Dommiel Robert Tillman

A Horizon laborjában évekkel a fertőzés kitörése előtt...
A parányi szobácskában éppen csak akadt hely egy lábainál rögzített asztalnak, két széknek és az azokon ülő két embernek. A falakon tükrös ablakok, hogy mások is közelről figyelhessék a műsort. Ki tudja hány kiéhezett tudós és gyakornok orvos bámulja őket odakintről. Kíváncsiságuk a már csak küllemben emberi lény képességeire irányul.
 - Felelne pár kérdésre, Mr.Tillman? - kérdezte a páciens dossziéját lapozgatva a fehér köpenyes, mintha nem is nagyon érdeklődne az asztal másik felén ülő különös férfi iránt. Valójában csak a szemkonkaktus megkezdése s annak megtartása okozott problémát, nem egyéb okból, mint hogy a páciens eddigi magatartása félelemre adott okott. S ez most sincs másképp. A sötét, hátranyalt hajú, sármos, ám korához képes fiatalos arc vonásokkal rendelkező férfi, barátságos tekintete valójában veszélyes ürességet hordoz magában. Széles mosolyokra született ajkai éppen csak válaszra méltatták a viselkedésével lenéző orvost, ám a jókedv, szomorúság vagy düh, messzire elkerülte.
 - Kérem, ne húzzuk felesleges dolgokkal egymás idejét. Ám az illem úgy kívánja, hogy egymásra nézzünk, mikor beszélünk, így felépítve a társalgás alapkövét, s kifejezve érdeklődésünk a másik válaszai iránt. De miért kérdez, ha a válasz nem is érdekli? - kérdi a szavaiból ítélve úriember, ki ilyen helyzetben is csak a rendezettség s illő szokások híve marad. Ő ugyanakkor mindvégig tartja a szemkontaktust, hogy éreztesse a másikkal, hogy ismeri eme pszichológiai trükköt, csak épp fölösnek tartja, s roppant mód bosszantónak, mégha ő mellette szándékosan is furakszik tekintetével, ha bár célt eddig nem ért vele.
 - Hogy hívják? - vágja szinte a másik mondatának végére a gyáva, miközben továbbra is kitart, s hogy elterelje figyelmét szorgosan ír valami hosszas, ám tartalmatlan szöveget a kísérleti alany kevésbé elfogadható hozzáállásáról. Nem véletlen, hogy így kerüli, hiszen nem egyszer már saját bőrén tapasztalta, mire képes ez a szörnyeteg. Szerencsétlennek érzi magát, hogy pont ő az, akit a vízsgálatra beosztottak.
 - Dommiel Robert... Joshua Park. - s a férfi válaszát valahol a második keresztneve után, éles átmenetek nélkül, lassan egy gyermeki hang váltotta fel. Egy olyan kisfiúé, akit a szembeülő is közelről ismert, s aki már egy ideje nincs az élők soraiban. Az orvos újfent elköveti korábbi hibáját a fia neve s tökéletesen utánzott hangja végett, noha tudja, hogy ha bár nem hallucináció, a démon játszik lelkével s elméjével. Az asztalnál már nem egy egyenes háttal ülő, kellemes modorú férfi ült, hanem a doki vonásait öröklő szőke hajú, kék szemű 6 éves Joshua. Élőbb nem is lehetett volna, ugyanakkor mégsem teljesen.
 - Kérem ne tegye... - harcolt a még megmaradt józan eszével a köpenyes, de a várfalai könnyedén omlottak le, ahogy önmaga engedett a kísértésnek. Kezéből a toll kiesett, s ezúttal, ő volt, aki le sem merte venni szemét a fiúról, aki vérző fejjel, piszkos orcával, s könnyes szemekkel tekintet vissza reá. Robert pontosan tudta mivel döfjön nagyot a férfi bordái közé. Nem mindenkinek van lelkitraumája, csúnya múltbéli kísértete, de akkor még mindig ott vannak a rejtett félelmek vagy épp elérhetetlen vágyak, de akár saját maga sötét éne. Az információ megszerzése ugyan kemény feladat, ám meg vannak a maga előnyei, hogy miképp is érje el mindezt. A manipulálás pedig nem számít természetfelettinek, noha igen különleges képesség.
 - Apu... - szipogott kettő mélységesen meghatót a pisze kisfiú, s mintha ragályos lenne, az egykor apaként létező férfi szemeibe is könnyek gyűltek.
 - Ne... - remegtek meg ajkai a fiát elvesztő orvosnak.
 - Apu... Apu, ha nem iszol annyit...
 - Elég, te nem vagy a fiam.
 - Ha nem teszed... én még most is élnék...
 - Csendet... - igyekezett a doktor, de már mind hiába. Dommielnél volt a nyerő kártya.
 - Most is élnék. Most is élnék! MOST IS ÉLNÉK! - ordította nem egyszer megismételve magát Josh, azaz Rob.
 - Ne! Elég! Sajnálom! Sajnálom! - tört ki megtört zokogásba férfi, miközben ügyetlenül tolta el magát az asztaltól, s botladozva kelt fel a székből, majd vágódott az ajtónak, hogy azon dübörögve próbáljon szabadulni a rég múlt démonaitól.
 - Engedjenek ki! Engedjenek kii! - ordította, míg ki nem szabadították.
Még az nap felmondott az orvos, azóta hírét sem hallani.
A képessége határait feszegetve játszik másokkal, s roppant mód élvezi. Az apokalipszis idején már talán senki sem ismeri valódi alakját. Nem csupán emberek alakját képes felvenni, de állatokét is, sőt, kreativitása által ügyesen játszik a biológiai mutációval, így emberi, ám mégis valahogy szörnyeteg bőrébe bújva, mint akár egy tiszta lélek, egy angyal, vagy akár kóbor kannibál, ki túlzott termetével, kócos, vörös már-már parókaszerű hajával, furcsán megfestett bohóc arcával bújik elő az árnyékból. Barátságos, mint mindig, keresi a másikban azt, amivel elkaphatja, s mikor ez megtörtént, bizony-bizony azt kívánná, bár sose találkoztak volna. A világ bizalmatlansága kissé nehezebbé teszi túlélését, ám valahogy mégis mindig megmenekült.

Még egyszer: üdv nálunk Dommiel!  
Ha rekordot akartál dönteni az előtörténeted megírásával, akkor gratulálok, megkaptad a leggyorsabban megíródott előtörténet címet. *nyújt át egy láthatatlan díjat*
Végre megvan az első férfi metamorf az oldalon! Ideje volt, a végén átvennék a nők az uralmat.
Az előtörténeted nagyon tetszett, és ennél jobb jellemet nem is lehetne adni egy alakváltó metamorfnak. Ha már a Horizonban tartanak, akkor megérdemlik, ha ellenük is használod a képességed. Nem mindig a fizikai erőn van a hangsúly, sőt...
Nem kerülnék a rossz oldalara, Nathan bácsinak nem hiányzik, hogy a halott lányát lássa.  
Nincs mibe belekötnöm, nem is az a célom, szóval elfogadlak!
Irány a képességfoglaló és az avatarfoglaló. Aztán terrorizáld meg a Horizon embereit!