Shazan & Asha - Egy csónakban evezünk






Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!


Oldalunk videója





Multi kapcsoló:





Walkie Talkie


Statisztika
Fajok
Túlélők
7
5
Tudósok
3
1
Metamorfok
1
6
Katonák
2
0
Fertőzöttek /Inaktívak/
0
0



Fontosabb hírek
Oldalunk 2018 június első napján megnyitotta kapuit.




Itt tartózkodnak

Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Dexter Barnes






A legtöbb felhasználó (12 fő) Vas. Jún. 03, 2018 11:07 pm-kor volt itt.



Utolsó bejegyzések
Írta  Vendég
Today at 3:59 pm

Írta  Nathan Crane
Today at 3:28 pm

Írta  Callum Devereux
Today at 3:15 pm

Írta  Dommiel Robert Tillman
Yesterday at 10:46 pm

Írta  Asha Devereux
Yesterday at 8:39 pm

Írta  Mavis Pepper
Yesterday at 1:11 am

Írta  Skylar Brooks
Yesterday at 12:18 am

Írta  Skylar Brooks
Yesterday at 12:07 am

Írta  Prof. Arthur Collins
Szomb. Jún. 23, 2018 11:03 pm

Az oldal kinézete és tartalma az adminok önálló szellemi értékét képviselik. Az oldal design-ját a specto kódok közreműködésével készítették el. Mivel rengeteg időbe és erőfeszítésbe került létrehozni az oldalt kérjük ne lopj el semmi. Ha mégis megtetszene valami vedd fel a kapcsolatot az oldal adminjaival.

Shazan & Asha - Egy csónakban evezünk

Metamorf
avatar
Témanyitás₰ Tárgy: Shazan & Asha - Egy csónakban evezünk   ₰ Pént. Jún. 08, 2018 7:07 pm

Shazan & Asha
Stop trying to define who you are and just be
Jó ideig az erdő nyújtott számomra igazán menedéket. Képességem lévén, családias volt a légkör, már-már a felhőtlen boldogság mezején érezhettem magam, ha néha-néha be is tért a birodalmamba egy élőholt vagy fegyveres katona. Most azonban száműztek onnan, mikor a túlságosan is eleven túlélők bekergették vagy csalták őket az anya természet lágy ölére. Eggyel még el-el bírtam, de egy horda, főleg ha az idő se kedvez nekem, már sok. S az élővilág bizony ott tartotta őket. Én pedig nem bírtam tovább nézni, ahogy pusztítják a természet élővilágát. Nem tagadom, sokat őrlődtem, s bár nem a bátorság, mind inkább a tőlük való félelem miatt menekültem el onnan, úgy érzem ehhez is rengeteg bátorság kellett. Kilépni a veszélybe, ott ahol már nem létezik a jó, ahol még számomra is a túlélés a legfontosabb. Menekülésem végett a ruhám is oda lett, azonban elég tapasztalatom volt hozzá, hogy a saját képességem által öltöztessem fel magam. Eleinte szokatlannak találtam, hogy sűrű levelek, s indák takarják idomaim. De éppen csak annyira, mint egy kevésbé takaró fehérnemű. Ez nem szépség verseny, ám a bőröm igényli a napsugarainak melegét. Ebben lelem az erőm, energiám. A vihar tönkretesz, ám a víz az, ami igazán éltet.
Éppen ezért is dobbant nagyot a szívem, mikor kiértem egy elhagyatott, de pont emiatt alig érintett tengerpartra. Két oldalt hegyek, s magas fák ölelték körül, de a messzi távolba talán egy szebb hely várt a kalandorokra. A part kavicsos volt, ezt a talpam alatt éreztem, de nem bántam, sőt. Elég meleg is volt, ez talán még kellemesebbé tette az érkezésem. Akaratlan is széles mosoly ült az arcomra. Sehol egy lélek, a tenger szinte megbabonáz s ahogy körbenézek, távolabb a parton észreveszek egy csónakot. Egy csónak...? Kissé ramaty állapotban van, de úgy tűnt még van benne élet. Körbe is néztem, ám úgy tűnt, rajtam kívül valóban nincs senki más. Ez bizony a szerencse napom. Az sem bánom, ha napokig csak sodródom a hajón. A tenger mélye is rejt számomra elég erőt, a visz segít túlélni, és a holtak sem jelentenének veszélyt. Alsó ajkam beharapva álltam. Nem tudom miért nem indultam el. Azt hiszem vártam. Vagy csak kellett egy kis idő, hogy nekiindulhassak egy új kalandnak.
Felhasználó profiljának megtekintése
Témanyitás₰ Tárgy: Re: Shazan & Asha - Egy csónakban evezünk   ₰ Vas. Jún. 10, 2018 9:11 pm
Asha & Shazan

"Minden meghal egyszer, még a csillagok is kihunynak."


Nehezen ébredek, nyomottan, fáradtan, kiábrándultan. Az utóbbi napok nem hoztak túl sok jót számomra, hiszen nem találtam biztonságos helyet sehol. Mögöttem halottak, előttem halottak, s a helyzet egyre csak kilátástalanabb. Hiába is próbáltam meghúzni magam a természet óvó ölelésében, a romlás már azt is elérte. Nem létezik már az a szó, hogy biztonság. Ha nem éppen egy járkáló próbálja beléd vésni rothadó fogait, akkor egy embertársad akar az életedre törni. Kiábrándító, rettentően az. Vagy csupán én vagyok túlságosan fáradt, így már nehezen látom meg a jót...
Két nap. Ennyi ideje ücsörgök egy busz tetején az autópálya szélén. Nem volt más választásom, hiszen a környező erdőkből üldözött egy horda egészen idáig, itt viszont eleve mindent elleptek a járkálók, a két csapat pedig hála nekem, egyesült, s egy hatalmas hordává duzzadt. Eleinte ugyan kis híján feldöntötték a buszt, de végül lassacskán elfelejtették, hogy én ott vagyok, s tovább vándoroltak a többivel együtt. Ehhez pedig két nap kellett, hogy végre eltűnjenek. Páran még lézengenek erre, de ebben a kellemesen hűvös hajnali órában döntök úgy, hogy jobb lesz odébb állni, hiszen ez csak rosszabb lehet. Jobb már nem. Még pár konzerv ugyan pihen a táskámban, de az maximum pár napra lesz elegendő, így hát leugrok a buszról, én bolond elfelejtve azt az aprócska tényt, hogy két napja nem álltam lábra, hanem leginkább feküdtem, vagy ücsörögtem, hiszen nem lett volna célszerű, ha felállok és észrevesznek. Így mikor megérkezek a betonra, erőtlenül csuklik össze mindkét lábam, én pedig elhasalok a betonon. Mindkét karom erősen felhorzsolódik, s a vér pedig kicsiny patakokban kezd folydogálni belőlük. Remek. Ennél feltűnőbb már nem is lehetnék!
Gondolkodni azonban nincs időm a szerencsétlenségemen, hiszen váratlanul egy halott ragadja meg a lábam, s beleharap a cipőmbe. Kis reakciókéséssel rúgom le magamról, a késemet pedig megmártom a koponyájában. Szívem persze a torkomban dobog, s belül magamat szidom, hogy ennyire figyelmetlen voltam, hiszen egy ilyen ballépés még a vesztem is okozhatta volna. Nehezen végül felállok, kinyújtóztatom kicsit a végtagjaim, majd megindulok a szemközti erdei úton, ellenkező irányba, mint amerre a horda ment.  
Igazából meg sem tudom mondani, hogy mennyit haladhattam. Útközben sikerült szednem némi gyümölcsöt, illetve egy kis pataknál amellett, hogy megmártóztam hűs vizében, újratöltöttem a kulacsaimat, s állandóan csak arról ábrándoztam, hogy milyen jó lenne egy hatalmasat aludni úgy, hogy nem kell attól félnem, hogy valaki vagy valami megtámad. Kerestem is a patak körül egy helyet, amit kibiztosíthatok magamnak, de egyszerűen nem találtam ilyen, így kénytelen voltam továbbvándorolni. Egy ideig ugyan nem botlottam bele semmibe, ami meg akarna zabálni, ám egy ponton furcsa hangokat hallottam. Így beljebb merészkedtem az erdőbe, hogy mégis mi a fene lehet az, vagy ami még fontosabb, mennyire veszélyeztet, ám mikor megpillantottam, hogy egy horda bújik meg az erdőben, újra elkezdtem kétségbeesetten rohanni. Megint. Szinte a semmiből tűntek elő, vagy éppen velem párhuzamosan haladtak, nem tudom, de egy biztos, hogy vissza nem mehetek, mert akkor beleütközök a másik csapatba, oldalra sincs esélyem, hiszen ezek meg körülöttem vannak, így nincs más választásom, mint előre. S mikor kiérek a partra, egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy megállok, s hagyom, hogy azt tegyék velem, amit az ösztöneik súgnak. Hiszen... Innen már nincs tovább. Esélyem se lenne a tengerben. Amellett, hogy egy idő után megfagynék, az áramlatok hamar kisodornának, s elkerülhetetlen lenne, hogy valamelyiknek ne kössek ki a karmai között. Így hát megállok. A hangok egyre közelebb érnek, én pedig arra készülök, hogy lehunyom a szemem. Ez azonban nem történik meg, hiszen mikor távolabb pillantok, meglátok egy kisebb hajót a parton, amit valószínűleg a hullámok sodorhattak kifelé. Gondolkodás nélkül futni kezdek felé, s belül magamat ostorozom, hogy majdnem megtörtem. Ám nem így történt. Közelebb érve látom, hogy áll valaki mellette, s már kapom is elő a késem, hogy futás közben megölhessem, ám az utolsó pillanatban megtorpanok. Eléggé megzavart a szokatlan ruhája, de igazából nem kellett több egy kósza pillantásnál mélyen a szemébe, hogy rájöjjek, hogy Ő bizony nem járkáló.
- Mögöttem egy horda van, szóval ha nem akarsz egy lenni közülük, gyere és segíts! - szólok sietősen a lánynak, azzal nekifutásból lökök egy nagyon erőset a hajón, ami így elnézve egy apró kis vezetőfülkéből, s alant egy kicsi kabinból állhat. A homok meglazul alatta, s a hajó nehezen bár, de megindul a víz irányába.
- Gyerünk, erősebben! - kiáltok fel a lány felé, vagy ha ő nem segít, akkor amolyan önbiztatásképp. Bárhogy is legyen, a hordát már látni lehet mögöttünk, s egyre gyorsabban közelednek.
- Ugorj fel rá, megtolom, próbáld beindítani, már nem kell neki sok és teljesen a vízen lesz! - összefogás kell ide, hiszen ha a lány nem indítja be odafentről a motort, akkor a hullámok a partra fogják sodorni, ha pedig én nem tolok még rajta, akkor ugyanúgy be fog ragadni a homokba. Mindkét verzió végzetes lenne, de kétlem, hogy bármelyikünk is ezt akarná. Arra pedig egyelőre nem is gondolok, hogy ez a hölgyemény valójában milyen különlegesen néz ki... Az a ruha nem épp hétköznapi darab, azt meg kell hagyni!

Felhasználó profiljának megtekintése
Metamorf
avatar
Témanyitás₰ Tárgy: Re: Shazan & Asha - Egy csónakban evezünk   ₰ Hétf. Jún. 11, 2018 3:13 pm

Shazan & Asha
Stop trying to define who you are and just be
Valójában teljesen váratlanul ért a hajó, de örültem neki. Kellemesebb nem is lehetne az utam, ekkora kényelemben. Persze meg lehet, hogy odaát sem jobb a helyzet, de egy próbát megér. A vízen mégis csak békésebbé válik minden. Maximum a viharoktól kell tartanom, de mástól aligha. Elindultam a hajó felé, mezítelen lábakkal a forró homokban, mert még bőven sütött a nap. Valójában nem volt különösebb tervem, miként is tereljem a víz felszínére, majd indítsam el, mert ha lett is volna hajóm évekkel ezelőtt, ez a két - mondhatni ősember módjára megélt - év épp elég volt, hogy sokat felejtsek. Semmit sem akartam elsietni, hiszen nem volt okom rá. Így pillanatokig csak álltam ott és törtem a fejem, miképp mozdítsak ezen a hozzám képes hatalmas monstrumon.
Míg nem váratlan hörgések és kiabálások csapták meg a fülem. Egy horda? Most? Miért?
Odakaptam a fejem, hogy választ kaphassak, miért futnak versenyt a tengerparton, mikor jól láthatóan kihalt,... rajtam kívül persze. Most mégsem a férfi volt az első, akit kiszúrtam, aki tulajdonképp ide csődítette a kannibálokat. Nem. Hanem a ezüst fényű, éles penge, ami tudom, hogy könnyen a vesztem okozhatja. Meg volt bennem a lépés, hogy megvédhessem magam, mielőtt olyan közel ér, hogy megvághasson vagy szúrhasson, de mindhiába, ugyanis a tenger homokja nem nyújtott számomra védelmet. Méterekkel távolabb ugyan akadtak száraz gazok, de túl távolinak tűntek, én pedig túl ijedt voltam. Mit mondhatnék a pánik tört rám, mikor azt hittem, majd egyedül betolom a hajót és itt tudom hagyni. Szóval mikor már közel járt, a hajóhoz sprintelve mentem neki és toltam egész súlyommal vissza a vízbe, hát ha valami csoda folytán a vízbe erőszakolom a hajót. Ez már az elejétől kezdve halott ügy volt, de mit mondhatnék, mégis csak emberből vagyok, ha már esélytelen is, esélyt adok magamnak a lehetetlenre.
Amikor azonban vészesen közelebb ért, felé fordultam. Nem vagyok valami nagy karatés, de sosem bocsájtanám meg magamnak, ha meg sem próbálnám megvédeni magam. Nagy meglepetésemre azonban hamar a háttérbe szorult a fegyvere, s ami azt illeti már is kevésbé tűnt ellenségesnek. S mit tehettem volna ilyen helyzetbe, visszafordultam segíteni, ha bár ha rákérdeztek volna, miért ugrottam segíteni, nem tudtam volna válaszolni.. Talán a váratlan parancs. A laborban sem kértek sosem, parancs szó volt, amire ugrani kellett. Talán mert hirtelen elfelejtettem, hogy ha ide is érnek, nekem nem ártanak, maximum fellöknek, mert én csak egy mozgó, de számukra teljesen érdektelen virág vagyok. Meg lehet azonban... hogy némi bizalmat szavaztam a fiatal férfinak azzal, hogy ő ahelyett, hogy magáénak akarta volna a hajót, inkább bevállalta, hogy egy ismeretlen idegennel folytassa útját.
Pár pillanatig így is veszett ügynek tűnik a dolog, ám végül a hajó valóban elkezdett kullogni a víz mélyebb részéhez.
Nagyon féltem, a torkomban éreztem a gombócot, pedig semmi okom nem volt rá. Akkor ott, valóban úgy éreztem, hogyha nem sikerül, az élőholtak mindkettőnkkel végeznek. Vele ellentétben egy mukkot sem mertem szólni, mégis vakon követtem minden parancsát. Mikor a beindításról beszélt, csak egy pillanatra torpantam meg, míg elmondta mi a terve, ami jónak is tűnt, csak hát...
- ... hogy a fenébe kell ezt beindítani...? - kérdeztem magamtól, mikor már a "fedélzeten" voltam, és a gombokat néztem. Volt mindenféle, kicsi, nagy, tekergetős, nyomkodós. Gondoltam a számomra szimpatikusabb gombbal kezdem, noha nem volt rá írva, hogy indítás vagy hasonló, de zöld volt. A zöld általában pozitív jelzés. Óriási nagy szerencsénk volt, mert így tapasztalatok nélkül is sikerült beindítani a motorokat, a hajót. Ezt követően már fordultam is hátra, hogyha elakadt volna, vagy valamilyen oknál fogva nem sikerült bemásznia, akkor segítségül nyújthassam a kezem. Bár tény, megfordul a fejemben, hogy itt hagyom, mert mégis csak egy idegen... Egy idegen késsel és ki tudja miféle gyilkos szándékkal. A hajon pedig nincs, amivel megvédhetném magam ellene. De talán a hosszas magány vagy a félelem, hogy mi lesz ha legközelebb összefutunk máshol, a lényeg, hogy nem hagytam cserben.
Ám minek utána a hajó már magától siklott a hullámokon, és a kiéhezettek sem jelentettek már veszélyt, ismét visszatért belém a bizonytalanság, amivel az volt a legnagyobb problémám, hogy csapdában éreztem magam. Ha egyedül lettem volna a hajón, nagyobb biztonságban nem is lehettem volna, de egy idegennel a fedélzeten, az anya természet hiányában, nagy ostobaságnak érzem mind ezt. Igyekszem számomra is kedvező helyzetet felvenni, így a legkézenfekvőbb, hogy minél távolabb legyek tőle, tehát amilyen messze csak lehet, eltávolodok tőle a hajón. Ez csupán néhány méter, de még mindig jobb, mintha fél méter se lenne. Nem tudom mi lenne a jobb, ha tudná, hogy korcs vagyok, vagy ha titokban tartanám. Bár a levelek talán kissé szokatlanok, de nem lepődnék meg ha ő se tenné, elvégre manapság nehéz követni a két-három évvel ezelőtti divatot, s aki nem jár a város mélyén, annak ruha sem nagyon jár.
- Honnan jöttél? - kérdeztem halkan, ha csak nem előzött meg ő egy másik kérdéssel.
Azt tudom, hogy az erdőt és környékét már ellepték a csavargók, de abba belesem gondoltam, hogy talán a város ezen részét is. Elég rémisztő gondolat lenne a tudat, hogy lassan tényleg vége a világnak.
Felhasználó profiljának megtekintése
Témanyitás₰ Tárgy: Re: Shazan & Asha - Egy csónakban evezünk   ₰ Kedd Jún. 12, 2018 8:51 am
Asha & Shazan

"Minden meghal egyszer, még a csillagok is kihunynak."


Olyan világban élünk, ahol már nincs idő a gondolkodásra. Egykoron még arra törekedett a technika, hogy elnyomják az ösztönöket a sok elektronikus kütyüvel, melyek teljesen behálózták az embereket, ám ezek már mit sem érnek. Az ösztönökre kell hallgatni, hiszen nincs semmi más kapaszkodónk. Pár évtizede talán többen élték volna túl a járványt, de most... Életképtelen emberek mindenhol, akiket hamar utolért a vég. A végén úgyis csak az marad, aki arra érdemes, ehhez viszont jó belső sugallatok kellenek. Én most is, ahogy mindig is, erre hallgatok. Bár majdnem rossz véget ért, de végül hamar kapcsoltam, s nem öltem meg ezt a lányt, illetve fel is ruháztam a bizalmammal. Nem tudom, hogy várja-e valahol egy csapat, aki esetleg nem tűri meg az idegeneket, ahogy azt sem tudom, hogy egyáltalán fertőzött-e, s azért bolyong itt egymagában. Mégis valami belső hang arra ösztönöz, hogy kölcsönözzek számára némi bizalmat. Az események így pedig gyorsan követik egymást, hiszen nincs időnk gondolkodni, a hajót meg kell mozdítani, mielőtt ideér a horda, hiszen más lehetőségünk nincs. Nekem legalábbis biztosan...
A maradék erőmet is felhasználom, hogy ellökjem, s ez bár eleinte nem úgy tűnik, hogy sikerül, aztán végül megindul. Egyre könnyebben siklik beljebb, s mikor a hölgyemény beindítja a motort, már tudom, hogy innen távozni fogok. Ugyan nem vettem számításba azt az apró tényt, hogy nem biztos, hogy van benzin a motorban, ahogy az sem, hogy egyáltalán működik, de hát a sors a mi lapjainkat rakta előrébb, így mikor meghallom a berregést, nagy kő esik le a szívemről. Talán csak pár méteren múlott az egész, hiszen én már derékig gázolok a hűs vízben, miközben a halottak épp most érik el a szélét, mégis sikerül felkapaszkodnom a korlátban, s hamarosan végleg magunk mögött hagyjuk őket.
Kitámasztom magam a korláton, s úgy figyelem, ahogy a hullámok egyre távolabb ringatnak minket. Kell még pár perc, mire magamhoz térek, hiszen hiába telt el bő két év, akkor sem tudom megszokni, amikor ennyire ott lohol a nyomomban a halál. A lány pedig elhúzódik tőlem, de ezt teljesen megértem, hiszen idegen vagyok a számára, ahogy ő is nekem. Mégis most egy csónakban evezünk, s a sorsunk lapjai egy kicsit összeértek.
- Mindenhonnan. - válaszolom kissé filozofikusan, majd miután átvettem a kormányt s nagyjából egyenesbe tettem a hajót, visszasétálok a lányhoz, s letelepedek mellé. Előhúzok a táskám mélyéről egy kopottas, rózsaszínes konzervet, majd felé nyújtom.
- Ne félj tőlem. Engem nem tett rosszá ez a világ. - eresztek meg felé egy mosolyt, s ha elfogadta az eperkonzervet, akkor én magam kortyolok párat a kulacsomból. Egy kis ideig még kihúzzuk itt mindketten a táskámban levő készlettel, de hamarosan újra ki kell mennünk a partra. Nem csak élelemért és vízért, hanem benzinért is.
- Konkrétan most az autópálya felől érkeztem. Rettentő a helyzet mindenhol. Egy ideig próbáltam az erdőkben bujkálni, de ott is egyre több lett a halott. A városokról ne is beszéljünk... Káosz van mindenhol. Horda mindenfele... - rázom meg a fejem kiábrándultan, majd kíváncsian pillantok a lány felé. Ruhája igazán különleges, de nem csak ez az, ami felkelti az érdeklődésem.
- Neked nincsenek fegyvereid? - meglehet, hogy én vagyok hirtelen annyira vak, hogy nem látok nála semmit, minden esetre a kezem újra csak felé nyújtom, immáron üresen.
- Dr. Shazan O'Berin. Téged hogy hívnak? - láthatóan én kicsit közvetlenebb vagyok, úgy tűnik, hogy nálam az, hogy egy ideje nem találkoztam senkivel, épp az ellenkezőjét eredményezi. Persze, ha az ösztöneim mást súgtak volna, akkor minden bizonnyal nem szavaznék neki ennyi bizalmat.

Felhasználó profiljának megtekintése
Metamorf
avatar
Témanyitás₰ Tárgy: Re: Shazan & Asha - Egy csónakban evezünk   ₰ Kedd Jún. 12, 2018 6:28 pm

Shazan & Asha
Stop trying to define who you are and just be
Egy kisebb hajón, egy csapat kiéhezett elől menekülve, egy idegen férfival a fedélzeten, elég rossz ómeneket idéz bennem. Nem csupán a kinti világ adott bizonytalanságra okott, de a laborban is épp elég félelmetes dolog történt, ami miatt nem, hogy egy férfiben, de egy nőben sem bíznék meg. Az itt teljesen mellékes, hogy olyan képességgel ruháztak fel, mellyel nem kevés esélyt adtak a túlélésre.
Persze annak sem láttam sok értelmét, hogy napokig macska-egér fogócskázunk egy hajón. Fárasztó is lenne. Mindenesetre a tenger kellemes illata, a nap melege és hogy beszélgetésbe kezdtünk, valahogy elkezdett megnyugtatni. Bár a válasza cseppett sem adott okot a nyugalomra, hisz igazolta az előbbi feltevéseim. Akkor tényleg mindenki halott lehet rajtunk kívül? Ez... elég rosszul hangzik.
Leültem a hajó széli kis padszerűségre, s onnan figyeltem hátulról, ahogy jól láthatóan több gyakorlattal - mint én - vezeti a hajót. Vajon a laborban is mindenki odaveszett? Nem látom kizártnak, hogy beszökjön a fertőzés, de talán pont ott a leginkább felkészültebbek erre. Már majdnem elbámészkodtam a tengeren túlra, mikor mozgást éreztem a szemem sarkából, s odakapva a fejem vettem észre, hogy mellém ült. Csak mikor közel volt hozzám, jutott eszembe, hogy bele sem gondoltam, hogy mi van, ha már megharapták? Az emberben - legalábbis többségükben - meg van az a túlélési ösztön, hogyha tudja is, hogy a harapás végett nincs menekvés, ha ki is lóg a bele, akkor is próbál küzdeni, túlélni, csak akkor már annyira sem számít mások épsége, mint előtte.
Noha rajta nem látszottak a tünetek. Pedig már a harapást követően is néhány perccel megmutatkoznak. Így hirtelen harapás nyomott sem látok rajta, ellenben a táskájába nyúló kezét, amivel végül egy konzerv finomságot húz elő, ráadásul nekem szánva. Atya ég! Én azt sem tudtam, hogy ilyesmi létezik egyáltalán! Eperkonzerv?! Miért teszik konzervbe? Aszaltról már hallottam és a frissen szedettet is ismerem, de hogy konzerves is legyen. Az sem mellékes, hogy a táska zörgését illetően kétlem, hogy olyan sok  étele lenne, egyet mégis oda ajándékozott egy idegennek. Mondanám, hogy basszus, de gyanús, de jelen helyzetben, így, hogy két napja nem ettem semmit, hát, ha lejárt szavatosságú kutya kaja lenne is betolnám. Pedig aztán manapság nem vagyok oda a húsért.
 - K-köszönöm... - hebegem még mindig kissé meglepődve, majd neki is állok felbontani, ami ha szerencsém van és van rajta olyan kis ujj bedugós izéke, akkor pikk pakk meg is van. Az illata már a felbontás felénél meg csap. Az a jó tömény édes eperlekvár illat. Azért persze megkínálom, ahányszor csak kell, nehogy miattam éhezzen, ha már beáldozta az egyik konzervjét. De közben én is falatoztam és csendben hallgattam őt.
 - Ez nem hangzik túl jól. Akkor... nem is találkoztál mással? - értem itt a túlélőkre, mert ez így tényleg elég pocsékul hangzik. Minél kevesebben leszünk, ők úgy gyarapodnak, ez végül a vesztünket okozhatja. Ez már épp elszomorítana, mikor jön egy újabb kérdés, amire kissé elkerekedett tekintettel nézek rá. Ha most elárulom, hogy metamorf vagyok - akármennyire is szimpatikus egyre inkább - később koppanhatok egy nagyot emiatt. S mivel jelenleg megvédeni sem tudom magam, emiatt sem lenne jó lebuktatnom magam. A kérdésére adott válaszom előtt azonban megejtem én is a bemutatkozást.
 - Asha vagyok, Asha Devereux. - mosolyodtam el haloványan. Ami meglepő, hogy mindkettőnknek szokatlan neve van. S ami még meglepőbb, hogy orvos.
 - A fegyvereim pedig... a parton hagytam a nagy menekülés közepette. - válaszoltam, végtére is nem is olyan nagyot hazudva. Ugyanakkor ő most jobban érdekelt.
 - Ha megkérdezhetem... milyen orvos vagy? - érdeklődtem tovább, ezúttal ha lehetett, a szemkontaktust is tartva.
Felhasználó profiljának megtekintése
Témanyitás₰ Tárgy: Re: Shazan & Asha - Egy csónakban evezünk   ₰ Vas. Jún. 17, 2018 9:23 pm
Asha & Shazan

"Minden meghal egyszer, még a csillagok is kihunynak."


Az idegeim csendesebb vizekre eveznek, ahogy hallom a horda fertelmes zaját távolodni, melyet felvált a tenger hullámainak halk moraja. Itt tényleg biztonságban vagyunk, nem kell attól tartani, hogy az éj leple alatt lepnek meg a járkálók, csupán a természet haragjától kell rettegnünk. Azonban elnézve a horizontot s az apró felhők lassú vonulását, talán nyugodt napunk lesz ma. Végignézve a lányon, talán ez már rá is ráfér. Eleinte még nem szólok ugyan hozzá, hiszen jobb, ha kicsit leülepednek a dolgok, s a csend leple alatt megpihenünk, azonban sokáig nem akarok némán ácsorogni, ezért foglalok helyet mellette. Nem tudom, meddig leszünk együtt, ahogy azt sem, hogy mit hoz a holnap, de egy a biztos, most itt vagyunk. S én megmondom őszintén, nagyon örülök, hogy végre nem halott társaságában kell lennem...
- De igen, találkoztam pár emberrel, de végül úgy hozta a sors, hogy el kellett válnunk. Megtapasztaltam, milyen csapattal túlélni, de ezek leginkább rossz tapasztalatok voltak. Igyekeztem kerülni amúgy a lakottabb helyeket, így több időt töltöttem inkább a természetben, szóval két kezemen meg tudnám számolni, hány emberrel találkoztam az elmúlt két év alatt. Egyedül könnyebb volt túlélni, hiszen az ételt és a vizet magamnak osztottam be, s nem kellett senkiért sem aggódni, vagy épp kockáztatni az életem. Csak hát... Sokszor magányos tud lenni a világvége. - mosolygom felé fáradt arccal, s fejemet a korlátnak döntöm. Az eperkonzerv teteje halkan kattan, s édes illata az én orromat is megcsapja, így mikor megkínál, kiveszek belőle egy dundi darabot. Többet nem, hiszen egyrészt nem olyan rég ettem halat, - még a horda előtt - ami feltöltött energiával, másrészt ahogy nézem, a leányzónak sokkal nagyobb szüksége van rá, mint nekem.
- Te találkoztál valakivel? Létezhetnek még nagyobb közösségek valahol? - pillantok felé kíváncsian, keresve szemeinek lágy tükrét. Sok mindent elárul az emberről a tekintete, ezért is szoktam már hozzá, hogy ha beszélek valakivel, alig kapom el a tekintetem másfele.
- S honnan érkeztél? Hol voltál, mikor kitört a járvány? - közvetlenebb természetemből adódóan hamar felveszem a beszélgetés fonalát, de úgy érzem, szükség is van a kezdeményezésre, hiszen Asha - mint megtudtam az imént a nevét - igen csak bizalmatlannak tűnik, ami valójában teljesen érthető. Ezért is igyekszek minél hamarabb a tudtára adni, hogy tőlem nem kell tartania. S hogy lehetne másképp csinálni ezt, mint szavakkal s tettekkel?
- Sebaj, majd szerzünk neked valahol egy fegyvert, még ha az egy rozsdás cső is lesz. Addig is rábízzuk magunkat a késemre, persze csak ha nem akarsz útközben kiszállni valahol végleg. - megadom a biztonságot nyújtó ajánlatot, ugyanakkor menekülési utat is hagyok. Nem célom egyáltalán magamhoz láncolni őt, de be kell látni, hogy ez a hajó most hatalmas biztonságot nyújt, főleg ha találunk hozzá valahol még benzint is. Egy a biztos, én maradok addig, míg ki nem leheli a lelkét a kicsike. Mármint a hajó...
- Pszichológus voltam, mielőtt még kitört a járvány. Pontosabban... Viselkedéskutató a Horizonnál. - hogy biztató-e, hogy ott dolgoztam? Semmiképp sem. Valószínűleg a kezdeti időkben bemondták a tévékben és a rádiókban, hogy mi történt a vállalatnál, így a legtöbb még élő ember tisztában lehet vele, hogy onnan indult ez az egész. Mégis, nem látom értelmét, hogy hazudjak arról, aki vagyok. Már csak az emlékeim maradtak, semmi több. Ha ezt sem vállalom, mivé lennék akkor?
- Na és te? Ki voltál, mielőtt elterjedt a vírus? - nincs előttem semmilyen kép, és semmiféle elképzelésem sincs, mit csinálhatott Asha az egész előtt. Akár hazudik, akár nem, én szívesen hallgatom a hangját, s elraktározom az élő emlékek közé...

Felhasználó profiljának megtekintése
Metamorf
avatar
Témanyitás₰ Tárgy: Re: Shazan & Asha - Egy csónakban evezünk   ₰ Yesterday at 8:39 pm

Shazan & Asha
Stop trying to define who you are and just be
Be kell látnom, érdekes emberrel sodort össze a sors. Nem mondom, hogy nincsenek fenntartásaim vele kapcsolatban, de mindképp hallgatnivaló, amiket mond. Meg lehet csupán azért a nagy érdeklődés, mert már jó ideje nem láttam, vagy hallottam mást, aki nem csupán az állati ösztön hajt vagy minden második szava valamk mocskos dolog. Szavaiból úgy veszem kim ezzel ő sincs másképp. Az apokalipszis bekövetkeztével az emberek mint egy 90%-a is átváltozott gyilkolásra kész vaddá. Nem kell ahhoz fertőző harapás, hogy ilyenné váljunk.
Egyetértően bólogattam arra, hogy egyedül könnyebb lehet. Vagy ha nem is mindenkinek, sokaknak. Neki, nekem... s még sokaknak. Arra is némán bólogattam, hogy egy év magány, igen kemény dolog, mégha valaki antiszociálisnak is vallja magát. Egy hónap is nagy kihívás, hisz... nincs akihez beszélj, aki iránt érezhess, mégha csak aggodalmat is. Bárhová mész majd semmit nem érzel otthonodnak, s lassacskán a család vagy barát szó fogalma is szerte foszlik. Bele őrülsz.
A hosszas válasza után ért a nagy megtiszteltetés, hogy feláldozza az egyik konzervjét, aminek bizony nagyon tudtam örülni. Nem arról van szó, hogy hetek óta éhezem, mert azt nem lehet, s bár az erdőben minden adott, hogy képességemmel élelmet teremtsek, csakhogy ez nem olyan, mint korizni. Nem megy olyan könnyen, ráadásul a gyakorlás rengeteg erőm felemészti. Mindig éppen csak annyit sikerült csinálnom, amennyivel éppen visszakaptam az elvesztegetett erőm. Na meg, a kóborlók miatt, nem is egyszerű a földön kertészkedni órákig. Szóval van mit tanulnom. Ezért is örültem néhány falatnak ennyi nap után.
Persze én sem tömtem tonra számra, a hasam is megfájdulna és az egész pocsékba menne, na meg illik kiélvezni az ilyen különleges falatokat. S nem utolsó sorban előszeretettel bökdöstem felé, hogy vegyen csak bátran, sok van még benne, én meg úgy sem vagyok olyan nagy evő mostanság.
Ami azt illeti, én sem szívesen vettem róla le a szemem, első sorban, mert még mindig idegen a számomra, illetve hát én hiszek benne, hogyha ne  egy pszichopatával állok szembe, látom rajtam, ha bizonytalan vagy igazán őszinte. S eddig úgy tűnt nem hazudott. Nem is nagyon lett volna rá oka, de az emberek megfejthetetlen lények, s sosem tudni mikor mi jár a fejükben.
Kérdésére megrázom a fejem.
 - Nem igazán... Ha férfi lennék sem szívesen csatlakoznék másokhoz, de így nőként még kevesebb esélyt látok rá. Az emberek többsége szívesen áldozza be a másikat a végső időben, ki tudja... talán én is így tennék. Éppen ezért jobbnak láttam, ha messziről elkerülök mindenkit. Nem mintha olyan nagy választék lett volna. Talán... ha jól emlékszem még tavaly futottam össze az egyik erdőben egy fiúval. Az volt az első és utolsó, hogy valaki után eredtem. Kicsi volt, ezért gondoltam nincs egyedül, akár a családja is a közelben lehetett. De egy idő után egyszerűen felszívódott. Nem láttam kiéhezetteket a közelben, kiabálást se hallottam, mégis eltűnt. Akár csapdába is csalhatott volna. - csóváltam meg fejem akkori naivitásomra.
 - Azóta te vagy az első, akivel összefutottam. - tettem hozzá aztán egy epret bekapva.
Aztán jöttek az ominózus kérdések. Korainak találtam leleplezni magam, hisz én sem tudtam róla semmit szinte. Szóval elkapva tekintetem a konzervben úszkáló eprek felé, igyekesztem kevésbé egyértelmű válaszokat adni.
 - Hát.. erről is arról is... De mostanság is erdőben húztam meg magam. A járvány meg... hát... m-már nem is nagyon emlékszem... - füllentettem. Valójában pontosan emlékesztem a szobámra, a fehér falakra, furcsa mód még a fertőtlenítő szagára is így két évvel később, de mint mondtam korai lenne mindent elárulnom magamról. Már pedig ezzel igen sokat mondanék, mégha nem is ismeri a projektet. A fegyverem elhagyását is ügyesen kimagyaráztam, noha az nem volt olyan nehéz.
Szavaiból úgy veszem ki, ő már kitűzte maga elé célját s udvarias módon lehetőségeket is ad. Nem mintha nem lehetnének mind ezek üres szavak, de ahhoz túl magabiztos.
 - M-még nem tudom. A hajó biztonságos, de semmi se tart örökké... Szóval egy kis ideig még biztosan egymás nyakán leszünk. - mosolyodtam el pindurít, miközben jól lakva, de nem az egész konzervet felfalva, leteszem magam mellé, hogy megfordulva, nézhessem a hajót körbe ölelő tengert, ami mondhatom az egyedüli dolog, ami semmit nem változott a világvége beköszöntével.
Azért persze nem feledtem el én is kérdezősködni, s a nagy ábrándozásból pont az ő válasza keltett fel. Feléfordulva, nagy szemekkel, döbbenten néztem rá.
 - A Horizonnál?!? - kérdeztem vissza, de minden bizonnyal alaptalanul, mert jól értettem, bizony két évvel ezelőtt egy épületben jártunk keltünk. Mondjuk nem tudom nekem volt e szükségem pszichológusra, de rá biztosan nem emlékszem. Nem tűnt rossz embernek, mégis akadt egy közös pont az életünkben. Hirtelen úgy éreztem nincs okom már, hogy titkolózzak e téren.
 - É-én is ott voltam akkor, sőt jóvval előtte, de... Nem emlékszem rád. Te melyik részlegen dolgoztál? Voltál a kísérleti alanyok részén? Az ajtóm előtt sem láttalak elmenni, pedig 24 órában kifele bámészkodtam, ha épp nem vittek valahova. A kitörés alatt szöktem el onnan... De nem hittem volna, hogy a különleges képességüeken más is túlélhette. Elég nagy volt a káosz... - emlékeztem vissza, de ha eszembe is jutnak napok, egyiknél sem ugrik be. Az arca sem volt ismerős.
 - Hogy jutottál ki onnan?
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom

Témanyitás₰ Tárgy: Re: Shazan & Asha - Egy csónakban evezünk   
Ugrás: