Undok módon Ben ma nem hajlandó társalogni velem, pedig kivételesen a hülyeségeit is szívesen hallgatnám. Az erdő piszok csendes ma, egy nyanvadt madár se csicsereg, bár miért is tenné? Nem élünk valami szép időt, hogy kedve legyen dalolászni. Hetek óta egy élő lélekkel se találkoztunk, valahol ez igen katasztrófa, de ha azt nézzük nincs, aki kiraboljon úton-útfélen, és hátráltasson.
- Téged még a nap is hátráltat. - dörmögi Ben.
- Valóban? Lehet igazad van. - csevegem vidáman, hisz csak meg szólalt a pukkancs.
- Pukkancs vagy te.
Felnevetek, a hangom visszaverődik a méla csendben. szórakozottan megforgatom a kezemben a vasnyelet, amit pár nappal ezelőtt szereztem egy városkából. Fegyver után kutattam, találtam is ugyan, de töltény már nem volt benne és a helyzet is forrónak bizonyult. Városban tartózkodni nem célszerű, ha valaki még élni szeretne egy darabig. Egy tucat volt a nyomomban, jó a szimatuk a dögöknek és a hallásuk, vesszek meg, ha nem a denevérekével vetekszik. Néha már úgy érzem nem csupán élő halottak, hanem valami mutáns, emberekre specializált szörnyek.
- Mindent túl dramatizálsz.
- Nos Ben, kettőnk közül te vagy halott, nem én, így hát még szerencse, hogy van bennem drámai érzék, belőled hiányzott.
Ben az egyezményes jellel bemutat nekem és ez mosolyra késztet. Tizenkét óránál az avar zörögve megmozdul, megállok, de csak egy jön ki onnan, mászik, lábai tövig lerágva, karjával ássa magát előre. Undorító.
Ben megrezzen. - Fúj, én is ilyen lettem volna?
- Ha hagyom, igen.
De nem hagytam, Ben a kezem által halt meg és ez így van jól. Hogy kipróbáljam mennyire jó a feszítő vasam, fejbe vágom a dögöt, többet nem mozdul.
Körül nézek és úgy döntök, itt verek tábort, madzagot húzok körbe a fák körül melyekre apró csengőt rakok, ha esetleg vacsorát csapnának belőlem, tudni fogom még időben. Tüzet rakok és megpróbálom meg melengetni a kezeimet, átfagytam, jön a tél.
