetegek figyelmét, míg Shazan itt vagy akárhol is, de biztonsága tudja hátsóját. A zárt ajtó mögött pedig már nem félnék felfedni álcám, hogy akár egyből nekimis eshessek.


| music: Oh Death |  killer  | seth


I can and I will

watch me
Felhasználó profiljának megtekintése
Témanyitás₰ Tárgy: Re: Dommiel & Shazan ''' Evil Within   ₰ Today at 10:49 am
Dommiel & Shazan

"Ami az egyik embernek őrület, az a másiknak valóság."


Egyedül az visz előre, hogy az emberi szükségleteimet kielégítsem, de mióta elhagytam Dommiel otthonát - a Mi otthonunkat - , azóta ezek az ösztönök is egyre jobban elhalványulnak. Érzem, hogy éhes vagyok, s érzem, hogy szétvet a szomjúság, de mintha már nem érezném a késztetést arra, hogy tegyek ellene. Mintha már csak és kizárólag azért ennék és innék, hogy meg tudjak egyáltalán mozdulni. Vagy talán már jobb is lenne, ha egyszerűen összeaszva lehelném ki a lelkem valahol. Mi értelme van tennem azért, hogy életben maradjak? Már nincs semmim. Vele együtt... Mindenem meghalt. S ahogy a lelkem rothadásnak indult, úgy a testem is lassan követi gazdája útját. A régi hegek még ott pihennek ugyan rajtam, s egykor sokszor simítottam végig nyakamon, s azt képzeltem, hogy Dommiel kezei érintenek, ám már nem teszem ezt... Meghaltak az ábrándok, a vágyak, az álmok, s minden, ami hozzá volt köthető, s az is, ami nem. Már nem gyűlölök, már nem szeretek. Hogy miért? Nem tudom én sem, de érzem, így van ez, s a szívem élve keresztre feszít...
Az ösztöneim utolsó maradékai akarják elkapni a rókát, ám mikor kezembe fogom pofáját, újfent nem érzek semmit. Tudom, hogy egy pillanat múlva már a saját vérében fuldokolva fogom kibelezni, de nem érzem a győzelmet, nem érzem a hatalmat, sem a kielégülést. Nincs semmi... Egy aprócska pillanat az, mely dönt minden felett. A késem már szinte lendül, mikor megérzem, hogy a vörös szőr lágyan kúszik ki kezeim közül. Nem is tudom, hirtelen hova nézek, csak a kezemet bámulom merevem, miközben a vöröslő hátteret feketeség váltja fel. Elképedve, tátott szájjal, csillogó szemekkel emelem magam elé a tenyerem. Ami aztán erőtlenül hull a föld felé, én pedig lehunyom a szemeim.
Shazan, ennyi volt. Itt a vége. Eddig is érzékeltem, ahogy szép fokozatosan előmásznak a jelek a tudatom mélyéről, hogy romlást hozzanak egész elmémre, de ez a jelenet pontot tett az egész végére. Nagyon is tisztában vagyok ezzel a folyamattal, hiszen a kurva életbe, ezzel foglalkoztam! Mégis, lehet annál nyomasztóbb, mint mikor egy hozzáértő személy a saját bőrén tapasztalja meg, milyen az, mikor az ép ész elhalványul? Milyen az, amikor látja azokat a dolgokat, amiket eddig csak sejtett, mikor más tudatában vájkált? Ez pedig... Talán mindig is macska volt. Talán mindig is róka volt. Vagy egész egyszerűen nem is létezik. Egész testem újból remegni kezd, s összeszorított szemekkel, ökölbe zárt kezekkel, térdre hullva próbálok még annyi erőt összeszedni, hogy elpusztítsam ezt az utolsó képzelgést, hogy aztán végezzek magammal is.
Szemeim hirtelen pattannak ki, s szinte úgy csúszok a földön a macska után, mikor amaz kimegy a folyosóra. A késem kiesik a kezemből, de ahogy lököm magam előrébb, újra megragadom. Kezdek homályosan látni, s mintha a falak is olykor remegni kezdenének... Nagy nehezen feltápászkodok, de mikor tovább lépek, beleütközök egy ott hagyott betegágyba, s esetlenül terülök szét a padlón. Látom még a távolban a fekete foltot, de egyben hallom magam mögül a hörgést és a csoszogást, nem is olyan messziről. És ha csak egyszerűen lefeküdnék ide, s megvárnám, amíg lassan felzabálják a testem? Talán az lenne a tökéletes vég. Végignézni, ahogy a testem az enyészeté lesz...
Azonban valami mégis csak húz a fekete folt után. Megint felkapaszkodok az ágyban, s a késsel a kezemben, dülöngélve és nekimenve mindennek, úgy indulok meg hát a macska után. Tudom, hogy egy ködös ábrándot követek csupán, de azzal, hogy megölöm, érzem, hogy megölhetem tudatom utolsó értelmes kis darabkáját is. Miért hagynék bármit is magam után? Néha elködösül a tekintetem, de aztán mindig beúszik a képbe a feketeség. Egészen egy ajtóig követem őt, amin bedugom a fejem, s végre felfedezem az állatot. Belépek, majd becsukom magam mögött az ajtót, s egy pillanatra hátam a falnak vetem. Innen nincs menekvés... Még ha nem is létezik a bundás, itt fogok véget vetni mindennek. Már látom is, ahogy a penge egyre mélyebbre merül a mellkasomban... S ahogy ez átfut agyamon, hirtelen olyan erővel söpör végig a tudatomon a vég képzelgése, hogy muszáj elnevetnem magam. Mit nevetnem! Hangosan tör fel belőlem a kacagás, hiszen most tudatosul bennem, milyen könnyű lett volna véget vetni mindennek. Csak egy kicsiny szúrás, és véget ért volna a szenvedés! Remélem nagyobb bűnhődés vár odaát... S remélem, hogy ez az élet még csak bemelegítés volt... S mikor erre gondolok, szinte egy pillanat alatt fagy le arcomról a mosoly, és zokogni kezdek, mikor elmém utolsó maradéka simít végig lelkemen az Ő gyengéd érintésével. Dommiel... Hideg van nélküle, és fázom... A könnyeim a padlón omlanak szét, s egyszer csak... Eltűnik minden. A sírásom abbamarad ugyanolyan hirtelenséggel, mint amivel jött, s remegve törlöm meg az arcom. Üres tekintetem a macskát kezdi keresni, s mikor meglátom, ellököm magam a faltól. Ha kell, még kergetem is egy kis ideig, s ha esetleg sikerül elkapnom, úgy megfogom a nyakánál, s úgy emelem fel. Karmolhat, haraphat, csinálhat bármit. Milyen konkrét... Milyen valódi... A kés még ott pihen másik kezemben, de egyelőre muszáj magamba építenem a látványt. Ő is a tudatom része lenne? Vagy pont, hogy valami más része? A pengét végül felemelem, de nem teszek hirtelen mozdulatokat. A szemem lehunyom egy pillanatra, nagyot sóhajtok, mintha ezzel az utolsó lélegzettel akarnám beszívni a világ utolsó levegőjét. Tekintetem végül kitárul, s egyenesen a macska szemébe nézve közelítem szíve felé nagyon lassan a kést... Ha valami oknál fogva mégsem sikerült elkapnom, úgy egy igazán szánalmas macska-egér játék veheti kezdetét, ahol nem is tudom már, én melyik vagyok...

Bonesripseth
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom

Témanyitás₰ Tárgy: Re: Dommiel & Shazan ''' Evil Within   
Ugrás: