Az oldal kinézete és tartalma az adminok önálló szellemi értékét képviselik. Az oldal design-ját a specto kódok közreműködésével készítették el. Mivel rengeteg időbe és erőfeszítésbe került létrehozni az oldalt kérjük ne lopj el semmi. Ha mégis megtetszene valami vedd fel a kapcsolatot az oldal adminjaival.
A folyópart mentén, ami a táborhoz közel van, gyűjtök egy hordóba friss vizet. A víz halk csorgása és a táborban lévő emberi moraj mellett mást nem lehet hallani. Se madarak csicsergése, sem farkasok üvöltése nem hallható. A környéken mindig is éltek farkasok, de a vírus elterjedése óta semmilyen állat hangot nem lehet hallani, vagy csak nagyon ritkán. Felállok a part mellől, majd a vízzel teli hordót felkapva indulok vissza Ozarkba. Az Ellenállás fő tábora, ahogyan a többiek nevezni szokták. Az út nem olyan hosszú, hiszen a folyó kanyarulatában fekszik a város, ami mára már túlélőtáborrá alakult. Fából barkácsolt falak veszik körbe, amelyek körülbelül három méter magasak. Mivel a fertőzöttek nem tudnak mászni, így ez elég védelmet nyújt előlük. Egy már kitaposott erdei úton rövid időn belül eljutok a kapuig. Két őr veszi körbe azt. Két átlagos ember, akiket a fertőzés arra vett rá, hogy fegyvereket viseljenek magukon és védjék a tábort. Persze mindig vannak járőrcserék, amiket nekem kell igazságosan elrendeznem. Magam is kiveszem a munkából a részemet, hiszen nem ülhetek csak egy kényelmes székben, míg mások dolgoznak. Kedvesen mosolygok a két férfira, majd megkérdezem: - Történt valami akció, amióta elmentem? A fiatalabbik fiú, aki körülbelül húsz éves lehet felnevet: - Mármint ebben a tíz percben? Nem, nem igazán. De hidd el, ha lesz valami meg fogod hallani. Biccent a puska felé, amit a kezében tart. Bólintok egyet, majd mikor kinyitják a kaput belépek rajta. Minden ember elfoglalja magát valamivel: a gyerekek a kertben ügyeskednek: gyomlálják a zöldségeket és gyümölcsöket. Elmegyek mellettük, majd mosolyogva visszaintegetek az egyik kis srácnak, amikor az meglát és felém int. Jó látni, hogy boldogok a kölykök, hiszen olyan nehéz lehet nekik felnőni egy ilyen világban. Mégis csodákra képesek és alkalmazkodnak a változáshoz. Ha néha elvesztem a reményt a mai világban, elég ha csak rájuk gondolok. Hiszen ha ők képesek túlélni mindezt, méghozzá jó kedvvel, akkor nekünk is kötelességünk így tenni. Belépek az egyik házba, ami mostanra átváltozott a gyengélkedővé. Crystal, a tábor orvosa az egyik új táborlakónak a sérüléseit látja el, amikor belépek az ajtón. Csak egy röpke pillanatra néz rám: - Meghoztad a vizet? Remek, csak tedd le valahova ide, kérlek. Vigyázok, hogy ne legyek útban és lerakom a földre a hordó friss vizet az egyik beteg ágya elé. Crystalra nézek, aki sietősen elkezd bevarrni egy nyílt sebet az új lakónk lábán: - Mit gondolsz? Lábra tud majd állni?- kérdezem, hiszen eléggé mély sebről van szó, az illető térde alatt. A nő bólint egyet, majd rám tekint és megkér, hogy hagyjam el a szobát, hogy ne zavarjam a munkában. Bólintok egyet, majd így is teszek, újra kilépve az utcára a házból. Mehetek vissza a saját kis "irodámba", ahol minden munkával nekem kell foglalkoznom. El kell számolnom az élelmet és az adagokat, az őrjáratot át kell írnom, mert az egyik túlélő megsebesült, így nem állhat őrt az éjszaka folyamán. A fegyvertárat is le kell ellenőriznem, hogy átszámoljam a muníciót a lőszerből. Valamint a legfőbb feladatom, hogy meg kell terveznem egy szöktetést, amire már olyan régóta készülünk a metamorfokkal. Hiszen a Horizonban még így is annyi ember lehet odalent fogságban. Ha az ember két évvel ezelőtt azt mondta volna, hogy egy lázadó csoport vezetője leszek, akkor biztos, hogy kiröhögtem volna az illetőt. Egy egyszerű családapa voltam az egész fertőzés dolog előtt. Egy átlagos ember, átlagos munkával és átlagos családdal. A legnagyobb izgalmakat a lányom baseball meccsei nyújtották akkoriban. Nem voltam én a vezetője semminek, csakis a saját kis családomnak. Most pedig? Több száz embert nekem kell a jó irányba terelnem, mindent a szemem előtt kell tartanom. Az egész akkor kezdődött, amikor a nejem a kérdezésem nélkül fogta a lányunkat, Aprilt és elvitte a munkahelyére. Általában ezzel nem is lenne gond, csakhogy a nejem a Horizonnak dolgozott és a lányunkat kísérleti alanynak vitte be. Még most sem értem, hogy mit gondolt, hogy ezt teheti a lányunkkal. Még csak 14 éves volt és alá vetették egy kísérletnek. A saját anyja ezt tette vele. Hihetetlen, hogy egy 17 éves házasság egy ilyen cselekedet által tönkre tud menni. Persze nem érdekelt a nejem győzködése, hogy had engedjem meg a többi tudósnak, hogy ott maradjon April. Fogtam magam és bementem a vállalatba. Már magam sem emlékszem, hogy sikerült az egész. Egyik pillanatban még átverekedem magam az őrökön, a másik pillanatban pedig egy rakat szuper erejű ember, főként gyerek szalad ki a laborból. Az eszméletét vesztett lányommal a karomban követtem ezeket a metamorfokat, ahogyan a tudósok nevezték őket. Táborba verődtünk és éppen én voltam az, aki kiadta a parancsokat, hogy merre menjünk tovább. Nem tudtam, hogy a vezérüknek tekintenek majd ezután, valahogyan mégis ez lett belőle. Egyre többen jöttek hozzám, hogy kikérjék a tanácsomat: Mit tegyünk a sérültekkel? Hogyan osszuk be az esti őröket? És a többi. Aztán a Horizon és más túlélők elkezdtek minket úgy emlegetni, mint az Ellenállás, engem pedig a vezérüknek. A modern kori Robin Hood, ahogyan a gyerekek viccelődnek. Pedig az egyeten célom az volt, hogy Aprilt biztonságban tudjam. De csak nem hagyhattam magukra a többieket. Elfogadtam, hogy én vagyok felelős ezekért az emberekért. Akármennyire is átlagos vagyok, az Ellenállásban fontos szerepet töltök be és megpróbálok úgy cselekedni, hogy mindig mindenkinek jó legyen. A nejemet két éve ott hagytam a Horizonban. April sem kérdezősködik utána, valószínűleg ő is árulásnak érezte az anyja cselekedetét. Habár a gyermekem anyja, mostanra már nem érdekelne, ha halott lenne vagy fertőzött. Megérdemli, azok után amit a lányunkkal és valószínűleg más metamorfokkal is tett. A főtáborban - hiszen Ozarkon kívül az Ellenállásnak máshol is vannak kisebb táborai - a legtöbb metamorf alig múlt el 18 éves. Legtöbbjük még csak gyerek. Mindegyikük máshogyan élte túl a kísérleteket, de egyikük sem menne vissza a Horizonba, az biztos. Ethan, az egyik gyerek közülük igazi bajkeverő. Mindig azt mondogatja, hogy szeretne küldetésre menni, mint a többiek. Persze mondom neki, hogy ezt nem teheti, meg nem engedélyezhetem meg neki. Én csak egy átlagos ember vagyok, nincsenek különleges képességeim, úgy mint neki. De én vagyok a felnőtt, ő pedig a gyerek és nem hagyhatom, hogy baja essen. Minden metamorffal próbálok törődni a táborban. Talán legjobban Andrew-al alakítottam ki egy barátságos kapcsolatot. A fiú csak egy évvel idősebb, mint a lányom, így sok tekintetben úgy törődöm vele, mintha a fiam lenne. April pedig immáron tizenhat éves és tinédzser kitörései mellett még a metamorf képességét is kontrollálnia kell. Egyszóval sok minden szakadt a nyakamba, amikor kitört a fertőzés és a világunkat ellepték különleges képességű emberek is. Szinte háború alakult ki a Horizon emberei és az Ellenállás között, ami előre látom, hogy sok szenvedéssel fog járni a jövőben.
