Az oldal kinézete és tartalma az adminok önálló szellemi értékét képviselik. Az oldal design-ját a specto kódok közreműködésével készítették el. Mivel rengeteg időbe és erőfeszítésbe került létrehozni az oldalt kérjük ne lopj el semmi. Ha mégis megtetszene valami vedd fel a kapcsolatot az oldal adminjaival.
Nem tudom mennyi idő telt el azóta, hogy kijutottam a Horizonból, de őszintén nem is akarom tudni. Ebben a világban az újrakezdés nem egyszerű. Nem hagyhatom magam mögött az eddig átélteket, főleg akkor nem, ha egy apokalipszis közepén tartunk és sosem tudhatjuk mikor jön el az utolsó óránk vagy percünk. Minden esetre kész vagyok harcolni az életért bármi áron is. Mióta kijutottam a laborból nem ettem semmit, és ruhám is csak azért van mert a ruhaboltok nem épp a fontossági sorrend élén álltak mikor a kifosztásról volt szó. Így látni a világot nem csak fájdalmas, de hihetetlen is. Az emberekkel tömött utcák most üresek, a játszótereket, ahol eddig vidám gyerekek voltak ellepte a fű és a gaz. Minden, amit eddig életnek neveztünk mára megszűnt létezni. Nincsenek munkába, vagy iskolába rohanó emberek. Az egyetlen dolog, amitől rohanni kell manapság a fertőzöttek, amik mindenhol ott vannak. A távolban megpillantok egy benzinkutat és kocsiról kocsira haladva bejutok a deszkákkal ellátott épületig. Ki tudja talán találok valami ehetőt odabent. Lassan kinyitom az ajtót és készenlétben tartva erőm lépek végig a sorok közt mindent a táskámba söpörve. Alig találok valamit, leginkább csokis papírok és üres dobozos üdítők árválkodnak a polcokon, de itt ott még jut egy energia szelet és egy kis víz is. Hörgést hallok az egyik szoba felől és összerezzenek. Dr. Erskinen kívül még sosem próbáltam ki az erőmet. Valóban képes lennék megölni valakit? Elhessegetem a buta gondolatokat elvégre lássuk be ők már nem élnek. Ezek a ... valamik csupán önmaguk valójának egykori porhüvelye, ami lassan elenyészik. Hátrálni kezdek mikor meghallom közeledni az imént még oly rettegett hangot. Rálépek egy dobozos üdítőre, ami hangosan horpad össze és a fertőzött ezt meghallva felkapja fejét. Egykor megkérdezte volna lemoshatja e a szélvédőmet, de most? Most csak egy valamire pályázik, mégpedig rám. Megfordulok kirohanva és magam mögött hagyva a benzinkutat hátra-hátra pillantva mikor egy erős mellkasnak ütődőm. Az erőm elszabadul a kezeimből ahogy tenyeremet az illetőre szegezem. Az, amit én csak vörös füstnek neveznék Dr. Erskin valószínűleg energia kivetülésnek hívná, de egy a lényeg, hogy a veszélyforrást egyre távolabb juttassa tőlem. Körül öleli és taszít rajta egyet és én csak ekkor látom meg, hogy nem egy újabb élőhalottról van szó, sokkal inkább egy élőről. Odarohanok leguggolva mellé.
zarktól jelentősen messze járok már, körülbelül huszonhat mérföldre a tábortól. Röpke nyolc órámba tellett gyalog eljutni ide. A rutinjárásokra azonban szükség van, hátha találunk valami élelmet vagy túlélőket. A benzinkutak körül szoktak lenni túlélők, élelem reményében. Bár mostanra már szinte üresek azok a boltok. A vírus első hullámaiban ez volt a legfontosabb: mindenki rohant a boltokba, hogy készleteket szerezzenek a kajákból. Fegyverrel a hátamon sétálok a betonúton, amit már kezd benőni a gaz. Hosszú repedések sokasága látható a régi autópályán, mintha sok kicsinyke ér futna végig rajta. A közelben nincsen fertőzött horda és ez megkönnyíti a dolgomat, hiszen most csak egyedül jöttem erre felé. Máskor kisebb csapatokban szoktuk pásztázni a tábor környékét, de ma nem tartottam ezt szükségesnek. A megfigyelőink azt mondták erre felé nem halad egy fertőzött horda sem, így eléggé biztonságosnak találtam az utat egyedül megtenni. A nap állásából nézve már elmúlt dél, valahol délután egy-kettő környékén járhatunk. Úgy terveztem, hogy délre már oda érek a Murphy Bezinkúthoz, hogy még sötétedés előtt visszaérjek Ozarkba. Ha más nem, akkor eléjszakázok valahol. A távolban meglátom a benzinkutat, majd megállok, hogy körbepásztázzam a területet. Embereket nem látok, élőket legalábbis nem, azonban egy-két fertőzött látható az erdő szélén. Nem sokan vannak, talán hármat ha látok. Mind már abban a fázisban járnak, amikor olyan lassúak, mint a... most majdnem azt gondoltam, lassúak, mint a hullák. Kissé gyorsabb léptekkel indulok el a benzinkút épülete felé, kikerülve az elhagyatott autókat. Azokat le se ellenőrizem, hiszen már sokszor megtettük ezt a körutakon. A bedeszkázott épület előtt hirtelen megállok, amikor meghallok bentről egy hangot. Mintha valami üveg zörgése lett volna. Túlélők talán, vagy fertőzött? Bármi legyen is, már készen állok, hogy levegyem a vállamról az AC-15-ömet, amikor valami, pontosabban valaki nekirohan a mellkasomnak. Harapást eddig nem kaptam, de ettől függetlenül még elő akarom venni a fegyverem, de váratlanul már a földön találom magam, pár méterrel odébb, mint ahol az előbb álltam. Azon kívül, hogy valami vöröset láttam és most fáj majdnem minden végtagom nem esett nagyobb bajom. Egy "hmpf" hanggal kísérve felkönyökölök, miközben a tenyerembe kis kavicsok vájják bele magukat. A női hang felé fordulok és szembe találom magam egy élővel. "Annyira sajnálom, remélem nem esett baja." Nem most estem le a szélvédőről és pontosan tudom, hogy nem hallucináltam a lökést, ami a földre juttatott. A nőnek bivaly erősnek kéne lennie ahhoz, hogy így a földre küldjön, de volt már elég tapasztalatom a metamorfokkal, hogy kitaláljam ő is az. Rápillantok, majd bólintok egyet: - Semmi bajom. Feltápászkodok a földről, hogy aztán lerázzam a tenyereimbe akadt kicsi kavicsokat. Közben viszketést érzek a tenyeremben, hogy elővegyem a fegyverem. Ezt is teszem, de nem irányítom a nő felé, csak készenlétben tartom, hátha mégis szükségem lenne rá. Végigmérem a "támadóm", majd a benzinkút felé nézek, ahonnan már jön is ki egy fertőzött. Felemelem a riflet a kezemben, majd a fejébe küldök egy golyót. Hangtompítós, enélkül nem is használnék pisztolyokat. Ismét a nőre tekintek, majd a halvány felismerés fut végig bennem: - Találkoztunk mi már? Megrázom a fejem, mintha csak eszembe jutott volna, mennyire modortalan is vagyok: - Nathan vagyok, egyébként.
Mikor megpillantom az arcát csak bámulok a szemébe mint egy idióta tini aki akkor lát életében "élő" embert. Megrázom a fejem haloványan mosolyodva el.
Skylar ... Skylar Brooks.
Bevillan az arca, mintha csak valami lázálomban láttam volna utoljára. Aznap mikor utána akartam járni a történteknek és benyugtatózva végighurcoltak a Horizon folyosóin, félig még talán ébren láttam először őt. Végre eljut a tudatomig, hogy habár most nincs rajta, de akkor épp olyan Horizon emblémájú katonai egyenruhában volt mint akikkel több hónapot leéltem. Arcomon látszik a rémület hirtelen felpattanok a helyemről, és többé már nem is érdekel, hogy hogyan érzi magát.
Horizon katona vagy... nem vihetsz vissza... sosem fogok visszamenni oda.
Kezdek el rohanni egyenesen át a parkolón az erdős rész felé, ahol reményeim szerint eltűnhetek, de alig jutok pár méterrel távolabb tőle mikor megbotlom egy a földből kiálló gallyban. Kificamodik a lábam és ezt tetézve még az utolsó napjaikat "élő" már bomlásban lévő fertőzöttek is felém kezdenek közelíteni. Az egyik fél testével felém csúszik mire én az erőmmel egyenesen kitekerem a nyakát és, ahogy a földre csapok az összes többi összeesik körülöttem. Végtelenül gyengének érzem magam. Túl sokat használtam az erőm és most kezdek kimerülni. Meglehetősen sok erőfeszítésembe kerül az erőm használata mégis ez az egyetlen mód a túlélésre. Nincs erőm felállni és a bokám is sajog így megpróbálok hátrálva elkúszni egy fához, ahol talán felkapaszkodhatom.
zon töprengek vajon honnan ismerős nekem a nő. Nem vagyok tökéletes az arcok megjegyzésében, foghatnám akár a koromra is, de még fiatalon is ilyen voltam. Aki nem volt fontos, vagy akit nem láttam többször, mint három alkalom, annak nem jegyeztem meg az arcát. De most itt motoszkál a koponyámban, hogy valahonnan ismerős a nő. Majdnem arcon csapnám magam, amikor beugrik: "Hiszen metamorf, te idióta, hát persze, hogy ismerős!" Valószínűleg a Horizon épületében láthattam. Aztán látom, hogy ugyanez a gondolat menet mehet végbe az ő fejében is, a rémületet az arcán nem lehet nem észrevenni. Védekezően és nyugtatólag már emelem is fel a kezem, hogy mutassam nincs mitől félnie, de már rohan is az úton. Én pedig szaladok utána. - Várj!- mondom, ahogy próbálom utolérni. Meg kell magyaráznom neki, hogy már nem dolgozok annak a szörnyű vállalatnak. Egyedül van, valószínűleg nincs csoportja. Az Ellenállásnak pedig az a dolga, hogy megvédje a metamorfokat, így nekem is ez a feladatom. Végignézem, ahogy elbotlik a földön és már készen állnék a lövésre, hiszen meglátom a felé közeledő fertőzötteket, de megint lassabb a reakció időm, mint Skylarnek. Most nem kellett megtapasztalnom és inkább megfigyeltem, ahogy a vörös csóvák végeznek a körülötte lévő élőholtakkal. Utolérem, de tartok pár méter távolságot. - Megsérültél?- kérdezem az egyértelműt és a bokájára tekintek.- Hadd segítsek! Lépek egyet felé, majd megadóan felemelem a fegyveremet és a vállamon átvetem, jelezve, hogy nem áll szándékomban se lelőni, se bántani. - Már nem dolgozom nekik, a Horizonnak. A vírus óta nem.- mondom és reménykedem, hogy hisz nekem.- Az Ellenállással vagyok, nem tudom hallottál e rólunk. Segítünk a különleges embereknek, a metamorfoknak. Az olyanoknak, mint te. Megállok előtte egy-két méterrel és megvárom, hogy mit reagál. Az óvatos megközelítés, ez gyakran megesik a kóborgó metamorfokkal. Készen létben állnak, hogy megvédjék magukat az idegenekkel szemben. A mostani helyzetben pedig nem segít az, hogy ismeri a múltamat. Legalábbis azon részét, hogy a Horizonnak dolgoztam.
Próbálok hátrálni amennyire tudok, de kificamodott bokával a közeli útig sem lennék képes elmászni, nemhogy még elmenekülni előle. Feladom hát ha el akar vinni akkor vigyen. Egyszer már képes voltam kiszabadulni, most sem fog sokkal tovább tartani. Felsóhajtok ráemelve a tekintetem.
Ilyen mesét sem hallottam még.
Végig pillantok rajta végig számolva az összes fegyverét amilye esetlegesen lehet a AK-n kívül, hogy ha meg akarna ölni akkor tudjak ellene legalább minimálisan is védekezni.
Nem kell a segítséged... inkább menj el, ha nem akarsz visszahurcolni a Horizonba. Egyáltalán miért is törődsz velem?
Kérdezem szinte már megkérdőjelezve az egészet. Talán lehet mégis segíteni akar nekem? Nem, de ha mégis hát én nem kérek belőle. Így makacskodom fejben továbbra is, majd megpróbálok eljátszani a nagylányt és megtámasztva magam a kezemmel megpróbálok ráállni a lábamra. Csillagokat látok a fájdalomtól, de egy nyögés sem kúszik ki a számon, de a sárban a lábam újból visszacsúszik.
Na jó … Talán mégsem ártana annyira az a segítség, még ha kétségeim is vannak.
Sóhajtok megadóan feladva az makacsságom és vele együtt az önbecsülésem. Emlékeimben még felrémlik apám hangja mikor utoljára hallottam. Ne bízz senkiben! Legfőképp bennük ne. Mutatott a fém kitűzőre, amin a félreismerhetetlen embléma játszik a napfényben. Most már értem, hogy mit értett azon, hogy ne bízzam bennük. Emlékszem kiskoromban sokszor átjött Dr. Erskin. Odakint játszott velem ameddig apám előkészítette a szokásos iratait a megbeszélésekhez. Ameddig én várat építettem ő tovább töltötte meg homokkal a vödröket. Elmesélte a molekula szerkezetet és hogy milyen csodálatos dolgokra képes. Köztük arra is, hogy olyan remek dolgokat építsen fel, mint ahogy én a homokváram. Akkor furcsának gondoltam, de most már mindent értek. Komótosan visszarázkódom a jelenbe.
Na és hol van ez az "Ellenállás"? Mert, hogy én jó pár órája gyalogolok, de sehol egy élő embert nem láttam az is biztos.
iért is törődök vele? Valóban, ez az a kérdés, amit sok metamorf megkérdezett már tőlem. Köze van talán ahhoz, hogy csak segíteni akarok az embereknek. Még őszintébben valószínűleg azért törődöm velük, mert bizonyos szinten cserben hagytam a lányomat. Cserben hagytam őt, amikor tehettem volna a történtek ellen. Ott dolgoztam a Horizonban és nem voltam teljesen bolond, volt róla fogalmam, hogy amit csinálnak az veszélyes. De szemet hunytam felette és úgy döntöttem nekem semmi közöm a dologhoz. Most azonban változtathatok ezen, végre cselekedni fogok a gonosz vállalattal szemben és annyi embert mentek meg, amennyit csak tudok. Megrázom a fejem, nehogy elvesszek teljesen a gondolatmenetben: - Azért, mert ez a feladatom. Segítek a bajba jutottaknak.- mondom, félig keserűen nevetve, mert jobb válasz nem jut eszembe. Megkönnyebbülve veszem tudomásul, hogy elfogadja a segítségem, majd lehajolok elé. Megvizsgálom a bokáját, amennyire tudok óvatosan veszem a kezembe. - Kificamodott... A táborban vagy egy orvos, majd ő helyre rakja a lábadat. Nem mondta, hogy velem is tart, de legyengülve nincsenek jobb kilátásai. Felállok, majd átkarolom, hogy a lábára segítsem. A legtöbb sújt megpróbálom átvenni tőle, végül egyszerűbbnek látom, hogyha a hátamon cipelném: - Ugorj a hátamra!- állok neki háttal, készen, hogy felvegyem őt. Így egyszerűbb lesz utazni, és hogyha összetalálkozunk fertőzöttekkel, még lőni is tudni fogok. Ha bicegve próbálna jönni mellettem, reggelre se érnénk vissza Ozarkba. Közben a benzinkúttól kelet irányába mutatok. - Már nem kellett volna sokat menned, hogy összefuss velünk. A folyó kanyarulatában van egy kisváros, Ozark, ott van a fő táborunk. Több metamorf is van már közöttünk, nem te lennél az első aki megszökött a Horizonból... Ha van bármi kérdésed az Ellenállással kapcsolatban, akkor tudásom szerint megpróbálom megválaszolni őket. Ajánlom fel a legvégén. Meglepődtem, hogy nem hallott még rólunk. Persze ez attól függ eddig csoportokban lakott e vagy egyedül járta a vadont. A közeli táborok már mind hallottak rólunk, bár nem sokan tudják a főtábor pontos elhelyezkedését. Védelmi célból, természetesen, hiszen ki tudja mire lenne képes a Horizon, ha tudná hol táborozunk. A legtöbb metamorfot, akik csatlakoznak hozzánk a kisebb városokba küldjük, de most más a helyzet. Miss Brooks lábával örülhetünk, hogy Ozarkig eljutunk nagyobb problémák nélkül.
Gyanakvással figyelem a furcsán kedves szemét és édes mosolyát. Nem tudom mire vélni a fájdalmat mögöttük és őszintén szólva nem is akarom. Elég nekem a saját fájdalmam cipelnem nem kell más baját is felvennem. Felsóhajtok és nagy nehezen megtámaszkodom a vállán minden erőmet összeszedve, hogy ne nyögjek vagy szisszenjek fel fájdalmamban. Hát idáig is elértünk, hogy egy idegen ember hátán utazzak. Mondjuk még mindig jobb, mint itt maradni és meghalni a fertőzöttek marcangoló foga által. Felmászok a hátára belekapaszkodva az ingje gallérjába és képtelen vagyok nem elnevetni magam. Eltekintve a fertőzöttektől, a világvégétől, az embereket ölő emberekről ez igenis vicces.
Ne haragudj, nem rajtad nevetek inkább csak a helyzeten.
Az arcom a hátához nyomom és rájövök semminek sincs értelme, de hiszen, hogy is lehetne. A világ egy óriási zűrzavarrá változott és minden, ami eddig számított a semmibe veszett, most mégis nevetek egy idegen férfi hátán csüngve mögöttem pedig az özönvíz. Egy halott, fertőzött emberekből álló özönvíz, ami nem akarom, hogy elérjen.
Régen ezért kinevettek volna. Arról nem is beszélve, hogy fenyőlevél és barack illatod van ami minden csak nem fer.
Lehet meghibbantam? Nagyon is, de kétlem, hogy magamtól.
Lehet bevertem a fejem, ne is hallgass rám.
Nyúlok a fejemhez és érzem a meleg nedvességet, amit valószínűleg a jókora esésem okozhatott. Nem akarok elájulni, de annyira érzem, hogy közel vagyok ahhoz a bizonyos sötétséghez, amit már olyan jól ismerek. Legszívesebben tárt karokkal fogadnám, ha nem kapaszkodnák annyira Nathan "barátomba".
Ha elájulnák .... ugye.... elkapsz?
Érzem elernyedni a kezemet a nyakán és a vállán és már a zuhanás fogad és a megmentő sötétség.
igyázok, hogy biztosan fogjam, amikor ráugrik a hátamra. Már amennyire egy ember kificamodott bokával tud ugrani. Sokkal egyszerűbb lesz így, mint végigkísérni az úton, míg mellettem bicegne. Nem is beszélve arról, hogy sokkal biztonságosabb is. Meglepően tekintek a vállam mögé, hogy vajon mégis mi lehet olyan mulatságos. Nem vagyok egy humoros figura, mióta elvesztettem Faith-et és a szituációt tekintve nincs is min nevetni. Talán beütötte a fejét is az esés közben vagy valami? Mégis a helyzeten nevet, ahogy állítja. Persze, az ő szemszögéből tekintve talán tényleg mulatságos. Egy vadidegen hátán utazni, aki az előbb még fenyegető személy volt számára. A világ furcsa, az egy biztos. Bár nem csatlakozom szórakozásában, hanem elindulok vele a tábor irányába. Felvonom a szemöldökömet arra, hogy fenyőlevél és barack illatot árasztok. Jó tudni, azt hiszem. Az ember azt hinné a világvégén szörnyű szaga van, de úgy tűnik akkor mégsem. Az előző gondolatomat, hogy beverhette a fejét és azért viselkedik furcsán ő is követi. A következő mondatára pedig gyorsan kell reagálnom. Amint érzem, hogy kezd engedni a fogásán, megtartom hátrafelé nyúlva, nehogy a földre essen még nagyot kárt téve önmagában. Eléggé furcsa pozíció ez, de nagy nehezen elintézem, hogy menyasszonypózban cipeljem. Nem tehet róla, hogy elájult, ez egyértelmű. De így fokozódik a veszély, mert ha a kelleténél több fertőzöttel találkozunk majd, akkor nehéz lesz előkapnom a fegyverem. Nem tudom mekkora sérülés érte a fejét, ránézésre nem életveszélyes. Ettől függetlenül még gyorsítok a lépteimen, hogy minél előbb visszaérjek Ozarkba. Hazafelé vezető úton a szerencse követ, mert nem találkozok össze több fertőzöttel és amint a táborba érek, meglátom Crystalt, a tábor orvosát. Aggódtam, hátha nem tartózkodik a városban, hiszen gyakran megy körbe a többi táboron, leellenőrizni az ottaniak állapotát. Lerakom a gyengélkedőre Skylart, elmondom a dokinak, hogy metamorf és azt is, hogy sérülés érte. Utána nem ülök az ágya mellett, tudom, jó kezekben van. Helyette a tábor és egyben Ellenállás vezetőjével folytatok le egy beszélgetést, hogy valószínűleg új tagot találtam a csapatba. A következő parancsa azonban egyáltalán nem tetszik: Nekem kell körbevezetnem a táborban és egy-két napig mellette lennem, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy jól beilleszkedik hozzánk. Mármint nincs gondom a nővel, de nem hinném, hogy megkedveltettem magam vele. Valamint van jobb dolgom is, mint bébi csőszködni valakit. De nem mondok nemet, hiszen tudom van jobb dolga Anthony-nek, mint az én problémáimat hallgatni. Valamint ha nem én, akkor biztosan Ethan kapná meg a feladatot, hogy körbevezesse Miss Brooks-ot. Annak meg tudom az lenne a vége, hogy Ethan valami oltári nagy hülyeségre próbálná rávenni a fiatal nőt. A gyengélkedőre megyek, majd leülök az alvó nő ágya mellé. Reggelig fel sem ébred, mikor Crystal hoz nekem is és Skylarnek is egy adag reggelit. Elrágom a tojásos kenyeremet, míg arra várok magához térjen és elindulhasson a "túra" a tábor körül.
A sötétség, ami körülölel lassan füstté alakul, abból pedig kibontakozik egy álom. Nem az a fajta álom, amiből felébredve megesküdnénk, hogy megtörtént sokkal inkább egy olyan amiben tudjuk, hogy álmodunk de a mondani valója nagyon is valós. Egy emlékkép ami újból megkísért minden alkalommal.
Attól, hogy lerobbant a kocsim még nem kell úgy viselkedned, mikor gimibe kellett hurcolnod.
Mondtam dühösen apámra pillantva, miközben vezetett. Már 5 perce mardossuk egymást a másik sérelmeivel, pedig egyikünk sem erre a napra vágyott, mikor reggel kikelt az ágyából. Pontosan tudom, hogy apámnak mennyire fontos a munkája és, hogy mennyire fontos szerepet tölt be a Horizon működésében, mégis elhanyagoltnak érzem magam.
Tudtommal te kértél meg arra, hogy adjam kölcsön a kocsit. Nemet kellett volna mondanom? Ne aggódj legközelebb megteszem.
A telefonomon keresztül próbálok elbújni az emaileket olvasgatva, hogy talán ha nem válaszolok nem is fog tovább veszkedni, de az orrom alatt még odamormogom, hogy.
Nem tudtam, hogy sofőr is jár hozzá.
Sosem kellett volna ezt mondanom. Apám átnyúlt a telefonomért, hogy kikapja a kezemből és az én pumpám is az egeket verdeste abban a pillanatban.
Ó az probléma, ha én merülök el a telefonomban, de az, hogy te elszalasztod a gyereked egész életét a mobilodba menekülve az nem számít?
A következő másodpercek összemosódnak, ahogy apám a teljes nevemen szólít, mint akkor mikor dühös rám. A kormánykerék kicsúszik a keze közül az autó pedig az irányítása alól, ahogy egyenesen egy teherautóba ütközünk. Az volt az utolsó alkalom, hogy valaha beszéltem az apámmal. Felriadok a kórházi ágyon és abban a pillanatban épp olyan érzés fog el, mint amikor a több hetes kómámból ébredtem. Csak épp anyám helyett az idegent találom a mellettem lévő széken. A fejembe nyilallik a fájdalom és mikor odanyúlok veszem csak észre, hogy be van kötve. Hát tényleg igazat mondtál...
ambulásomból feltekintek az ágyban fekvő nőre. - Hogy érzed magad?- kérdezem, majd a bekötött fejére pillantok. Crystal mindig jó munkát végez a betegeivel, de a lehetséges szédülés és hányinger ellen nem tud ő sem sok mindent tenni, gyógyszerek hiányában. - A kölykök már úgy lelkesedtek, hogy egy új metamorf jött a táborba.- jegyzem meg halványan mosolyogva, csóválva a fejemet. De nincs bennem rosszallás, inkább csak örülök, hogy a mostani világban a gyerekek még mindig boldogok és minden apró dolog iránt érdeklődnek, lelkesednek. Az éjjeliszekrényről, ahova raktam a tál reggelit most a nő felé nyújtom: - Nincsenek ötcsillagos kajáink, de azért túlélünk. Mondom félig bocsánat kérően, hogy csak kenyér és tojás van. Persze van, akinek ennyi sem jut. Van olyan is, aki valami csoda folytán pedig mindenféle konzervet tárolt a két év alatt. Nem tudom, hogy Skylar melyik lehet ezek közül. Várom, hogy nekiálljon enni, majd ismét megszólalok: - A táborvezetőnk engem látott el azzal a feladattal, hogy körbevezesselek. Szóval ha elég erősnek érzed magad, akkor elindulhatunk, ha úgy gondolod. Nem tudom, mennyire fog örülni annak, hogy én viszem körbe a táborban. Nem kezdtük jól a kapcsolatunkat és az sem segít, hogy egykor még a Horzinnak dolgoztam. A cégnek, amit valószínűleg teljes szívéből gyűlölhet.
Mosolyt erőltetek az arcomra mikor azt kérdezi, hogy érzem magam. Mit kellene erre válaszolnom? Talán azt, hogy remekül? Ugyan már mindez hazugság volna így csak félrehúzom a szám.
Őszintén? Mint akin átment egy úthenger.
Kuncogom el a végét, de rögtön a fejemhez kapok mert minden hang és mozdulat egy földrengést indít meg az agyam mélyén.
Kölykök? -Kérdezem érdeklődve. Nem igazán tudom, hogy értsem ezt, de remélem, hogy a horizon nem gyermekeken kísérletezett és csak Nathan hívja őket "kölyköknek"- Hát annyira azért nem vagyok érdekes.
Hálásan veszem el tőle az ételt és habár legszívesebben neki állnák felfalni az egészet most mégis hasznát veszem az etikettnek és kulturált ember módjára kezdem betermelni az ételt.
Nagyon hálás vagyok ezért... köszönöm és azt is, hogy megmentettél. Sajnálom, hogy úgy kiakadtam visszagondolva kissé túlreagáltam a dolgokat. Most bizonyára a hisztis perszónának gondolhatsz.
乂 
