Prof. Arthur Colin Collins

Egy forró nyári nap vége felé jártunk. Körülbelül nyolc óra lehetett, akkor, mikor a nap olyan szép vöröses sárgára festi az eget a horizont felett. Ha valaki megkérdezi mi a kedvenc napszakom, akkor az a válaszom rá: a napnyugta.
A sátor, amit két hete állítottunk fel az Amazonas közepén a dzsungelben történő hirtelen esőkön kívül más ellen nem igazán védett minket. Azonban a sátorba felállított asztalon lévő dokumentumokat sikeresen szárazon tartotta.
A kutató csapatunk tíz tagból állt. Az egyetem, aminek dolgoztam nem gondolta, hogy van értelme ennek a "kiruccanásnak", de azért ajánlott két tudóst a kutatásra: Dr. Hudsont és jómagamat. Bár nekem nem volt valódi doktorátusom, úgy gondolták egy archeológus és paleontológus kiegészítő elem lehet egy ilyen tevékenységben. Vagy, ha őszinték akarunk lenni, Dr. Hudsont akarták elküldeni, én pedig azért csatlakoztam, mert én tudtam spanyolul.
A csapatunk maradék nyolc tagja a helyi lakosokból állt. Közülük jó barátommá vált a két hét során Pedro Juan Carlos. Nem csak a dzsungelben való tökéletes tájékozódása miatt, hanem a humorérzéke tette őt kellemes társasággá.
A tábortűznél ott ült Pedro, aki perui énekeket dalolt, míg Hudson, akárcsak egy rossz turista a bogarakat legyezgette maga körül. Ha körbenéztünk a csapatban, ő tűnt ki a legjobban közülünk: modern öltönye, mely két hét alatt szörnyű állapotba került, emelte ki őt a legjobban. Nyers skót akcentusa, modora már csak hab a tortán volt.
A csapat nagy része örömmel figurázta ki őt:
- Esta es una piel blanca pálida...- nevetett gyakran rajta Pedro.
Persze a csúfolódásokból Hudson egy szót sem értett. Velem ellentétben, hiszen én gyakran nevettem a többiekkel együtt.
Én is kitűntem a többiek közül: tipikus angol sápadtságom és a tea iránti imádatom tűnt a legfurcsábbnak Juan Carlosnak.
Azonban a nyelv ismerete és a természet tisztelete, valamint a perui kultúra iránti valódi érdeklődésem miatt gyorsabban elfogadtak, Pedro pedig szeretettel nevezett Águila arpíának. Az Águila arpía egy fehér sas, mely az Amazonas területén él, és bár eredetileg külföldről származik, az évszázadok során beilleszkedett a dzsungelbe, mint őslakos. Ez igazán megtisztelő elnevezésnek számított így Pedrótól.
Hudsonnak is találtak egy nevet: Mosquero real del Amazonas. Szintén egy dzsungeli madár, ami büszkeségében mindig kitárja a fején lévő tollakat. A csapat egyik legfiatalabb tagja, Gabriel, aki még csak 18 éves volt leegyszerűsítette Hudsonnak: Felfuvalkodott hólyag.
Természetesen Hudson cserébe folyamatosan gúnyolódott velem: " Ásatni, ásatni megyünk, megyünk, Colin-Collins " vagy " Hogy vagy-hogy vagy, Colin-Collins? "
Gyerekes viselkedésnek tartom, hiszen egy ötven körüli doktorált emberről van szó, aki úgy gúnyolt ki, mint a gyerekek az általánosban. Persze, nagyon humoros, ha ha ha. Ugyanaz a középső nevem, mint a vezetéknevem, ezért dadogónak tartanak.
Elsétáltam a tábortűz mellett, egy mosolyt céloztam Pedro felé, aki tovább dalolta a perui dalt: lágy és lassú dallam. A szövegből tekintve egy szerelmi dal volt. " Y aunque la vida me cueste, Llorona,  No dejaré de quererte ". Ami nyers fordításban azt jelenti: " Még ha az életembe kerül is, édesem, sosem foglak nem szeretni ".
Így visszatekintve elég ironikus volt az a dal...
Elsétáltam a tábortól a dzsungelbe. Nem mentem messzire, legalábbis nem terveztem messzire elsétálni, hiszen a nap már kezdett lebukni, és a sötétség vette át a helyét. Az Amazonas pedig nem biztonságos hely, főként nem esténként.
Mégis sikerült messzebb vándorolnom a kelleténél, de szerencsémre. Egy váratlan lejtőn csúsztam le, mikor a csúszásom végén sárosan és sebekkel gazdagodva landoltam egy fosszíliás kőbe. Szó szerint, hiszen majdnem betörtem benne a fejemet. A vérzéssel és fájdalmakkal azonban nem törődve néztem csodával a sziklát. Egy őshüllő, egy számomra ismeretlen őshüllő maradványai. Ezt egy olyan személy mondja aki, több évtizedeken keresztül az őshüllőket tanulmányozta.
Így történt tehát az, amikor a semminek indult kis kutatásból egy új faj leleteit megtaláló kutatócsoport lettünk. Az egyetem persze fürdött a dicsfényben, hogy az ő dolgozójuk volt az, aki megtalálta ezt a hihetetlenül ritka fajt.
Én azonban sokkal többet találtam, mint csak azt a fosszíliát: új állás ajánlatot kaptam, őssejt kutatóként a Horizonban, egy amerikai cégben. Valamint ennél is fontosabb: megismerkedtem a nejemmel, Moirával.
A kutatás miatt csinált velem interjút, én pedig rögtön beleszerettem a nőbe.

Szinte úgy éreztem én is ott vagyok veled a dzsungel mélyén felfedezve azokat a bizonyos fosszíliákat. Alig várom, hogy közelebbről megismerjelek és a feleséged. Most pedig nyomás foglalózni és játszani. *-*