Anthony Knobs

Már vagy egy órája ülök ennél az asztalnál és filozofálgatok, hogy mégis úgy egyébként ennek az egésznek van-e még értelme? Persze az ember, mint minden létező állat a végsőkig küzd az életben maradásért, a túlélésért, létezése megóvásáért, de ha lesz is holnapja az emberi fajnak, akkor milyen lesz az a nap? Kikre épülhet? A magunk fajta elkeseredett túlélőkre, akik mindegyike cipel, hordoz magával valamiféle lelki sebet? Valahogy úgy van ez, hogy a világ összeomlását meg az embereket zabáló holtakat nem jól tudja feldolgozni az elménk. Sokan beleőrülnek. Mindenki bizonyos szempontból. Olyanok vagyunk, mint maga a bolygó. Látszólag lényegében ugyanolyan mint 2016 előtt volt. Az Appalache hegység pont ugyanott húzódik, a Csendes óceánon ugyanolyan szelek járnak, Izland hideg mint volt, Kuba meg forró. Csak ha a részleteket keresed, akkor találod meg a válaszokat. Már nincsenek éjszakai fények a nagy városokban, omladozás első jelei a betondzsungelek felhőkarcolóinak vakolatán és csend. Nincs motorzaj, nincsenek bömbölő rádiók, ma már állathangok is alig. Így van ez velünk is. Látszólag normálisak vagyunk. Épp mint 2016 előtt. Csak van aki felsikolt ha egy teljesen normális, mozdulatlan hullát lát, van aki halálfáradt mert álmaiban a holt felesége és gyereke mászik érte lassan, de könyörtelenül, s az alvásnál, annál az álomnál bármi jobb. Van aki kannibál lett, van aki vallási fanatikus vagy éppen nimfomán, netán szadista, vagy egyszerre az egész, néha már magam sem tudom. Sok, nagyon sok ember történetét ismerem. Nincsenek többé normális emberek. Én sem, tudom. Látom a szememben a tébolyt, ha a tükörbe tekintek, a megszállottságot, a szenvedélyt, de van valami, valami a mélyben, a sötétségben, a lelkem eldugott szegletében, ami egészen különös. Sötét, mély és áthatolhatatlan, de ez nem az űr hideg csendje. Nem. Ez az óceánok legmélye, hová soha nem hatol le a nap legkisebb sugara sem, de tudod: nem vagy egyedül. Ebben az éjsötétben valami létezik, valami ott... tenyészik. Soha nem akarsz szembe nézni vele. Már nem keresem a kis különbségeket, nem akarok a dolgok mélyére látni, nem akarok megismerkedni újabb és újabb sorsokkal. Csak a lányomat akarom, semmi mást.
Persze nem volt ez mindig így. Valaha én is más ember voltam, egy másik életben vagy egy másik álomban, amiből volt felébredés, de rosszabb lett, mintha beledöglenék? Nem tudom mióta vagyok elmebeteg. Biztosan nem akkor történt, mikor elkezdődött a mi kis privát zombi apokalipszisünk. Csak azt nem tudom, hogy korábban vagy később... Ez egy folyamat, nem egy villámcsapásszerű változás.
Talán akkor, mikor megtudtam, hogy a kislányom gyógyíthatatlan beteg? Nem hiszem. Katona voltam akkoriban, megtanítottak szembenézni a nehézségekkel, kitartani és küzdeni a végsőkig. Akkor is az volt az első gondolatom, hogy még nem halt meg. Amíg van lélegzet, van szívdobogás, addig van remény is. Én pedig már akkor elhatároztam, hogy bármi történjék is, a legvégsőkig fogok harcolni a gyermekemért. Inkább leszereltem, mint hogy kiegyem a katonacsaládok megszokott költözködő életmódjának, logisztikusként a belemet kihajtottam a túlórákban, hogy a legjobb orvosokra és kezelésekre legyen lehetősége, de csak lassítani lehetett a folyamatot.
Vagy akkor őrülhettem meg, mikor elengedtem a kincsem kezét végül ott a Horizon kapujában? A feleségem, kiváló kutató orvosnő győzött meg, hogy a cége által finanszírozott új project talán segíthet a lányunkon. Már nem volt veszteni valónk, betegségében megkezdődött a végstádium. Hosszú, nagyon hosszú ideig nem láttam, de a feleségemtől tudtam, hogy jobban van, hogy elkezdődött a felépülés. Őrjítő volt a hiánya, de nem, nem akkor őrültem meg. Erősebb volt a remény.
A Horizon épületéből való menekülés nem is igazán tudatos emlékfolyam, inkább kaotikus felvillanások halmaza. A köröttem szorongó szupererejű kölykök, ahogy akkoriban mondtam... a metamorfok... a kislányom, akit a kezénél fogva húztam, miközben futottunk a folyosókon nyomunkban katonákkal, akiket a feleségem... a lányom anyja uszított ránk... A leginkább csak zombikhoz hasonló fertőzöttek, járkáló, holt tetemek, kiknek koponyájában már csak egyetlen vad, ősi, leküzdhetetlen ösztön, egy örök fájdalom tombolt, a legelső, mi megjelent az élettel együtt, amit már az amőbák is ismernek, az éhség... A menekülés, a bujkálás hónapjai, az érkezés Ozarkba... Töredezett emlékek forgataga, mintha egy őrült elme törött kaleidoszkópjába bámulnék bele.
Mostanra kiépített menedékünk, sőt menedékeink vannak. A hadseregben, a "Nagy Vörös Egyesben" ahogy a katonanyelv elnevezte az 1. gyaloghadosztályt leginkább lőni és túlélni tanítottak meg, a csapatmunka fontosságára. Logisztikusként pedig főleg a szervezés, a folyamatok átlátása volt a munkám. Mindkettőt jól hasznosítottam, lassan megszerveződött ez az Ellenállás, ez a kezdetleges, mégis a körülményekhez képest erős szervezet. Most sokkal több az esélyünk a túlélésre, együtt másokkal, mint valaha is volt. Akkor miért most kezd bomlani az elmém?
Azt hiszem jól tudom a választ. Éppen azért mert most már van esély. Van esélye a lányomnak, aki az asztalra pakolt lábaival és a szakadt farmerdzsekijével burkolva itt alszik mellettem a székben. Felemeltem egy takaró és ráterítettem. Lehet, hogy túléli. Egy új faj, egy új egyed, egy új világ első gyermekei. De milyen világ lesz az, amit egy apokalipszis lelki sebektől terhes nyomorultjai kezdenek el felépíteni? Féltem. Mindenkit féltek, aki hozzám tartozik, mindenkit át akarok vezetni az új világba. Felkaptam a pisztolyomat és az övembe szúrtam a derekamra, majd a fejembe csaptam a cowboy kalapot. Nem számít. Nem ma, jó öreg Téboly. Előbb ha kell a két kezemmel építek világot is neki. A többit pedig, ahogy mondani szokás, az ördög vigye. Sokan belenéztek az elmúlt években a szakadékba, sokakra vissza is nézett. De én farkasszemet bámultam vele, én nem pislogtam. Addig nem visz el a Sátán, míg a lányomnak szüksége van rám. Utána? Táncra fel öreg patás! Most azonban munka van. Létre kell hozni egy elkerített legelőt az állatainknak, az élelem kérdése a legfontosabb. Kell két felderítő.
Tudjátok ez a legjobb ebben az őrületben. Tetterőt ad és amíg dolgozom valamin, addig nem emészt el egészen. Dolgozni az tud, akinek célja van és amint a pillantásom megpihent szendergő gyermekem vonásain cserepes ajkaim vigyorra húzódtak. Nekem meg van a legjobb cél, amit ember csak kívánhat.

Először is még egyszer üdvözöllek kis oldalunk első tagjaként. Másodszor pedig húúúúha. Ez aztán egy mély velős és hosszú előtörténet volt ami tökéletesen összeadta a jelen problémáit. Minden mondatát imádtam és, hogy őszintén megmondjam le volt esve az állam. Nagyon jól összehoztad a lányod "elvesztését" és a feleséged árulását. Nem is vesztegetném tovább a szót mert igazából ódákat zengeni nem szeretnék (Még a végén elmenekülsz ), ezért irány a foglaló aztán vedd be a játékterünket.