Amikor kiszabadultam eme fogságból, azt hittem örökre búcsút inthetek a négy falnak, a lenéző, tapasztalatlan nővérkéknek, a túlon-túl érdeklődő, mégis megvető tekintetű orvosoknak, kik közül legtöbbjük vicc, hogy felvehette a doktori jelzőt. Alábecsültem összetartásuk, talán ez okozta vesztem, aminek egy részem örül, másik részem azonban viharként tombol bennem. Itt bizonyosabb, hogy védve vagyok a fertőzöttektől, azonban kiszolgáltatottá váltam a további kísérleteknek, amik már cseppet sincsenek ínyemre. Tartok tőle, hogy ha nem jutok ki hamarosan, szembenézhetek a halállal egy méreginjekció képében, akár egy kísérleti patkány, akire már nem lesz szükség. Zavar ez az állapot. Zavar, hogy nem dönthetek sorsomról, életemről, halálomról. De bizonyosan ez is szerepelt a szerződés legalján lévő apróbetűs fejezetben, amit akkor ott nem olvastam el.
Annyi szerencsém még azért akadt, hogy eltűnésem végett sem volt senkinek sem mersze meglovasítani nehezen begyűjtött kincseim, miket az itt dolgozóktól zsaroltam ki. Nem sok minden, szinte semmiségek, de az itt létem pont kényelmesebbé teszik, legyen szó akár a szekrényemen pihenő elemes kis rádióról, mely kellemes légkört teremt, amiképp sorjába játszik szebbnél szebb zeneműveket, tegyem azt Beethoven 5.Szinfóniáját vagy épp Vivaldi Négy évszak című szerzeménye egyikét. Vagy épp pár papírlap s még néhány graffit ceruza, mely közül egy-egy nálam is éppen van. A székem sajnos a legutóbbi kirohanásomkor darabokra tört, s azóta sem ajándékoztak meg újra egy másikkal, így az ágyamon ülve, a fehér falnak döntve hátam, felhúzott lábaimon alkotok valami olyat, ami éppen a fejemben van. Természetesen a lap mögött van egy üres felírótábla, aminek csiptetős része nem csupán a lapot fogja, de biztosítja a kemény aljat is, hogy élvezhetőbb legyen az alkotás.
Csak egy női akt, semmi különös. Magabiztosan húzom a vonalakat, a puha ceruza hegye is hamar megadja magát a papírlapnak, amiről a graffit porja egy fújással szétszáll. Óvatosan simogatom meg középsőujjammal a sötét árnyékokat, hogy élethűbbé tegyem a művet. Nagyon beleélem magam, csak is erre koncentrálok. Szinte látom magam előtt az ismeretlen nőt, ahogy mozdulatlan, mégis élettel teli mozdulatát épp papírlapra vésem. Fontos minden apró kis részlet, hibátlan vonalak, magabiztos kézmozdulatok, ettől kel életre az alkotás. Ilyesmi a szabadban luxus, sőt annál is értékesebb. Most épp büntetésben volnék, mely a semmitevéstől csak hosszadalmasabbnak bizonyulna. Ugyanakkor nem érzem hátrányomnak. Ha igazán büntetni akarnak, tudják mivel tegyék, ezért a most nagy lelkibékémre való törekvés. Ha a papírlapokat vennék el, vagy a rádióból az elemeket, akkor gyötörnének meg igazán. De akár a tisztálkodás megvonása is okoz némi sérelmet. Olykor a markomban érzem őket, olykor ők tesznek rám bilincset.
Hirtelen elnémül a rádió, s megáll a sokszor használt kazetta benne. Felemelem fejem a fantáziálgatásból s művem tökéletesre csiszolásából. Az egyik unszimpatikus doktor az, aki rút módon felébresztett e ringató álomból. Nem túlságosan érdeklődő fejjel tekintek fel rá, noha talpon sokkalta magasabb vagyok nála.
- Ideje megbeszélnünk a tegnapelőtti incidenst, Mr.Tillman. - Magával, Mr.Úgysemérdekelkimaga? - vágom be már is a duzzogó stílusom.
- Ó, nem, nem. Ezúttal a Nagy Főnök előtt fog gyónni. Dr.Erskin már várja magát. - csóválta fejét, szinte már-már kárörvedve.
Hiszem, hogy Mr.Erskin csak keménykezű, de nem rosszakaró. Nem szívesen térnék vissza egy zenétől magányos szobába. Ritka pillanatok egyike, hogy személyesen találkozunk. No nem a túl jó magaviseletem végett, hanem mert akkoriban rengetegen voltunk, mi korcsok, s rám minden bizonnyal nem jutott sok ideje. Talán nem baj. Ugyanakkor így nehéz is kiismerni.
- Aztán ne tűnjön el semmim se rejtélyes mód. - keltem fel az ágyból minek után letettem rá a rajzot, a táblát, s a ceruzát is.
- Indulás... - vágta be hamar az unott képet a fiatal orvos, s egyik felkaromnál vezetve kísért el az irodáig.
Ami aprócska vétkem illeti, csupán baleset volt. Nem szokásom ostobákkal leállni vitázni, ám a fenyegetéseket - mégha üresek is, mint manapság a whiskys üvegek - ki nem állhatom. Hát mégha megölésemmel fenyegetőznek. Sok itt dolgozó többnek érzi magát, mint mi szobalakók, pedig a legkevésbé sem okos lebecsülni egy olyas valakit, akinek képességei lehetőséget adnak, akár a másik megölésére is. Aztán megütött, aminek nyomát most is viselném, ha nem egy 20 kilós kislány tette volna, s nem lenne ilyen remek képességem. Szó sincs róla, hogy ne fájna az állam, de el tudom rejteni. Udvariatlan lett volna visszapofoznom, de már megtettem volna. Helyette olyat löktem rajta, hogy lefordult - nem is egyszer - a mögötte lévő lépcső soron, melynek végén balszerencsésen érkezett és eltörte karját. Most haszna vehetetlen, s feleslegesen szórják a gyógyszereket, ezért olyan feldúltak szerintem. Kimagyarázom én magam, ha pedig mégse, megpróbálok alkut kötni. Jelenleg ez a két viselhető opció van kezemben. Ha a boszorkányhoz küldtek volna, azt hiszem még ennyi lehetőségem se volna.
Megállunk az ajtó előtt, amin a doktor neve áll, majd néhány visszafogottabb kopogás után a fiatal orvos ajtót nyit, s elengedve hagyja, hogy beléphessek. Már ha épp szabad bejárást kaptam "apánktól", mert még én sem vagyok olyan faragatlan, hogy csak úgy bedobjam magam az ajtón, bár akkor legalább tudnék szimatolni utána. Jó lenne tudni van-e vagy volt-e családja.
- Dr.Erskin. - biccentettem a nálam valamivel idősebb férfire, belépésemkor, s addig nem is foglaltam helyet, míg ő nem kínált vele.
Nem kérnék bocsánatot, s nem ígérem, hogy többet ilyen nem fordul elő, hisz jól tudom, hogy lelkem akár egy fogságba esett tigris. Harcolni fogok a szabadságomért, míg meg nem török. De remélem nem fogok.
| 
