Nathan Crane

Leülök szoba közepén álló egyetlen asztalhoz, miközben a velem szemben ülő férfira tekintek:
- Segíteni akarok nektek, szóval bármi kérdésed lenne, készséggel válaszolni fogok.
A velem szemben ülő férfi, az Ellenállás vezére végigmér, majd megszólal:
- Először is ismerjük meg egymást, meséld el a történeted.
Felvonom a szemöldököm, majd kissé nyersen felnevetek, hogy aztán megvonjam a vállam és elkezdjek beszélni:
- Hol is kezdhetném a történetet? 2016-ot írtunk, amikor kitört a civilizációt majdnem teljesen eltörlő vírus abból a cégből, aminek dolgoztam, a vírus pedig megölte a lányomat. Valamint különleges képességekkel rendelkező emberek is létrejöttek, akiket szeretnék megvédeni az Ellenállással együtt.
A férfi felemeli a kezét, amitől megállok a mondandómban.
- Ennél egy kicsit részletesebben, ha kérhetném.
Sóhajtok egyet, majd egy perc néma csönd után ismét megszólalok:

Akkor talán kezdjünk ott, hogy 1970. február 9-én születtem, az Oregon állambeli Portlandben. Nem volt gazdag a családom: apám cipészként dolgozott, édesanyám pedig bolti eladóként kereste meg a kenyérre való pénzt. Egyke voltam a családban, de nem lettem elkényeztetve. Amiben tudtam, kisegítettem a háznál.
A portlandi katonai gimnáziumba jártam. Ne nem azért, mert rossz volt a magaviseletem, hanem azért, mert nagyapám mintájára én is a hazámat szerettem volna szolgálni. Büszkévé akartam tenni a szüleimet azzal, hogy felvesznek a seregbe.
Végül elvégeztem a gimnáziumot, az akadémiát és 1991-ben be is soroztak. A 82. légiszállítású hadosztályba kerültem mesterlövészként. Hoorah! A levegőben is szállítható és onnan bevethető gyalogos hadosztály része voltam és gyorsan rájöttem a háború nem olyan, mint amilyen a filmekben. A katonák úgy hullanak, mint a legyek és rájössz, hogy az élet igenis múlandó. 21 évesen idegen földön lenni, golyózáporokkal körbe véve. Csakis a szerencsémen múlt, hogy nem haltam meg ott rögtön.
Még abban az évben, februárban véget ért a háború, így egy kis időre haza mehettem. Sajnálatosan édesapám rákos lett időközben. Tüdőrák, a sok dohánytól, ahogyan anyám mondogatta mindig. 1999-ben, amikor 29 éves voltam elhunyt. Nyolc évig képes volt élni a rákkal, szóval még a szerencsésebb emberek közé tartozott.
Rá egy évre anyám is követte a sorsát, őt azonban szívroham vitte el. Egyedül maradtam, nem volt többé családom, sem barátaim.
Akkor aztán két évre rá, 2001-ben megismerkedtem Alice-el. Csodálatos nő volt, tele vidámsággal, életerővel és optimizmussal. Rögtön beleszerettem és tudtam, hogy egy napon feleségül veszem, ha leszek olyan szerencsés. Együtt jártunk már két éve, amikor megkértem a kezét. De a boldogság nem tartott sokáig, ugyanis nemsokára rá, 2003-ban ismét visszahívtak a seregbe.
Mesterlövészként ismét a 82. légiszállítású hadosztályba kerültem. Ugyanaz a hadosztály, más emberek. Sajnos ez van a katonaságban, soha nem marad ugyanaz a csapat. Valaki mindig meghal, vagy veterán lesz.
A második öbölháború, vagy más néven az iraki háború két évig tartott. Szinte csoda, hogy ezt is túléltem, valamint az is, hogy közben Alice sem mondott le rólam. 2005-ben, a háború végeztével kitüntetést kaptam: hadosztályunk öt tagjának életét sikerült megmentenem, miközben az irakiak sorozatban lőttek ránk. Előléptettek őrmesterré. De egy pszichológia kivizsgálás során közölték, hogy a PTSD-m miatt, többet nem mehetek vissza a terepre. Őszintén, még hálás is voltam ezért.
Amint visszatértem a normális, átlagos életbe, elvettem feleségül Alicet. A családja kedves volt velem, összebarátkoztam a bátyjával. Egy szóval ismét boldog voltam, már nem éreztem magamat olyan egyedül. Az állapotomban is segített a feleségem, megkönnyítette azokat a napokat, amikor rohamom volt. Na nem kezdtem el ártatlanokat öldökölni, de rémálmaim voltak. Esténként leverten ébredtem arra, hogy Alice szólítgat, hogy keljek fel, csak álmodom. A kelleténél paranoiásabb voltam, dupla zárat szereltem fel az ajtóra, az ilyen apróságok.
Aztán házasságunk harmadik évében Alice terhes lett. Teljes volt a boldogság. De a sors, vagy Isten, vagy akiben hisz, úgy akarta, hogy a szülést csak egy ember élje túl. Egy gyönyörű kislányunk született, Faith. Alice olyan büszke lett volna rá, tudom.
Nehéz volt egyedülálló apának lenni, nem fogok hazudni. De egy percét sem cserélném le semmire. Alice családja is próbált segíteni, de amikor Faith egy éves lett állás ajánlatot kaptam Washingtonban. Pénz híján, egyedül nevelve egy gyereket elfogadtam az állást. Állam bácsi így meg egy előléptetéssel tűzött ki, hadnagyként dolgoztam a Horizonnál.
Nem volt sok a dolgom, biztonsági feladataim voltak főként, irányítanom kellett egy kisebb csapatot a cégnél. Voltak feletteseim, szóval valójában nem én diktáltam. Én kaptam a parancsokat és azokat teljesítve dolgoztam. Sosem szerettem a laboros kísérleteket, nem tudtam mit csinálnak azon a helyen az emberekkel. Őszintén, nem is érdekelt, mindaddig amíg jól fizettek, így el tudtam látni a lányomat.
Amikor kitört a vírus a lányom még csak nyolc éves volt. Még csak nyolc éves! Az történt vele, ami mindenki mással. Megölték a fertőzöttek, nem voltam ott, hogy megvédjem. A Horizonban voltam, hogy próbáljam megakadályozni a metamorfok, ahogyan nevezik őket, kiszabadulását. Többé-kevésbé sikerrel.
Aztán hazamentem, biztonságban akartam tudni Faithet, de már túl késő volt. A dadával együtt halottak voltak. Alig maradt belőlük valami, sosem fogom elfelejteni a látványt...

A "kihallgatóm" nem szólal semmit a mondókám során, csak néha rosszallóan csóválja a fejét vagy együtt érzően pillant rám. Kis szünetet hagyva felsóhajtok, majd ismét felnézek rá:
- Azóta segíteni próbálok a túlélőknek, ahol csak lehet. Metamorfoknak segítek, meg persze megölöm mindegyik Horizon emberét, amikor alkalmam nyílik rá. Ezért szeretnék csatlakozni, segíteni, amiben csak tudok. Tudom, hogy a bosszúvágy nem fogja visszahozni a lányomat. De ha megakadályozom, hogy mások családját szétszakítsa a vállalat... Akkor úgy érezném végre elértem valamit.
Ezzel be is fejezem a beszélgetést, pontosabban az egyoldalú monológot és türelmesen várom, hogy mi fog történni. A vezető gondolkodva néz még egy kicsit, majd magában bólint egyet és feláll a székéből. Ugyanezt teszem én is, mikor mellém lép és kinyújtja a kezét, amit megrázok.
- Üdv az Ellenállásnál!