Köpcös, fogatlan orosz férfi dobja le a sötét, árnyalt fotókat az asztalra. A vele szemben ülő úriember egészen mást képvisel, kettejük között éles határ húzódik mind rangban, mind modorukban, az a fajta ritkának nem mondható találkozás ez, mikor mindez már a küllemen meglátszik. A köpcös megszívta megmaradt fogait, mielőtt megszólalt volna, és bármely laikus, külső szemlélő meg mert volna esküdni rá, hogy oldalra fog köpni előtte. Még sem tette.
- A fehér nyúl, főnök. – Erőteljes orosz akcentusa semmit sem javított a róla kialakított képen. A főnöknek nevezett, magas és jóképű férfi lassan, átgondolt mozdulatokkal nyúlt a fotókért. Erős gyomra bírta volna a véres látványt, ezúttal azonban örült neki, hogy a képek gyér fényben, gyorsan készültek. Sergey hetykén dobta vissza őket az asztalra, képére kiült minden, halántékán az erekben szaporán futott a vér, hogy azok kidudorodjanak. Állkapcsa olyan mértékben feszült meg, hogy csikorgató hangot hallatott, mielőtt kipréselte volna szavait ajkain.
- Öljétek meg. – Csapott rá az asztalra, a fogatlan orosz pedig egyetlen bólintással szaladt ki a maffiavezér ajtaján, hátrafelé szedve lábait, lesütött szemekkel.
***
Az eső verte az ablakot, Mikhail pedig az ágy szélén ülve bámult ki rajta, hogy Moszkva városának látképét elnyomja az éjszaka sötétsége és az eső okozta szürkület. Finom érzékei azonnal érezték, ahogyan a mögötte fekvő felesége a lepedővel együtt mozdul. Nőies kezei meztelen bőrét érintették, ahogyan átkarolta válla alatt, mellkasára simítva.
- Nem tudsz aludni? – Álmos hangjára a férfi komoly vonásai mindig ellágyultak, éppen csak annyira, hogy ne tűnjön szívtelen gyilkosnak, ami valójában volt. Ezért a nőért hátrahagyott volna mindent. Bérgyilkosként nem ismert semmi mást, csak a vért és a halálhörgést, de Elena bőrének érintésért minden, amit valaha tett, valaha érzett, azt meg tudta volna szüntetni, el tudta volna engedni. De még nem volt itt az ideje. Fejét ingatva, némán igyekezett jelezni válaszát, sosem volt igazán a szavak embere. A tetteké annál inkább.
- Meddig még, Mikhail? – Kérdezte a földön élt, valaha volt legszebb csoda, akivel találkozott, és ahogy a nő végigsimított oldalán, a fehér nyulat ábrázoló tetováláson, Mikhail mindkét karján libabőr futott végig. Sokszor, túl sokszor zongorázták le ezt a játékot, a férfi minden alkalommal ugyan azokat a billentyűket ütötte le, mert a válasz sosem különbözött túlságosan. Elena kezéért nyúlt, hogy már ne érjen hozzá, csókot lehelt a hosszú ujjakra, amik lelkének zongoráján képesek voltak más dallamot játszani minden alkalommal. Tőle érezte úgy, hogy él.
- Már nem tart sokáig. Hamarosan vége lesz. – Hátra fogja hagyni az életét. Alig volt harminc, de ölt, mióta az eszét tudta, mindezt a jó nevében. Ezzel nyugtatta volna lelkét, ha szükségét érzi, gyengébb napjain, mikor a belénevelt vasfegyelem és érzéketlenség Elena szavai mentén megbicsaklottak benne. Csak miatta volt képes megkérdőjelezni bármit is. Sokszor idézte vissza elméjében a neonfényeket, amik zavarták barnán ülő szemeit, de éppen ezek a fények világították meg a szórakozóhelyen a nő csodásan szőke fürtjeit. Megbabonázta, pedig sosem lett volna szabad éreznie. És igen. Érte hátrahagyott volna mindent, amit ismert. De Sergey még élt és addig nem tehette meg.
Elena kelletlen, elégedetlen sóhaját férfiak kiáltásai és a bejárati ajtó fa anyagának erőteljes reccsenése szakítja félbe. Ösztönösen pattan fel az ágyból, de mire a hálószoba ajtajához érne, a világ kifut lábai alól, ahogy a mellkasát ért lövés ereje szinte dobja testét, neki a falnak. Még hallotta Elena sikítását, több lövést is, aztán teljes némaság lepte el az otthont, amit volt mersze szeretni.
Belyakov. Jelentése: fehér nyúl.
***
Hogyan kerültél ide, Mikhail?
Azt ígérted, nem tapad majd több vér a kezeidhez.
Hallgass, Elena.
Pedig szerette, ahogyan a valaha volt legcsodásabb nő hangja időről, időre még kísértette elméjét. Hallhatta a hangját, szinte ott volt vele a Horizon épületében, kísérte lépteit, megszólta, ha gyűrött inggel jött be dolgozni. Amennyire szerette, éppen annyira vált terhessé. Majdnem húsz éve már, hogy elveszítette, még sem hagyta nyugodni őt. Sohasem hagyta el.
Emlékszel az ígéretedre?
Örökkön-örökké, ezt ígérted nekem.
Kérlek, hallgass el...
Örült, hogy a nő nem élte meg mindezt. A világ, amibe Elena valaha létezhetett, ott sütött a nap és virágzott minden. Szerelme egyetlen mosolya jobbá tette az embereket, őt is, ebben hitt. De a project elpusztította azt a helyet, ahol a nő biztonságban lehetett volna. És az ő keze is benne volt. Ahogyan a halálában is. Hiába hozták létre a metamorfokat, másokat nyomorba döntöttek. Az egész világot.
Az a lány...
A szőke...
Elena, elég...
A nő hangjának a fejében igaza volt. Rá emlékeztette és egyenesen ellenezte, mikor a fiatal lány jelentkezett a kísérletre. Él még. Valahol odakint. Megszökött.
Miért teszed ezt velem?
Elfelejtettél?
Soha nem lennék rá képes.
