Zachary Thomas

Mintha eme szavakat suttognák fülembe a csillagok néma pislogásukkal, láthatatlan zsinóron rántva azt elő tudatom rejtekéből, miközben hosszan szívom be a kellemesen hűvös éjszakai levegőt. Egy pillanatig farkasszemet nézek az odafent elterülő, messzi égitestekkel. Gondolataim azzal időznek, hogy körüljárják a kérdést: ha mindegyikük egy személyhez, egy tudatos lényhez tartozna, vajon mit érezhet, mikor nap nap után letekint ránk, erre a világra, olyan távolból, melyet az elménk jobbára csak elképzelhet, semmint felfoghatná létezésének valódiságát, a vele járó súlyt. Az igazat. Ami aztán felvet egy másik, nem kevésbé nyomasztó nehézségű, ám idevágó kérdést: mi az igazság? Elvégre, esetenként mi sem ismerjük az igazságot, csak elképzelhetjük, pont, mint a köztünk, és a fenti világ közti távolságot. Tehát mit tekinthetünk igaznak ebben az elképzelt helyzetben? Úgy hiszem, abszolút igazságnak tekinthetjük azt, amit észlelnek, ha elfogadjuk, hogy minden csillag lát minket és lenéz ránk. Az igazság maga a világunk. Láthatnak egy sötétségbe borult szférát, melyben megtört lelkek küzdenek minden nap. Az életért, a fényért. A fényért, ami ott van bennük is. A fényért, mely, még ha elképzelten is, minden éjjel felköltöznek az égbolton megérdemelt helyükre, hogy pislogva lenézzenek otthonukból. S most, ma éjjel figyelmük a remény szavait juttatja eszembe. Ám ez az emlékeztető, bár utálom magam érte, keserű szájízt hagy maga után. Áltatnám csupán magam? Az igazság távol állhat a reménytől? Mi több, s rosszabb, netán távolabb, mint gondolom? Csillagok... a mi világunk... távolság... igazság... mi az igazság? Talán az igazság maga a távolság. Messzeség, mely mindig létezett, s mindig is létezni fog. Akkor is, ha mi már nem leszünk, hogy megtöltsük az egyik végét élettel. És talán a másik véget ez egyáltalán nem érdekli. Csak figyelni fognak majd akkor is. Le a sötétségbe, le az ürességbe.
Gúnyosan felhorkantok magányomban. Már pusztán a ténytől is, hogy egy olyan világban, melyet elért az apokalipszis, melyben a lelkek minden eséllyel a Végidőket élik át éppen, az elmém vihara olyasmiktől háborog, mint a messzeség vagy épp olyan egyénenként változó adathalmaz, mint az igazság. A saját dőreségem okozta maró gúny még akkor is ott lapul a tőle felfelé görbülő szám sarkában, amikor ajkaim közé veszem a cigarettát, ujjaim pedig gyakorlott ügyességgel tapogatják ki a zsebben pihenő ezüst gyújtót. Egy kattanás, s a nyomában az apró tűz narancsos fénye vetül arcomra, hogy pillanatnyilag kiemelje a szemem alatt megbúvó fáradtság sötét karikáit, mialatt a láng táncolva közelít a cigarettához, hogy barátként üdvözölve simítsa azt végig. Pillanatok, eddig tart csupán, mielőtt egy újabb kattanással a jelenség visszaadná a trónt a sötétnek. Tudom jól, hogy ez is vétkezés az Ő szemében, szenvedély, melyet kapaszkodónak használok, holott egyáltalán nem szolgál, csak károsít, mégis vissza-visszatérek ide, a csillagok alá, amikor a kisváros lakói nyugovóra hajtják a fejüket, én pedig csak remélni tudom, hogy ezekben az órákban békés álmok enyhítik fájdalmaikat és szenvedésüket. Néha már ezt is naiv reménynek látom. Létezik egyáltalán valamiféle jel az ellenkezőjére?
- Remélem, nem zavarom meg a békéjét, atyám. - zökkent ki gondolataim ki gondolataim kaotikusságából egy hátam mögül szólaló lágy hang. A szavak, de már megformálójuk is, kihez tartoznak, halovány, de mégis őszinte mosolyt csalnak az arcomra, egy csapással űzve el ábrázatomról a keserűséget, mi néhány pillanattal ezelőttig beköltözött lakóként tanyázott ott.
- Sosem teszi, kedves Susan. - felelem, ahogy ezzel a mosollyal felé fordulok, a cigit kiemelem ajkaim közül és fejemet elfordítva lassan fújom ki a füstöt, ügyelve rá, hogy azzal ne zavarjam a hölgyet. Susan Delgado. Az egyik lakó és a templom rendszeres látogatója. Megvannak a fájdalmai és a kételyei, mint mindenkinek egy ilyen életben, de ugyanakkor a lenyűgöző erő is a kitartáshoz. A reményhez.
- Az ön békéje viszont zavart. Visszatértek a rossz álmok? - lágy hanghordozással igyekszek éreztetni a törődést, azt, hogy nem számonkérésből ered a kérdés azt illetően, miért van idekint ilyen későn, sokkal inkább aggodalomból. De ezt ha akarnám se tudnám elrejteni, minden jel szerint, mert elmosolyodik, bennem pedig megfogan a gondolat, miszerint ebben a pillanatban mosolyának ragyogása lepipálja a csillagokét.
- Kezdem úgy hinni, hogy sose mennek el igazán. Inkább csak... nem is tudom, kivárnak, hogy a leghatásosabban csaphassanak le. - válaszol, majd ahogy végiggondolja, mit is engedett ki ajkain, mintha zavarba jönne saját őszinteségétől és megrázza a fejét. - Butaság tudom, én csak...
A mentegetőzését viszont félbeszakítom azzal, hogy gyengéden érnek ujjaim a karjához.
- Nincs ebben semmi butaság. Még inkább nincs benne semmi olyan, ami miatt rosszul kellene éreznie magát. - a hangom továbbra is lágy, de határozott, tekintetemet mélyen fúrom az övébe, hogy láthassa bennük a komolyságot, mintha csak azt közölném vele szavak nélkül, hogy vitát és ellenérvet márpedig nem fogadok el. Ami ezt illeti, ez így is van.
Tudom, hogy jószerével mindenkit elvesztett a fertőzöttek miatt még azelőtt, hogy a fal elkészült volna. Sok a seb a lelkén, éppen emiatt a legkevésbé sem szeretném, ha a visszanyert erejét, a nyitottságát hibaként fogná fel, személyiségének egy olyan aspektusaként amit bármilyen mértékben is szégyellnie kellene.
Lepillant a kezemre, elidőzik rajta a tekintete a habozás jeleként, majd tétován, mintha félne, hogy a haragomat vívja ki vele, ráteszi a sajátját, úgy pillantva vissza rám.
- Köszönöm, atyám. Mindig tudja, hogyan kell elkergetni a démonaimat. - kuncog halkan, le nem véve rólam csillogó szemeit, amiért, jóllehet, hangot nem adok neki, hálás vagyok.
- Isten országában nem tűrhető meg pokoli teremtmény. - szélesedik ki a mosolyom, úgy érzem, először, hosszú idő óta.
- "Az Isten országa tibennetek van." Lukács evangéliuma. - ajándékoz meg újra ragyogó mosolyával, én pedig felszabadultan, örömtelien bólintok.
- Pontosan. Úgyhogy azoknak a démonoknak más elfoglaltságot kell találniuk az ön álmai helyett. - húzom el karjáról a kezemet, hogy aztán újra ajkaimhoz emeljem a cigarettát és egy mélyebb slukkal üdvözöljem. Perifériából látom, hogy szemével követi a mozdulatsort, majd az égre pillant.
- És az ön elfoglaltsága, atyám? Szoktam erre látni ilyentájt. Ön így űzi el a démonait? - pillant újra rám, még mindig mosollyal az arcán, de egy pillanattal később megint megrázza a fejét, s bár sötét van, így sincs kétségem afelől, hogy elpirult zavarában.
- Bocsásson meg, atyám, ez nagyon tiszteletlenül hangzott, én csak úgy értettem, hogy...
- Semmi baj, Susan, nem volt tiszteletlen. És ez... - emelem szemmagasságba a füstölgő kis szálat - - ... egyáltalán nem megoldás. Mondhatjuk úgy is, hogy csak adtam az egyik démonnak egy fizikai formát. - ezúttal rajtam a sor, hogy bocsánatkérő mosolyt küldjek felé. Bármennyire szeretnék bűntelen óvójukká, támaszukká válni, ha úgy vesszük, magam is beleharaptam az almába a Kertben. Esendőségemért csak megbocsátást kérhetek az Úrtól, s jelen pillanatban, Susantól.
Ő azonban csak picit megrázza a fejét, amitől kiengedett, hosszú, barna hajzuhataga a vállaira omolva lejtenek táncot, hogy aztán tulaja a kezem felé nyúljon és gyengéd erővel kihúzza ujjaim közül a cigarettát.
- Na és az Úr országa? Oda nem való démon. - elmosolyodik, majd kinyújtja kezét, hogy visszanyújtsa, ám a mozdulat közben megtorpan, és az ajkaihoz emelve szív belőle egyet, csak aztán adja vissza.
- Nem bizony. - bólintok, halkan felelve, majd, íriszeiről el nem emelve pillantásomat, a visszakapott szálat magam is az ajkaimhoz emelem, hogy újra mélyet szívjak, igyekezve elterelni tudatom mélyére a bűnös gondolatot, hogy azon a területen nemrég Susan ajkai érintették. Hasonló futhat át az ő agyán is, ahogy figyel, mert leszegi a fejét, én pedig, hogy neki adjak igazat, s ezáltal igazoljam az igazságot Isten országáról, eldobom és eltaposom a csikket. Az égre emelve tekintetemet fújom ki a füstöt.
- Amikor gyermek voltam még és rossz álmok gyötörtek, édesanyám azzal nyugtatott, hogy az ablakon át az égre mutatott, a csillagokra és azt mondta, hogy azok ott fényes angyalok. Messze vannak ugyan, de ha kell, egy szempillantás alatt megvédenek bárkit. Akkor tűnnek fel, ha leszáll az éj, hogy az embereket, az Úr gyermekeit vigyázzák. Őrködnek, míg mi az álmainkat alusszuk. Ők ügyelnek arra is, hogy ebben az állapotban ne törhessenek ránk démonok. Amikor pedig békés az álmunk, azért van, mert ők közel repülnek az égről, hogy a védő szárnyaik elérjenek minket. - pillantok rá a kis történet után és tekintetünk találkozik. Arcán látom azt az átszellemültséget, az erőt, a hitre való hajlamot, mit minden alkalommal, amikor a templomba jön.
- Remélem, betakarják ma a szárnyukkal, atyám. - ugyanolyan lágyan csendül a hangja, mint mikor a hátam mögül szólott.
- Ha ők nem is, az ön reménye be fog, drága Susan. - megint elérem, hogy zavarában lepillantson, de nem hagyom meg sokáig ebben a békében, mert ahogy a templomban is szoktam, két kezem közé fogom az övét, ez pedig rábírja, hogy felkapja a fejét.
- Ha ők nem is, az ön reménye be fog, drága Susan. - ajkaim visszatérnek a halvány, kissé megpróbáltatásoktól fáradt, de mégis töretlen mosolyhoz, amit ő egy ragyogóval viszonoz.
- Kellemes éjszakát, atyám! - búcsúzik ezzel a mosollyal, ami beragyogja az éjszakát és a nem is oly régen még keserű gondolatokkal telített tudatomat. Egy pillanatig még habozik, keze az enyéim közt pihen pár másodpercig, mielőtt kihúzná.
- Békéset önnek, Susan! - csak ahogy figyelem távozni, gyúl a fény a tudatomban. A fény, amit Susan Delgado reménye lobbantott fel. A remény... mit korábban naiv reménynek tartottam csupán.... s a jel az ellenkezőjére.
Mosoly terül szét az arcomon, ám ezúttal távol áll a gúnyostól, keserűtől.
Még egyszer felnézek az égre, aztán a templom irányába. Megkaptam a jelet és ahogy a csillagok némán súgták az idézetet, úgy válaszolok én is szavak nélkül:
Hallottalak, Uram! Remélni fogok tovább, szolgálni fogok tovább. Téged... és őket is!