John Walker

Ha azt mondjuk déli amerikai családból származom az emberek még csak meg sem közelítik az elképzelést, hogy mennyire vörösnyakúak is vagyunk mi. Tipikusan olyan családba születtem, akik részegen tűzijátékkal ünneplik a függetlenség napját. Olyan családból jöttem, ahol szinte az egész szomszédság a 'bácsikám" vagy "nénikém". Nem a vér köti össze őket, hanem az azonos szellem. Vagy valami ilyesmivel szokott okoskodni az anyám.
Az erős déli akcentusom nekem is meg van, és bár nem vagyok olyan "amerika buzi", mint a szüleim, én is büszke vagyok a származásomra. Nálam a redneck vagy vörösnyakú kifejezés csak dicséret tud lenni.
Ha az a kérdés, mennyire lelkesedtek a szüleim az országért, elég elmesélnem a születésem történetét. Amikor az orvos elmondta édesanyámnak a várható dátumot, hogy mikor születek majd meg, biztosak voltak benne, hogy pont július 4.-én hoznak majd a világra. Azonban a magzat vize már előtte nap reggel elfolyt. Ahelyett, hogy elmentek volna a kórházba megszülni engem, édesanyám sikeresen visszatartott addig, amíg nem lett július negyedike. Máig sem tudom elképzelni, hogyan csinálta.
A nevem is sokat mond a családomról: John Walker. Hányszor hallottam már a gúny neveket "Johnnie Walker", sétáló jános, whisky fejű és még sorolhatnám.
Előbb tanultam meg hogyan kell felnyitni egy sört, mint járni. Gyorsan tudója lettem a zárak feltörésének, a zsebtolvajlásnak és persze a beszéd készségemen is fejlesztettem, mivel ha lebukik az ember lopás közben legalább próbálja meg kibeszélni magát a dologból.
Pecázás, favágás, vadak nyomkövetése és faragás: ezek voltak a dolgok, amiket apám megtanított nekem. Míg anyám a grillsütést, vezetést és lovaglást.
A sok sznob jenki lenézi a déli emberek életének viszonyait, szokásait. De mint kiderült a sok vadászat, halfogás és egyéb művészetek igen hasznosak az apokalipszis határán.
Az alabamai Eutaw nevű kisvárosban voltam, amikor kiütött a kór az embereken. Én pedig mindennél jobban örültem neki. Végre nem gátolja meg az embereket a pénz, nincs többé idegesítő üresfejű liba az utcákon. Vagy öltönyös nagymenők, akiknek még a seggét is kinyalják.
Nem vagyok egy csoportosuló ember, sok filmet láttam már és az ilyen túlélő menekült táborokban mindig vannak szabályok. Én meg halványan megfogalmazva nem vagyok a szabályok követője.
Helyette folyamatosan vándorlok az ilyen helyek között, hogy ételt és egyéb dolgokat...khm...vegyek kölcsön másoktól. De amint felüti a fejét a baj, én már messze járok.
Az egész világ vége dologban csak az bánt, hogy az áram már csak pár helyen található. Én pedig igazi country zene rajongó vagyok. Így amikor az egyik embertől elloptam... mármint kölcsön vettem a walkman-jét, úgy éreztem a lottót nyertem meg. Abba csak elemek kellenek, azokból meg nem olyan nehéz találni az elhagyatott házakban.
Mondhatjuk, hogy szabad szellemű ember vagyok. Mindig megyek a folyó áramlásával, vagy mi fene. Optimista vagyok, a humoromat vagy szeretik az emberek vagy utálják. Bár sehol sem maradok olyan sokáig, hogy teljesen megismerjenek az emberek.
Persze a szebbik nemre mindig fektetek egy kis időt.
Mit csináltam mielőtt kiütött a vírus? Mit számít az már! Az a lényeg, hogy mit fogok tenni ezek után. Ennyire szabadnak még sosem éreztem magam, nem tudom néhány ember miért esik depresszióba. Annyi baj volt az előző civilizációval és társadalommal, most végre nincsenek szabályok, nincsenek adók, csak a természet és mi.