Nicol Mia Jones

Néma csend. Szinte már zavaró, ezért kinyitom mogyoróbarna, hosszú pillákkal keretezett szemeimet. Kapkodom a levegőt, és fogalmam sincs, hol találom magam, csak azt veszem észre, hogy egy kék, korházakban használatos ruha van rajtam. Emlékeimben még mindig él az a borzalmas nap. Jade-del egy kanyarokkal teli, erdős úton haladtunk a fekete színű Ford-dal a közeli tó felé. Még ma is hallom a rádióban bönbölő Freddie Mercury számot, amit hangosan és hamisan énekeltünk mindketten. Aztán közelebb hajoltam hozzá, és forró, édes csókot váltottunk. Szeretem őt. Remélem hamarosan láthatom, és átölelhetem. Biztosan ő is az egyik kórteremben van, és csak arra vár, hogy találkozzunk. De persze az lenne a legjobb, ha őt már kiengednék, és csak arra várna, hogy én is jobban legyek. Biztosan így van.
A következő pillanatban egy őzt láttunk az úton. Lefagyva figyelte a közeledő autót. Jade nem volt elég óvatos, és elsötétült a világ...
Az emlék hatására kicsordul egy könnycsepp, és a karomba kötött infúzióra nézek, amely üres. Vajon hol lehet mindenki? Összehúzom a szemöldököm, és körbenézek, de a fejembe nyilal a fájdalom. Felszisszenek. Ki kell innen jutnom, így az infúziót majdhogy nem kitépem a karomból, ami miatt halkan nyögök egyet, de sietősen kikelek az ágyból, és az ablakhoz megyek. Teljesen kihalt minden. Nyomasztó ez a hely, de az ablakon kinézve, a távolban meglátok valakit. Összehúzom a szemöldököm, hátha úgy jobban ki tudom venni. Az az ember nehezen, súlyosan teszi meg a lépteket. Szinte húzza magát, és meg-megtorpan az előtte álló úton.
-Hé. -kiáltok, és megütögetem az ablakot, de nem hall. Pedig ő biztosan tudja, hogy mi folyik itt. Talán oda kéne futnom hozzá, de gyengének érzem magam. Nagyon gyengének. Mióta lehetek itt? És hol lehet Jade?
Gondterhelt sóhajt hallatok, majd lenyomom a szoba túloldalán található kilincset. A folyosón csak néhány pislákoló lámpa ég. Meztelen lábakkal lépkedek a zöld színű linóleummal bevont koszos padlón. Aztán egyre gyorsabban szedem a lábaimat, és az egy kanyarban beleütközök valakibe.
-Á. -sikítok fel, és hátra tántorodok. -Atya ég. -lihegek, mire az előttem álló ember a számra teszi a kezét, hogy elnyomja a hangom.
-Shhh.
A férfi borostás arca elé emeli a kezét, és ideges szemekkel néz rám.
-Hé...nyugi már. Csak megijedtem. -válaszolom suttogva, ám mégis szót adva felháborodásomnak.
-Csak maradj... -tart egy másodpercnyi szünetet, majd folytatja. -...csendben, és nézd?
Mutat az egy ajtó felé, ahol ugyan olyan járású emberek vannak, és szinte egy helyben toporognak. De nem ez a legrémitőbb. Hátrahőkölök, és átveszi rajtam a félelem az uralmat. Az egyik embernek meglátom az arcát. A húsa lóg a csontján, és furcsán hörög. Éppen látom, amint a lógó húsáról lecsöppen a vér a szakadt, koszos, és már véres anyagra, ami rajta van, és amit a legkevésbé sem lehet pólónak nevezni.
-Ezek mik? -kérdezem egészen halkan, de az egyetlen szó, ami eszembe jut róluk, az a zombi. Szinte magam előtt látom a filmeket, amiket láttam, de ez a látvány még ennél is súlyosabb, és undorítóbb. Mert ez valóságos...
A férfi a másik irányba mutat. Azt akarja, menjünk visszafelé, hátha ott találunk szabad kiutat. Halk léptekkel elindulok az ellenkező irányba, és hagyom, hogy az ismeretlen vezessen, hiszen én nem tudom, merre találhatnánk kiutat. Egyáltalán mi ez az egész, az Isten szerelmére...
Aztán megpillantom a kijáratot, és sietve követem az előttem állót, aki szinte futva közelíti meg az ajtót, de ott megtorpan. Körbe akar nézni, mert ezek a fura lények bárhol ott lehetnek.
Hirtelen megragadja a vállamat egy kéz, mire hangosan felsikoltok, és hátrafordulok. Egy zombi ragadja meg a karom, és hörögve közelít a vállam felé, mire még hangosabban felkiáltok, de aztán leküzdve az undoromat, hogy hozzányúljak, ellököm magamtól, és futni kezdek, magam mögött hagyva azt a férfit, aki segített. A távolban még hallom fájdalmas kiáltását....
***
Már tíz hónapja történt, hogy eljöttem a baleset után a kórházból, és azóta számtalan emberrel találkoztam, akik segítettek. Azóta megtudtam dolgokat ezzel az egész őrülettel kapcsolatban. Sosem lehetek elég óvatos. Nem tudhatom, hogy a távolban mi van.
A túlélésem érdekében sok mindent megtettem már, amikre nem vagyok büszke. Volt, hogy kénytelen voltam megsebesíteni egy embert, aki mellém szegődött, hogy ne engem, hanem inkább őt falják fel ezek az agyatlan húsevők. Nem vagyok megbízható személy...már nem. Sőt, leginkább egy önző dög lettem, aki a túlélés érdekében bármire képes. Kiszámíthatatlan vagyok. Sosem tudhatod, hogy éppen mire készülök, és nem engedek magamhoz közel senkit, mert nem akarok megszeretni senkit ebben a kegyetlen világban. Ám a külsőm alapján kedvesnek, és ártalmatlannak tűnök. Talán azt gondolhatod, hogy egy földreszállt angyal vagyok, aki még a légynek sem ártana, és nem érted, mégis hogyan maradhattam életben ebben a pokolban. Nos, mint már fentebb említettem, az ártatlan barna, őzike szemek, a telt, csókra termett, rózsa színű ajkak, és sötétbarna, hosszú haj nem egy ártatlan nő külseje.

Nehéz időkben nehéz dolgokra kerülhet sor és te nem vagy rest ezeket a szörnyű és nehéz dolgokat megtenni. Ameddig a legtöbb ember szövetkezik, táborokban él, addig neked csak addig van rájuk szükséged ameddig csalinak nem használod őket. Ejnye bejnye rossz túlélő. Habár voltak benne kisebb hibák mégis úgy érzem, hogy színes tagja lehetsz kis túlélő táborunknak, úgyhogy ezennel szívélyesen üdvözöllek oldalunkon. Érezd otthon magad, öld a fertőzötteket, de első sorban vedd be foglalónkat.