Sasha James Morrigan

Ha éppenséggel most az ágyadban heverészel, a legnagyobb problémád pedig az, hogy vajon visszaírt-e neked a kiszemelted, esetleg valami orbitális nagy baromságot csináltál melynek hamarosan megiszod a levét, hát barátom, akkor szerencsés vagy és egy másik bolygóra születtél, mert itt, a Földön, már semmi sem olyan, mint régen. 2016, a nagybetűs év, ami felforgatta a világ lakosságát, az eddig életünket, a „civilizációt”, ahogyan mi neveztük a fejlettségi szintünket...
-Elég lesz Sasha, már unlak.  – dörmögi Ben és látom mennyire neheztel rám.
-Még csak most jött volna a java, kezdtem igen költőien fogalmazni.
-Ha neked költői az a dögunalmas szöveg amit elvakkantottál, akkor ki kell, hogy ábrándítsalak bátyó. – vigyorog rám és a szemébe húzz a  baseball sapkáját.
Elmosolyodom a reakcióján. Jó ideje már csak ketten vagyunk, időről-időre akad néhány ember aki mellénk csapódik, de nem húzza sokáig, vagy megsérül vagy szétmarcangolják, igazából lehet választani. Eleinte a vírus kitörése után még sokan voltak, főleg a terjedés fékezése során, de mára már aki tehette kisebb csoportokban igyekszik életben maradni.  Nos Ben és én inkább afféle szabadúszók vagyunk, magunk érdekeit nézzük, ha úgy hozza a sors, nem félünk senkit hátrahagyni, vagy a dögvészre jutni, mert minden embert előbb vagy utóbb ez a sors vár, a vég.
A járványnak és a káosznak köszönhetően a fosztogatás igen magas mércét ütött meg és akadt helyzet mikor én magam is azt hittem a fogunkat is ott hagyjuk Bennel. De itt vagyunk, néhány kisebb karcolást leszámítva, a növényektől elszenvedve, pár napos mocsokkal átitatva, de fertőzés mentesen. Ez pedig egyelőre még mindig a pozitív oldalon helyezkedik el.
-Ha ma is litániát fogsz tartani arról mennyivel könnyebb lett volna, ha annál a rozoga bódénál megállunk pár napja, akkor itt menten főbe lövöm magam.  
-Nyugi Ben, hallgatok, mint a sír. Most máson gondolkodom.
-Micsodán? – kérdezi kíváncsian.
-Anyáékon. – felelem keserűen, de már kevésbé fájdalmasan.
-Ohh, igen.
A szüleink nem éltek sokáig a vírus kitörése után, a híradás még működött és kérték az embereket zárkózzanak be ha más lehetőség nem kínálkozik. Apám azonban hajthatatlan volt, hogy mennie kell, bármennyire is veszélyes sem élelemben, sem egyéb hasznos dologban nem voltunk éppen felvetve. Vele akartunk tartani, de lebeszélt róla. Anya, Ben és én apa távoztával bezárkóztunk és vártuk mikor érkezik vissza. Többé nem jött haza. Pár nappal később míg Ben és én a hálószobánk ablakán kémleltünk kifelé a várost körülvevő káoszba, egyszer csak a szomszéd asszony és a pár hónapos csecsemője lépett ki a házuk rejtekéből. A kicsi ordított, az anyja pedig csitította. De igazából hiába, hisz meghallották, rátaláltak, segítségért kiabált és ekkor az édesanyánk lépett ki a házból, hogy segítsen neki. Utána kiabáltunk a szobából, de nem hallotta. Ben kettesével vette a fokokat lefelé az emeletről és kirohant, én a bejárati ajtóhoz érve már csak annyit láttam, hogy Ben a kedvenc baseball ütőjével, fején a sapkájával leüti a két torzszülött dögöt és anya, karöltve a szomszédunkkal és a kicsivel Ben előtt menekül be a szomszéd épületbe. Egyedül maradtam és a ház még nem volt ennyire üres. Ben és én üzentünk egymásnak, hol a redőny mozgatásával, hol papíron, mikor mihez volt éppen jobb lehetőség. Másnap azonban, már sajnos nem emlékszem a dátumra, nem érkezett több üzenet odaátról, aggódni kezdtem, vártam, már delelőn járt mikor Ben sikolyát hallottam meg és nem sokkal később Őt magát is megpillantottam a nappali ablakán keresztül.
-Kicseszett egy nap volt.  – szól közbe Ben.
-Az volt tesó.
A ház felé rohant én pedig beengedtem és utána bezártam a ház ajtaját és visszatoltam elé a kis éjjeli szekrényt.
-Ne meséld tovább....
-De Ben..
-Nem akarom hallani, rálifárimári...hagyd abba.
Először nem láttam rajta semmit, csak üveges tekintettel meredt rám.
-Hallgass!
Aztán megpillantottam a véres karját melyen egy tátongó sebhely éktelenkedett.
-Fejezd már be Sasha!
Meghaltak, anya, a gyermek, a szomszédasszony, bár, hogy melyikük okozta végül a többiek halálát, azt nem tudtam meg.
-Anya volt.
-Most ezt mondod Ben, tegnap még mást állítottál. – legyintek felé.
-De most nem hazudok. – feleli durcásan és elfordul.
-Ahhoz képest, hogy halott vagy, nos még mindig épp olyan idegesítő.
-Egypetéjű ikrek volnánk nem? Tehát épp annyira vagyok idegesítő, mint te.
Erre felkacagtam és igazat adtam.
Ben órákkal később lett pokoli rosszul és végül apa fegyverével lőttem fejbe, magam és Őt is megkímélve attól, hogy olyanná váljon.
-De nem szabadultál meg tőlem.
-Egy púp vagy a hátamon tesó.
-Te meg bolond vagy, diskurálsz a halott tesóddal, bizarr.
Mindketten felröhögünk. Ez a hely már épp elég bizarr, elfér még benne egy kicsi.