Az oldal kinézete és tartalma az adminok önálló szellemi értékét képviselik. Az oldal design-ját a specto kódok közreműködésével készítették el. Mivel rengeteg időbe és erőfeszítésbe került létrehozni az oldalt kérjük ne lopj el semmi. Ha mégis megtetszene valami vedd fel a kapcsolatot az oldal adminjaival.
Megállt körülöttünk a világ, de körülöttem mindenképp. Mindig is voltak problémáim, és habár mindenki mondhatná ezt, nekem egészen más gondjaim voltak, mint a legtöbb embernek. Gyerekkoromtól fogva éreztem, hogy a gondolataim csak az enyémek és senki más fejében nem fordulnak meg. Sosem mosolyogtam mint, ahogy egyéb érzelmet sem váltott ki belőlem semmi. Ha elestem nem sírtam, ha feldühítettek nem őrjöngtem és sosem nevettem, vagy mosolyogtam. A szüleim, habár eleinte szerettek a későbbiekben csak a problémát látták bennem. Ennek eredménye képen orvosról orvosra jártunk, de valójában egyik sem tudta mi okozza nálam a különös rendellenességet. Egészen addig ameddig szüleim rá nem találtak a Horizonra és ameddig egy verőfényes napon ott nem hagytak. Megunták a problémákat én pedig ott álltam tétlenül könnyek és fájdalom nélkül. Az évek során megszoktam a labort minden kínjával együtt. A vizsgálatok és injekciók a mindennapi rutinommá váltak. Egyetlen mentsvárammá Elliot volt, aki nem tágított az üveg "kalitkám" mellől. Sosem találkozhattunk mivel két alany nem érintkezhet semmilyen módon és mégis még egy hangtompított üveg cella sem volt képes elválasztani minket egymástól. Emlékszem egyszer elcsent egy filctollat, amivel minden féle gyermek firkát és dinoszauruszokat rajzolt, hogy megnevettessen. De lassan rájött, hogy engem nem lehet csak úgy jobb kedvre deríteni. Nemsokára már nem kellettek filctollak ahhoz, hogy megértsem, amit mondani akar, mivel pontosan tudtam mikor mire gondol. Látni akarta az eget mégegyszer én pedig képtelen voltam arra, hogy megadjam neki amit akar, bár én pontosan tudtam mi folyik odakint a nagyvilágban. A nagyemberek gondolatai csak a fertőzés körül forgott. Némelyikük rettegett és voltak, akik csak a pénzt és a világuralmat látták bennük. Érdekes módon az egyetlen ami érdekelt az Elliot volt és a kijutás reménye. Egy éjjel megszólaltak a riasztók. Ez csak egyetlen dolgot jelentett, mégpedig, hogy a fertőzés bejutott a szektorokba. Mire kinyitottam a szemem az eddig vakító fehérségű világítás villogó pirosra változott ezzel jelezve, hogy valami nincs rendben. Valóban nem volt rendben semmi, mindenki, akit eddig ismertem megszűnt számomra létezni. A kedves ápoló, aki nap mint nap lehozta az étrendkiegészítőket, most nem volt sehol. Ahogy az alanyok sem tartózkodtak a cellájukban, a katonák pedig nem álltak őrt úton útfélen. Elliott pedig épp úgy tűnt el akár csak a többiek. Itt hagyott mindenki, akire eddigi életemben számítottam. A szüleim, Elliot aki a húgának tekintett és mindenki aki a valóságot jelentette nekem. Mire a felszínre értem eleredt az eső, minden cseppjével elmosva eddigi valómat és ott hagyott az út szélén, hogy rám találjon egy olyan ember akinek talán sosem kellett volna.
