Seth O'Brien

Leülök a kis gurulós székbe, majd az előttem lévő ötven év körüli férfira tekintek. Hájas ember, kopaszodó. Szinte elképesztő, hogy két év alatt egy fertőzött se kapta el. Nem ítélkezem, kisgyerekként én is ducibb voltam a kelleténél. Lelkes és széles mosollyal nézek a fickóra, miközben megkérdezem:
- Szeretne hallani egy vicces sztorit?
Meg se várom a válaszát, összecsapom és összedörzsölöm a tenyerem, mint aki készen áll a finom vacsorára vagy valami rosszban sántikál.
- Na, jó móka lesz, mosolyogjon már egy kicsit!
Hümmögésen kívül más hangot nem hallat a vendégem, így felpattanok a székről, amitől összerezzen a férfi.
- Tudta, hogy tanár voltam? Vagyis... segéd tanár, csak néha tartottam különleges órákat a helyi gimnáziumban. Fényképészet, művészet történet és média. Az ilyen órákat a tinik többsége mindig szereti. Semmi teszt írás, magolás vagy számolás. Mindegy is!- legyintek, mintha csak a gondolatmenet egy légy lenne, amit arrébb hessegetek.- Szóval, tanítok ebben az iskolában, amikor az egyik diákom oda jön hozzám és azt mondja: " Mr. O'Brien!..."- utánozom a fiatal lány hangját.- Közben rágja a rágóját, mintha valami világhírű díva lenne. Szóval azt mondta nekem: " Mr. O'Brien! Tudja mi tenne jót ennek az órának? Ha több színt vinne bele. Így rendkívül unalmas."
Monológom közben fel-alá járkálok vendégem előtt, drámaian bemutatva a lánnyal történt jelenetet. Csípőre tett kézzel, lányos mozdulatokkal próbálva előadni valósághűen azt a pillanatot az életemből.
- Persze tanárként nem mondhattam neki, hogy ő meg próbáljon meg kevésbé ribancosan viselkedni és akkor még talán hallgatok is a szörnyű tanácsaira. De neeeem, egy tanár nem mondhat ilyet.- mondom most már a saját hangomon a dolgokat, majd leguggolok a férfi elé, hogy szembe nézzek vele.
A fickó csak remeg tovább, meg se mer mukkanni, de úgy izzad, hogy a homloka végig gyöngyözik. Ott maradok egy kicsit, az arcát vizsgálom, mint aki elfelejtette mit is akart mondani vagy tenni. Majd hosszan levegőt veszek és felegyenesedem.
- Na már most, amikor kitört ez az egész nyavalya, kór, fertőzés, ahogyan tetszik.Tehát amikor a halottak elkezdték zabálni az élőket, nekem annyiban volt szerencsém, hogy a sötét szobám olyan, mint egy bunker. A ház alatt, biztonságban van. Napenergia működteti, azért élvezhetjük ezt a reflektor fényt.
Mutatok körbe a helyen. A vörös lámpák helyett, amiket a polaroid fényképek előhívásához szoktam használni, fehér lámpák égnek a fejünk fölött. A helyiség meg van körülbelül tizenöt méter széles, a magassága azonban csak három méter. De összességébe véve nem kis helyiségről beszélünk. A fényképész kellékeim a sarokban vannak, használaton kívül. A falak betonból vannak, hiszen eredetileg úgy vettem a házat, hogy ez a helyiség bunkernek szolgált.
- Hogy hova akarok kilyukadni! Alig telt el pár hónap a vírus után és én éppen a ház mögötti erdőben voltam vadászni. Vaddisznók után kerestem, de kivel futottam össze az állatok helyett? Tiffanyval! Az okoskodó lány, aki szerint több színt kellett volna vinnem az órámba. Egyedül volt, kificamodott a bokája.
A férfi ijedt nyöszörgés szerű hangot hallat. Erre abbahagyom a mondandómat, majd felemelem a mutatóujjam figyelmeztetőleg:
- Nem udvarias közbe szólni!
Ezek után alig mer levegőt venni, látom az alig emelkedő mellkasából és a pánikból, ami az arcán mutatkozik. Leengedem a kezem, majd ismét felveszem a lelkes mesélő arckifejezését, mintha az előbbi meg sem történt volna:
- Segítettem a lánynak visszajönni a házamhoz, majd leültettem a kanapéra. Megvizsgáltam a lábát. Bár nem vagyok orvos, biológiát tanultam az egyetemen, úgyhogy van egy kis tudásom az anatómiáról. Mondtam neki, hogy sínbe kéne rakni a bokáját. Mivel ilyen eszközöm nem volt itthon, mondtam, hogy fűrészelek egy kis fát, aztán azzal sínbe rakjuk.
Miközben ezt mondom hátat fordítva a férfinak odasétálok az asztalhoz, ami a fal mellé van állítva és a különböző fém eszközök közül a kezembe veszem a csontfűrészemet, majd visszafordulok a vendégem felé, de az eszközt nézem a kezeim között.
- Persze Tiffany be se fogta a száját közben, egyfolytában azon nyavalygott, hogy miért nincs valami fájdalomcsillapítóm, meg kifogásolta a lakásom kinézetét.- nevetek fel.- Meg azt mondta siessek már, mert már leszakad a lába.
Olyan arckifejezést vágok, mint aki egyet ért a kifejezéssel és éppen beleegyezik valamibe. Ránézek a férfira mosolyogva, miközben elindulok felé.
- Ott ült a kanapémon, az idegesítő hangjával. Én pedig fogtam a fűrészt.- leguggolok a férfi elé és az arca elé mutatom az eszközt.- Ő pedig csak mondta tovább a magáét: " Komolyan, Mr O? Arra vár, hogy én vágjam fel magamnak a fát, vagy mi? Azt szeretné, ha összekoszolnám a ruhámat?"
A hangját ismét utánozva egyre sötétebben nézek a férfira, mintha éppen magam elé képzelném a szőke kis tini arcát.
- "Nem, dehogy..."- mondtam én neki elgondolkodva. "Csak több színt viszek bele."
Nevetek fel, majd megragadom a férfi lábát, aki rögtön sipítozva, már amennyire bekötött szájjal lehet próbálja kiszabadítani lábát a kezemből. De nem megy neki, hiszen a láncok egy helyben tartják és én is erősen tartom.
- Persze nem értette miről beszélek, csak akkor, amikor már késő volt. Egy laza lendület a nyakánál és a nappalim vérvörössé vált. Gyönyörű látvány volt.- mondom nevetve, majd a fűrészt a combjához emelem.- Aztán amikor már nem adott ki több hangot fogtam a lábát és elválasztottam a testétől. Tudja rájöttem valamire, a vírus kitörése után.
Közben már belevájt a fűrész az emberi húsba és a dagikám rögtön üvöltözni kezd. De én nem zavartatom magam, fűrészelés közben mondom tovább a történetem:
- Rájöttem, hogy a fertőzöttek megölése már untat engem. Többre vágyom, több... izgalomra. Meg a fertőzött húst nem lehet megenni. Ellenben az emberi hús! Állatokat már alig lehet találni, a boltok is kifogytak. Azonban állandó élelmiszer forrás: az ember.
Mire a mondat végére jutok már ömlik a vér, a kőpadló is vörös folyadékkal van megtelve körülöttünk. A levegőt beárasztja az a bizonyos fém szag, a vér szaga. Lekötöm férfi lábát a csonkja fölött, hogy ne vérezzen ki teljesen, miközben a kezemben már a levágott lábat tartom. Mintha csak egy nagy halat fogtam volna ki, úgy fogom a lábat. Vigyorogva a férfi felé mutatom, majd felállok és a kezemben lóbálva a végtagot indulok felfelé a lépcsőn dudorászva.
- Ma nagy lakomát csapunk!- mondom még visszakiáltva az idegennek, és eltűnök a szeme elől.