India Johnson

Hogyan kerültem a Horizon nevezetű intézet kutatói részlegére, hogy kísérleteket végezzenek rajtam? Mindezt a szüleimnek köszönhetem. De hogy jobban megértsétek, miért is az ő hibájuk, kell egy kis előzményt tudni róluk.
Nem olyan házaspárok, akik igazán szerették egymást. Talán egykor, még a születésem előtt. Szerintem az egyetlen dolog ami összetartotta őket, az az volt, hogy megszülettem. Nem akartak "szakadt" családban felnevelni. Azt akarták, hogy rendes gyerekkorom legyen. De ezek csak az én következtetéseim. Annyira próbálták rejteni, hogy egymással veszekednek, hogy végül mindig velem sikerült összeveszniük.
Amikor tizenhat éves lettem apám megcsalta anyámat valami irodai nővel. Biztos valami húszas éveiben járó, műmellű csajjal. Legalábbis anya mindig így emlegette a csajt. Bár neki nem igazán lehet hinni. Egyszer még barna hajúnak állítja be a csajt, aztán szőke libának nevezi. Sőt, egyszer még vöröskeként is emlegette. Egyetlen nőről volt szó, félre értés ne essék! De anya mindig is ilyen volt. Tudatosan vagy tudat alatt, nem tudom.
Nem váltak el, pedig biztos voltam benne, hogy apa félrelépése után ez fog következni. Helyette anya mindig vádolta apát, ha már öt percet is késett hazajövet a munkából, hogy biztos megint megcsalja azzal a nővel.
A szüleim sosem avattak bele ebbe, de szerintem anyának volt valami pszichés problémája. A nagyi mindig azt mondta "anyukádra megint rájött a korszak". És akkor pár hónapra a nagyinál laktam. Tizennégy éves koromig, mert akkor a nagyi elhunyt.
Anyának düh kitörései voltak gyakran, de mindig apa ellen irányult. Ugyanazzal végződött az ilyen jelenet mindig: míg én az ajtófélfából néztem aggódva mi történik, addig apa elment otthonról, hogy lehűtse a fejét. Én pedig otthon maradtam a síró anyámmal, akit meg kellett vigasztalni.
Nem azt mondom, hogy a szüleim nem szerettek, vagy hogy én nem szerettem őket. De nem volt könnyű velük, nem voltak tökéletesek. Ahogy én sem. Apa mindig dolgozott, fontos volt neki az új munkája a Horizonban, ezért sosem volt anyára és rám igazán ideje. Anya mindig apa miatt idegeskedett, amit gyakran rám vetített ki azzal, hogy apróságokon üvöltözött velem: rakjam rendbe a szobám, mosogassak el, hová megyek már megint az este.
Én pedig nem könnyítettem meg nekik, mindig ellenkeztem, lázadtam ellenük. De azért szerettem őket. Sajnos nem mondtam eleget ezt nekik és már nem is fogom tudni, hiszen meghaltak mind a ketten. Bár mindketten más indokból.
Anyával az étkező asztalnál vártuk apát késő este. A kaja már rég kihűlt és anya egyre türelmetlenebb volt, hol van már a fater. Végül megunta a várakozást és bár elleneztem a dolgot beültetett az autóba és együtt elvezettünk a Horizonig. Washington belvárosában éltünk, így talán húsz perc után már ott is voltunk a felhőkarcolónál.
Egyszer voltam csak abban az épületben azon az alkalmon kívül, amikor egyszer bevittem apának az ebédjét. Jól le lettem teremtve, hogy ne csináljak többet ilyet, mert a biztonságiak nagyon érzékenyek a kívülállókra az épületben. Akkor azt gondoltam pukkadjon csak meg, legközelebb hagyom éhen halni. Így visszagondolva már értem apa félelmét.
Amint anyával beléptünk az épületbe anya az aulában ülő nővel kezdett el veszekedni, hogy a férjét akarja látni és mondja meg hol van.
Nem emlékszem teljesen hogyan történtek az események, túlságosan felgyorsult minden. Egyik pillanatban még anya kiabál a portással, másik pillanatban pedig már biztonsági őrök, vagy katonák vagy mit tudom én kik vesznek körül minket és elhurcolnak.
Én biztos voltam benne, hogy egyszerűen csak kidobnak az utcára, apát pedig kirúgják és ez újabb családi vitát fog felvetni. De nem, helyette valami érzéstelenítővel vagy altatóval leszedáltak minket. Vagyis gondolom anyát is, mert még én magam sem éreztem a tűt, ameddig el nem homályosult a világ.
A következő dolog amire emlékszem, hogy egy fehér és fényes szobában vagyok. Először kórháznak hittem, de a kórházi szobák falai nem üvegből vannak és legfőképpen nem bilincselik a betegeket az ágyhoz. Bepánikoltam, anyát kerestem és utána kiáltoztam, de sehol sem láttam. Helyette egy ismeretlen férfi lépett be a szobába... a szobámba. Bemutatkozott, a hangja lágy volt és kedves mégsem tudta elfelejtetni velem, hogy le vagyok kötözve, mint valami rab. Azt mondta "különleges" vagyok és hogy annyira örül, hogy felébredtem és jól vagyok. Engem ez csak még jobban össze zavart és követeltem, hogy hol van az anyám. De már éreztem előre, mi a válasz. Anyám meghalt. Rajta is kísérletet akartak végre hajtani, de nem élte túl, ellentétben velem. Nem sok tudásom van az emberi jogokról, de biztos voltam benne, hogy a kísérletezés nem legális dolog. Mire azt a választ kaptam: " apád aláírta a szerződést, miszerint ha alkalom nyílik rá, családja bármelyik tagja önkéntes a kísérleteikben ". Az önkéntes szó persze nem szó szerint volt értendő.
Több hétig, ha nem hónapokig voltam odalent. Megismerkedtem másokkal, más fogva tartott alanyokkal. Metamorfokkal, ahogyan nevezték őket. Minket.
Doktor E, vagyis Doktor Erskin, nem olyan szörnyű ember. Na nem lesz a legjobb barátom, de dr. Burton-höz képest a pali kész angyal.
Nem tudtam mit várnak el tőlem a kísérletek során, egészen addig, míg fel nem gyújtottam az egyik ott dolgozó katonát. Nem direkt volt, de megint be akartak nyugtatózni és olyan méreg töltött el, hogy éreztem a meleget átáramlani a testemben, a kezemen végig, ami azzal végződött, hogy a férfi ruháját gyújtottam fel. A bőre is megégett, de nem halt meg. De nem tudtam, hogyan állítsam meg. Mintha a tűz uralkodott volna rajtam és nem fordítva.
Nem volt sok ideje kivizsgálni a képességemet a dokinak, mert amikor szökés volt a Horizonból, nekem is sikerült kijutnom. Sokan egyben maradtak és közösen kerestek menedéket, kivéve én. Én egyedül akartam maradni. Arról bezzeg közben fogalmam sem volt a fertőzöttekről és a vírusról, ami a földet pusztította.
Végül találkoztam Seannal, aki megmentette az életemet. Cserébe a nyakán lógok, hogy még sokszor megmentse az életemet, valamint amennyire lehet elkerüljem a Horizon embereit.