Asha & Callum ~ Hunting with a Stranger






Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!


Oldalunk videója





Multi kapcsoló:





Walkie Talkie


Statisztika
Fajok
Túlélők
6
4
Tudósok
3
1
Metamorfok
1
7
Katonák
1
0
Fertőzöttek /Inaktívak/
5
2



Fontosabb hírek
Oldalunk 2018 június első napján megnyitotta kapuit.




Itt tartózkodnak

Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs






A legtöbb felhasználó (12 fő) Vas. Jún. 03, 2018 11:07 pm-kor volt itt.



Utolsó bejegyzések
Írta  Dr. Shazan O'Berin
Today at 10:49 am

Írta  Dr. Shazan O'Berin
Yesterday at 6:15 pm

Írta  Vendég
Hétf. Szept. 10, 2018 9:20 pm

Írta  Skylar Brooks
Pént. Aug. 24, 2018 10:59 pm

Írta  Vendég
Szer. Júl. 11, 2018 12:21 pm

Írta  Seth O'Brien
Hétf. Júl. 09, 2018 8:27 pm

Írta  Vendég
Hétf. Júl. 09, 2018 9:19 am

Írta  Ethan Palmer
Vas. Júl. 08, 2018 10:02 pm

Írta  Asha Devereux
Vas. Júl. 08, 2018 9:17 pm

Az oldal kinézete és tartalma az adminok önálló szellemi értékét képviselik. Az oldal design-ját a specto kódok közreműködésével készítették el. Mivel rengeteg időbe és erőfeszítésbe került létrehozni az oldalt kérjük ne lopj el semmi. Ha mégis megtetszene valami vedd fel a kapcsolatot az oldal adminjaival.

Asha & Callum ~ Hunting with a Stranger

Túlélő
avatar
Témanyitás₰ Tárgy: Asha & Callum ~ Hunting with a Stranger   ₰ Hétf. Jún. 11, 2018 10:32 pm
Asha & Callum



M
ég napkelte előtt elindultam a vadászatra, amit már előző este elterveztem. Ezerszer bejártam már az erdőt, mindig messzebb és messzebb vándorolva.
Ebben az évszakban nehezebb a természetben való mozgás. Oda kell figyelni, hogy a bokrokból bármikor előbukkanhat egy fertőzött és ha nem vagyok résen akkor búcsút is mondhatok az életemnek.
Bár meleg van és nincs szükség kabátra, mégis viselek egyet. Minél kevesebb bőrfelület látszik ki, annál jobb. Nem teljesen véd meg a kóborlókkal szemben, de nehezebb átharapni az anyagon és ad valamennyi időt a menekülésre.
Vadászpuskámmal, melyre hangtompítót szereltem, járom be az erdőt. A nap sugarai lassan átszűrődnek a lombok között, halvány fényt vetve az avarra. A bakancsommal minden léptem hallatszik, ahogyan egyes ágak megreccsennek alattam. De próbálok minél csendesebben közlekedni, hiszen ha van bármilyen állat a közelben, nem akarom elijeszteni.
Nem reménykedem nagy vadakban. Az olyan időkben, mint amilyet most is élünk egy mókus is királyi lakomának számít.
Már nem olyan a természet, mint két évvel ezelőtt. Nem csicseregnek a madarak, nem lehet távolról farkasok üvöltését hallani. Akárcsak a városokból az emberi zaj, úgy az erdőkből az állatok által keltett zajok is eltűntek. Mintha a világ megállt volna körülöttünk és csak egy limbóban léteznénk tovább.
Az ember akaratlanul is rossz dolgokra gondol ilyenkor, hiszen egyedül marad a saját belső gondolataival. Nem tudunk mást csinálni, mint gondolkodni. Én pedig hajlamos vagyok melankóliába süllyedni, amikor egyedül maradok a belső hangommal.
A közeli patak zubogása és a saját halk lélegzetem hallatszik egyedül. Már órák óta kinn vagyok, de még semmit se találtam. Márpedig nem fogok üres kézzel hazatérni, el kell tartanom egy tinédzsert és azt nem tudom megtenni helyes táplálkozás nélkül.
A patak felé indulok, hátha bármilyen élő dolgot találok ott. Hiszen ez a legfontosabb most mindenkinek, nem? Táplálék és ivóvíz. Ezek nélkül a létfontosságú források nélkül senki sem élhet túl.
Megkerülöm a patak menti sziklákat, de szinte rögtön vissza is lépek takarásba. Jól látom, amit látok?- kérdezem magamban. Vagy túlságosan lefáradtam vagy lázálmom keletkezett, de ki kell zárnom mindkettőt. Tényleg valóság, ami a szemeim előtt játszódik le.
Halkan, szinte mozdulatlanul felemelem a puskámat és becélzom az előttem lévő szarvas csordából az egyik közelebbi állatot.
Annak az esélye, hogy az ember egy szarvast talál, szinte egyenlő a nullával. Az, hogy én most egy egész csordával találkoztam még nagyobb lehetetlenség.
Az állat fejére célzok, hogy egy lövés által biztosan meghaljon az állat. Annál nagyobb balszerencse nem is eshetne meg velem, mint találni egy csordát és elijeszteni az állatokat anélkül, hogy egyet is lelőttem volna.
A hangtompító jelentősen csökkent a lövés hangján, de amint a földre dől a szarvas a többi állat rögtön menekülőre fogja a dolgot. De jelenleg nem is érdekel a többi szarvas. Szinte újonnan lévő örömmel előugrok a szikla mögül és megközelítem a mostanra már halott állatot. Pont a szeme közé küldtem a golyót, így nem szenvedett sokáig az állat.
Diadalittasan nézek a zsákmányomra, és már guggolnék is le, hogy felvegyem a tetemet a hátamra, hogy visszacipeljem a házamhoz, amikor mozgást hallok az ágak közül.
Reflex szerűen felemelem a puskát a hang irányába, hátha egy fertőzöttet kell lelőnöm. Ha pedig egy másik túlélő fog előjönni a bokrok közül, akkor is készen kell állnom az önvédelemre. A mai világban az ember szinte már senkiben sem bízhat meg.


    
乂  kezdőm *-* 乂 Humming 乂 535 szó 乂 seth

Felhasználó profiljának megtekintése
Metamorf
avatar
Témanyitás₰ Tárgy: Re: Asha & Callum ~ Hunting with a Stranger   ₰ Kedd Jún. 12, 2018 12:26 am

Callum & Asha
Az embereknek meg kéne próbálniuk a velük történt rossz dolgokból végül valami jót kihozni.
Ahogy a nyári nap meleg sugarai áthatoltak a fák lombjainak zöld levelei közt, ahogy a langyos szellő csiklandozta a bőröm fedetlen részeit, ahogy behunyt szemmel élveztem a közelben lévő kis patak szorgos csordogálását és a fák halk suttogását, apró mosoly kúszott az arcomra. Úgy éreztem a természet ismét felül kerekedett gondjain, bajain, s leküzdve mind ezt, ismét felragyog a magamódján. Bár már nem ragyog úgy, mint réges-rég, mikor a mókusok az ágakon föl-alá futkároztak, a vaddisznó mama pedig libasorba parancsolta a kicsiket, de az élővilág is próbálkozik. Éppen csak nehezen jut egyről a kettőre. Ez nem is oly meglepő, mikor a vadászok mellett már a fertőzöttek is ritkítják a fajokat. S én mindig igyekszem a védelmükre lenni, segíteni, túlélni, de sajnos egymagam kevés vagyok. A megsárgult falevél is küzdhet a széllel, de mit sem ér, ha az jóvval erősebb nála.
Éppen ezért ritka pillanatok egyike volt, mikor friss pata nyomokra bukkantam az avarban. Nem is egy állattól, de többtől. Véletlen volna? Vagy a természet néma köszönete fáradozásaimért? Ki tudja. Teljesen felvillanyozódtam a tudattól, hogy egy csorda Bambi ólálkodik a közelben. Egy sovány remény sugár talán, hogy lassan ismét minden az anya természeté lesz, ahogy kezdetekkor. Noha a különös feromonjaim az állatokat sem ijeszti el, a zajok igen, így bár legszívesebben végig száguldottam volna útvonaluk mentén, mint egy túlzottan boldog bolond, végül lecsillapodva a fákon való, néma megközelítés mellett maradtam. Sosem voltam túl jó fára mászó, de a képességemnek köszönhetően kedvem szerint alakíthatom az erdő óriásait, s így ha nem is olyan gyorsan, mint az ágas-bogas talajon, de haladtam. Ügyeltem lépteim nesztelenségére, kezeim magabiztos fogásaira. A csontom nem forr be pillanatok alatt, s egy kisebb zuhanás is csúnya lehet. Ha nem is úgy másztam liánról-liánra, akár Tarzan vagy Maugli, ügyesen haladtam, bár meg-meg kellett állnom, hogy megszemlélhessem, jó úton haladok-e.
Egy ilyen pillanatnál fedeztem fel valami egészen mást. El is kapott a félelem, ahogy az emberi lábnyomokat végig követve, ugyan arra az irányba tartott, mint a szarvasoké. Ez lehet akár egy szem fertőzött is, vagy akár egy környékbeli cowboy, aki ez idáig csak messziről szemlélte az erdőt. Óvatosan másztam le a magas fáról, hogy ily módon találhassam meg, nos előbb a magányos farkasunk, majd a csordát. Az idegességnek köszönhetően, mely a tudatomba költözött, nehéz volt a nyomokra koncentrálni, íby lassabban haladtam, amellett, hogy figyeltem, nem-e ő vesz előbb észre. Az kellemetlen lenne. Nagyon-nagyon.
Már közel járhattam, nagyon közel, mikor megneszeltem őket. Pontosabban a szétrohanó, ijedt csorda menekülését. Jaj ne, elkéstem! Innentől kezdve nem volt nyomozás, se lábujjhegyen szaladás. Itt meg van minden eszközöm, hogy megtoroljam, azt amit tett. Nincs kegyelem! Nehéz munka árán teremtett ez a rózsa, mint szép remény a jobb világ felé, de ha ez is elvész, oda a remény, oda minden! Nem egy tüskébe, kavicsba tapostam bele, de ez elenyésző fájdalom, ahhoz képest, ami az állat érezhet, vagy érezhetett. Ezzel hergelem magam, s ösztönzöm, hogy egy pillanatra se sajnáljam meg, legyen az akár egy fertőzött kislány vagy egy másik fajtársam. Ezeket jártak a fejemben, mikor konkrétan már a maratoni futókat megszégyenítve sprintelve rohantam percekig. Abba bele sem gondolva, hogyha szembe rohanna velem egy szarvas, nos... én maradok alul. Szószerint eltiporna. Távolról már láttam is az alakot. Igaz hátulról, éppen félig meggörnyedve, amiből nehéz megmondani él e vagy hal, de semmi gond, ugyanis az elszántan rohanó lábaim, nehezen fékezem, s éppen csak sikerül lefékeznem, talán egy méterrel távolabb tőle, a puskája csövével farkasszemezve. A rohanásom alatti képzelgésben ez valahogy teljesen másképp jött ki. Nem én éreztem a halál közelit, hanem ő általam. Tudom, nem a méret a lényeg, de ha egy kispisztolyt nyomott volna a homlokomhoz is elbizonytalanodnék, nem hogy egy vadászpuskát. Egy darabig résnyire nyílott ajkakkal veszem tudomásul, hogy a puska csöve nem tágít egy hamar. Aztán beharapott ajkakkal próbálom megtippelni, hogy ez az a fegyver, ami elől nem tudok kitérni, mert egyszerre több töltényt lő ki. Nem mintha jelenleg van annyi vér a pucámban, hogy megkockáztassam és mozdulni merjek, de igyekszem hamar és használható tervvel előrukkolni. Nehéz elszakítani tekintetem a nem rég használt gyilkos eszközről, főleg, hogy jelenleg én állok az útjában, de a megmaradt hangomat összeszedve, és elásva minden eddigi magabiztosságom, s elkötelezettségem a környezetvédelem iránt, a szemébe nézek.
 - É-én béke pá-párti vagyok. - hebegem, s ha ad rá lehetőséget, lassan remegő puding módjára még egy "peace" jelet is felmutatok mutató és középső ujjammal.
Felhasználó profiljának megtekintése
Túlélő
avatar
Témanyitás₰ Tárgy: Re: Asha & Callum ~ Hunting with a Stranger   ₰ Kedd Jún. 12, 2018 1:44 am
Asha & Callum



M
eglepően furcsa, hogy az ember nem gondol arra mit gyilkol meg. Ha egy fertőzöttet látunk meg, akkor ösztönösen vagy menekülünk vagy megöljük őket, már amennyire egy halottat meg lehet ölni. De nem csak a kóborlókkal történik meg a gondolkozás nélküli ölés. Ha állatokról van szó, nem engedhetjük meg magunknak a luxust, hogy életben hagyjuk őket. A gyengéknek meg kell halniuk a mai világban, hogy a túlélésre termettek tovább erősödjenek.
Ezt két évvel ezelőtt még baromságnak neveztem volna és azt mondtam volna, hogy Darwin "survival of the fittest" elmélete senkit sem érdekel.
De mégis, két évre rá azt mondom, hogy nem lehetünk kedvesek a természettel, szükségünk van a húsra, hogy erőben maradjunk. Vagy bármi más ételre, igazándiból.
Munkám során egyszer öltem csak, de ott sem gondolkodtam. A gyilkos, akit el akartam kapni a társamra szegezte a fegyvert, de én előbb húztam meg a ravaszt. Sorozatgyilkos volt, egy aljas szemétláda, mégis ha lett volna más út, nem öltem volna meg.
A fertőzés alatt azonban öltem már embert. Egyszer egy szerencsétlent szabadítottam meg a szenvedésétől: megharapta egy fertőzött és megkért engem, hogy vessek neki véget, mielőtt átváltozna kóborlóvá.
A lövés előtt nem gondoltam most sem arra, hogy ez a szarvas valószínűleg még élni akart. De jobb ha én ölöm meg, mintha egy fertőzött vájja bele a fogait, hogy lassú halált haljon. Így legalább kíméletes és gyors volt az ölés.
De mégis, mindig elmondom magamban ezt a monológot, miután elvettem ismét egy életet, tehát nem tölt el örömmel, hogy így kell élnem. Nem mintha lenne választásom.
A csorda maradék része már biztos messze jár és ha szerencséjük van, akkor találnak menedéket a vírustól húsevővé vált halottaktól.
Az ágreccsenés, ami miatt gyorsan megfordultam azonban nem egy fertőzöttől származik, hanem egy lánytól. Bár nem vagyok közvetlen veszélynek kitéve és látszólag fegyvertelen, nem emelem le a puskámat. Volt már részem abban, hogy majdnem kiraboltak egyszer. Egy ártatlan gyereket küldtek előre, hogy aztán egy csapat tolvaj előbukkanjon a fák mögül.
Talán erről van szó most is, bár nem látok senki mást a környéken.
A húszas éveiben járhat az ismeretlen velem szemben és arckifejezése nem tükröz vérszomjat. Nem fog megtámadni, egykoron ezt mondtam volna, hiszen rendőrként kiismertem már valamennyire az emberek arckifejezését. De ez egy más világ, mint ami régen volt.
Nem szólalok meg, helyette a lány remegő hangját hallgatom, majd amikor felemel előttem egy peace jelet összevonom a szemöldökömet. Lassan, de lejjebb engedem a puskát, hogy ne pont az arcába irányítsam a csövet.
- Egyedül vagy?- kérdezem meg, mert eléggé hihetetlen, hogy egy fegyvertelen lány egyedül legyen az erdő közepén.
Nem érzem magam fenyegetve és akaratlanul is előtör bennem a "szolgálunk és védünk" személyiség jegyem. De nem törődhetek minden elesettnek tűnő személlyel, nem vagyok én Teréz Anya.
- Komolyan így járkálsz az erdőben, amikor bármelyik pillanatban elhaladhat itt egy fertőzött horda?- kérdezem végigmérve, hiszen nincsen beöltözve és amit visel egyáltalán nem tűnik megfelelőnek a vadonhoz, főleg ha még fegyvere sincs.- Nem is beszélve arról, hogy ha rossz szándékú emberekkel találkozol, akkor könnyű zsákmánynak fognak tekinteni.
Leengedem a puskámat, eldöntve, hogy nem vagyok veszélyben és nem akarom azt sugallni, hogy kárt akarok tenni benne. Felsóhajtok, majd még egy kérdést teszek fel neki:
- Mit keresel az erdő közepén?


    
乂  meghaltam a peace jelen xd 乂 Humming 乂 527 szó 乂 seth

Felhasználó profiljának megtekintése
Metamorf
avatar
Témanyitás₰ Tárgy: Re: Asha & Callum ~ Hunting with a Stranger   ₰ Kedd Jún. 12, 2018 6:18 pm

Callum & Asha
Az embereknek meg kéne próbálniuk a velük történt rossz dolgokból végül valami jót kihozni.
A nap még mindig töretlenül sütött, s melegítette az élőket. A fák is olykor hangosabban, olykor alig hallhatóan sussogtak. A nyári szellő pajkosan játszott a levelekkel. A patak sem pihent, szorgosan csörgedezett. Jómagam pedig, ha ez idáig veszedelmes medvének is tartva magam, a puskával farkasszemezve, alább hagy az a nagy pattogásom, s elszántságom, s nem hogy egy nyúléban, de talán egy hörcsög testében érzem magam. Pedig tényleg tudok harcias lenni, de őszintén megvallva a fegyverek ellen nem sok esélyem van. Manapság pedig a puska és a töltény is luxus cikk, ha azt nézzük, hogy két év telt el, s bizony a második legfontosabb, létfontosságú dolog a fegyver, s ha volt is jó néhány fegyverbolt, egy félév alatt kipucolták őket. Legalábbis véleményem szerint. Amit csak úgy magamban jegyzek meg, mert nem vagyok olyan helyzetben, hogy ne bánjam meg, ha rosszat szólok.
Azt hittem sosem engedi le a puskát, én meg előbb feladtam a hippik kézjelének felmutatását. De leengedte -legalábbis lejjebb -, s bár semmibe kerülne ismét rám emelnie, már most úgy érzem, hogy van esélyem a túlélésre. Kérdésére összevonom szemöldökeim. Őszinte választ vár? Vagy csak próbára tesz? Ha jót akaró, nem hiszi el, s feltételeznie kell, hogy ez akár egy csapda is lehetne. Ha rossz, nos van rá esély, hogy elhiszi, s akkor viszont szintén oka van, amiért nem ölt meg azonnal. Ezt az okot pedig a korhatárra való tekintettel nem részletezném. Ami nekem elsősorban eszembe jut az arcáról, az az, hogy talán egy kétségbeesett férfi, aki puskájával próbálja leplezni favágó mivoltát a fertőzöttség kitörése végett. A másik opció pedig, hogy egy perverz parkolóőr, aki a városban már nem tudta kiélni magát, ezért tovább állt. Az utóbbi lehetőséget elhagyva, már is nem tűnik olyan veszedelmesnek, ha csak olykor le nem téved a tekintetem a gyilkos fegyverre, amivel ugh... jól láthatóan jól céloz. Igen, de csak egy pillanatra vetettem oda tekintetem a tetemre, ami azelőtt egy csoda szép szarvas volt.
 - Egyedül. Azaz, eddig meggyőződésem volt róla, hogy az egész erdőben egyedül, de most bizony rendesen elbizonytalanodtam. Te talán nem? Mármint csapattal érkeztél? De ugye tovább mentek? - kérdeztem viszont, a kérdések közt meg sem várva a választ, finoman utalva rá, hogy hát nem szívesen látott vagy látottak.
Aggodalma azonban meglepett. Egy pöppet meg is sajnáltam, hogy én meg már üldözném el. Hirtelen még a szégyen is úrrá lett rajtam, hogy egy szál, szakadt trikóban, meg egy bugyiban szaladgálok az erdőben, mint valami hibbant nőszemély. Ráadásul baseball ütő nélkül. Fancsali képpel húztam összébb magam, a trikóm amúgyis rongyos alját gyűrögetve, szégyenemben a földet, na jó, a cipőjét nézve.
 - Nem nagyon láttam erre eddig állatokat, így nem is volt mi ide vonzza a csoportjukat. De egy darabbal még én is elbánok. - motyogtam, de a végén, ha megtört kiskutya szemekkel is, de felnéztem rá.
 - Ha meg mégsem, ők nem tudnak fára mászni, én meg igen. - hazudtoltam meg magam, bár tény, vannak gyengébb időszakaim, amikor egy belét húzó, állkapocs nélküli is felkerget a fára. Olyan csúnyán tudnak nézni, néha, hogy egyszerűen nem tudok kiállni ellenük. Pont mint ő. Néz a nagy, szigorú szemeivel, aztán isten tudja, mikor ordít rám, hogy fussak 10 kört az erdő körül. Azzal nem rombolnám az ártatlan és törékenyke kinézetem, hogy amúgy az egész erdő a szolgálatomra áll, és az indák és gyökerek is tudnak halálosak lenni.
 - Zsákmánynak? - vontam össze szemöldökeim értetlenül, mire csak lassan de - azt hiszem - leesett.
 - Azt mondod az emberek közt is vannak kannibálok?! M-mégis mennyien lehetnek? - kaptam a mellkasomhoz.
Így sok minden átfogalmazódik bennem. Persze érthető, hisz ha nincs csirke, jó az ember is, na de azért milyen lelkű emberilény az, aki ilyesmihez folyamodik?
Ledöbbenésem újabb kérdése szünteti meg - ha nem is teljesen.
 - H-hát én csaak... szarvas nyomokat láttam a földön - meg a tiedét... - és gondoltam megkeresem őket, mielőtt egy horda - vagy khm te - előbb rájuk bukkan... - de nyilvánvalóan elkéstem.
 - És... te is a közelben vertél sátrat... vagy...? - néztem rá, mert valahogy furának tartom, hogy jó ideje élünk itt mind ketten, de egyikünk sem látta a másikat.
Mondjuk az, hogy ő eddig nem látott nem baj, de hogy én se őt. Közben már egyáltalán nem éreztem a fegyvere fenyegetését, sőt ha úgy adódna talán még egér utam is lenne.
Felhasználó profiljának megtekintése
Túlélő
avatar
Témanyitás₰ Tárgy: Re: Asha & Callum ~ Hunting with a Stranger   ₰ Szer. Jún. 13, 2018 11:38 pm
Asha & Callum



M
eggyőződése volt, hogy egyedül volt az erdőben? Mégis mióta tartózkodik itt, hogy ezt gondolja? Elég nagy a terület, nem elég egy nap, hogy bejárja az egészet az ember. Bár mondjuk a kinézete alapján mondhatom azt, hogy régóta lehet már a szabadban. De mégis hogyan? Ha egyedül van és nincs fegyvere, akkor mégis hogy élte túl idáig?
Persze nem a kinézet a lényeg és ahogyan a partnerem régebben mindig mondta "a látszat néha csal". S bár nehezen tudom elképzelni erről a lányról, hogy olyan bivaly erős lenne, mint egy amazon, mégis csak értenie kell a túléléshez egy cseppet, ha képes volt idáig egyedül túlélni.
Amint megkapom a kérdések tömegét egymás után, időt nem kapva, hogy külön-külön válaszoljak mindre, érzem, hogy nem vagyok szívesen látott errefelé.
- Nem, együtt vagyok valakivel. Kicsit fiatalabb nálad, én vigyázok rá... A közelben lakom, a régi kisvárosban, Lewisburgben.- válaszolok őszintén, mert kétlem, hogy majd pont ez a lány tervezne ellenem és a házam ellen valami rablást a jövőben.
Másoknak nem adnám meg ezt az információt, de nem érzem magam fenyegetve, sőt, inkább én lehet az, aki őt fenyegeti. Bár nincs ilyen célom, van jobb dolgom is, mint vadidegen lányokat ijesztgetni.
Nézem, ahogy húzogatja magán a ruhának nevezett rongyot, majd megsajnálva sóhajtok egyet és a puskámat a vállamra vetve leveszem a hátamról a hátizsákomat. Van benne egy kabát, amit Rhiannonnak szántam. De ő úgy is a ház kandallójának melegét élvezheti, valamint vannak ruhái. Ha pedig szüksége lesz újra, biztos vagyok benne, hogy találok majd neki egyet.
Előveszem a ruhát, majd az idegen felé nyújtom:
- Vedd csak el! Nem biztos, hogy a méreted, de legalább lógni fog rajtad és több mindent takar.
Igaz, ami igaz, valahogy sikerült a hordáknak elkerülnie ezt az erdőt. Ezért szeretek annyira itt vadászni: ha találok is valamilyen állatot, nincs rá sok esély, hogy megfertőződött volna már. Annál nincs rosszabb, mint elejteni egy vadat, hogy aztán kiderüljön, már megharapta egy kóborló.
- Ez igaz...- vetek felé egy halvány mosolyt.
Ha olyan hajlékony lennék, mint tíz évvel ezelőtt valószínűleg én is fára másznék, és onnan próbálnék vadászni. De amilyen ügyetlen vagyok leesnék a földre és kitörném valamimet. Akkor pedig megnézhetem magamat. Egy törött végtag ebben a világban szinte már egyenlő a halállal, ha az ember nincsen valami menedékhely és orvosság közelében.
Összevonom értetlenül a szemöldököm, majd kissé kínosan megköszörülöm a torkomat:
- Nem, nem a kannibálokra gondoltam, hanem...- megállok a mondandómban.
Valóban ennyire ártatlan lenne, hogy még nem tapasztalta meg az egyes túlélők viselkedését? Volt már olyan, aki Rhiannonra próbálta ráerőszakolni magát. Hál istennek ott voltam, hogy megállítsam és elüldözzem a fickót.
Kínosan felnevetek, majd beletúrok a hajamba:
- Ömm... Hagyjuk is!
Valóban, ha látta az állat nyomokat, akkor volt értelme, hogy ő is követte őket. De fegyver nélkül mit akart velük? Szemlélni őket vagy akár elüldözni? Ennyire természet kedvelő lenne, hogy a hús helyett arra gondol, hogy Bambi rokonai ezúttal megúszhatják, nem úgy, mint a mesefilmben?
- Nem, vadászni jöttem csak... Naplemente előtt vissza szeretnék érni.
Ezzel le is hajolok, hogy felvegyem a halott állatot a földről, majd átvetem a hátamon a tetemet. Nem panaszkodom a súly miatt, sőt! Örülök, hogy érzem a szarvas súlyát, az csak annyit jelent lesz elég étel egy-két napra, anélkül, hogy spórolni kéne.
A lányra nézek, majd megkérdezem, amit a régi világban az emberek a beszélgetésük legelején szoktak kérdezni egymástól:
- Hogy hívnak? Én Callum vagyok, detektív Callum Devereux... Óh! Bocsánat, rossz megszokás!
Két éve már, hogy utoljára bemutatkoztam valakinek és most kimondva a teljes nevemet szinte furcsának is hat. Régebben mindig kellett mondanom a címemet is, detektív Callum Devereux. Micsoda marhaságnak hangzik az ilyen név, valamint rang, amikor vége van már a civilizációnak. Itt nem számít már a rang vagy a kor. Itt csak az választ el minket, ki élő és ki halott.


    
乂  *-*  乂 Humming 乂 619 szó 乂 seth

Felhasználó profiljának megtekintése
Metamorf
avatar
Témanyitás₰ Tárgy: Re: Asha & Callum ~ Hunting with a Stranger   ₰ Csüt. Jún. 14, 2018 10:10 pm

Callum & Asha
Az embereknek meg kéne próbálniuk a velük történt rossz dolgokból végül valami jót kihozni.
Válasza elsőként feltett kérdésemre inkább a perverz parkolóőrös dologhoz kezd húzni. Szerinte vigyáz a kislányra, szerintem fogva tartja, még hozzá akarata ellenére. Mondjuk ezt másképp nem is lehetne. Ugyanakkor ad okot a ledöbbenésre.
 - Hogy miii?! - kerekedtek el a szemeim, majdnem szám is tátva marad.
 - A városból jöttél?! Azta! Hogyan...? Mégis hogyan csináljátok? Azt hittem a városoknak már vége. Hogy ott már csak élő holtak és igazán halott hullák vannak. Ez nagyon állat! - hülledeztem, de pozitív értelemben, már-már dícsérve a kitartását, s hogy eddig túlélte, ráadásul e mellett még gondoskodott is valakiről. Ezt pedig illik elismerni. Annyira kihűltem a kijelentése nyomán, hogy majdnem rá kérdeztem, hogy ő is metamorf-e. Mert hát, tényleg elég nehéz elhinni, hogy halandóként túléljen egy zombikkal teli városban. De még időben fékeztem magam. Nem is kell róla tudnia, hogy én tudok ezekről, nem hogy még az is vagyok.
Mindenesetre azért sikerült elérnie, hogy szégyeljem magam. Én meg még terveztem, hogy elhagyom ezeket a koszos rongyokat és valami növényekből, virágokból, és levelekből összeállított ruházat félét kezdjek hordani. Így belegondolva, ez teljesen hibbant ötlet volt tőlem. Ám arra nem számítottam, hogy kihozom belőle a sajnálatot, így még mindig abból kiindulva, hogy egy vadidegen pedofil, szép szemekkel, karate pózba vágtam magam, mikor a táskájába nyúlt. Valójában csak az ökleim emeltem arcom elé, és egyik lábammal hátrébb léptem, de az igazi terv a nyúlcipő volt. Még talán egy "huhá" felkiáltást is megengedtem a hatás kedvéért. De ismét nagy meglepetést okoz a kabáttal. Le is engedem a kezeim, és nagyokat pislogva figyelem, ahogy felém nyújtja. Wow, na jó, egy perverz vadállat nem ügyelne áldozata kényelmére, nála mégis volt egy csajos kabát. Egyre kellemetlenebbül érzem magam, hogy még én ítélkezem. Bizonytalanul, de elveszem a kabátot, amit aztán hamar fel is veszek. Valóban hosszú egy pöppet, de ez cseppet sem zavar, noha jelenleg nincs hideg.
 - K-köszönöm... - hebegem halkabban, de annyira nem, hogy ne hallja.
Nem akarok bízni benne, mert az akkora szívás a végén, de mikor ilyen időkben valaki kedves a másikkal, abba a másikban rögtön felmerül, hogy megkedvelje azt a valakit.
Mosolya rám is átszáll, bár egy halovány mosolynál én sem engedek többet. Nem tűnik olyan öregnek, biztos vagyok benne, hogyha a szükség úgy hozná, ő is felrohanna egy fára.
A kannibálos témánál azonban nyilvánvalóan félreértettem valamit. Nem sokat árul el, így a viselkedéséből próbálok következtetni, de nem jutok egyről a kettőre. De a zavart nevetéséből úgy veszem ki, talán nem súlyosabb ez a bármi is egy kannibálnál.
 - Érthető. A sötétben élénkebbek, s akkor talán előbb botlik az ember hordába, mint nappal. - értettem egyet, hangosan gondolkodva.
Sötétedéskor már én sem mászkálok a földön szívesen, már csak a képességem meggyengülése végett sem. Sosem alszom lent, mert ha közben vihar kerekedik, simán felzabálna egy kiéhezett álmomban. Szar lenne úgy ébredni, hogy hiányzik az alfelem.
Azért a szarvast sajnálom, de így mégsem vonhatom felelősségre a fickót. Ő is csak élni akar, ahogy a lányt is életben tartani. Persze helytelenítem az állatok legyilkolását, de ha már nem találtak mást...
Kérdésére felkaptam a fejem, s rá tekintettem. De csak a bemutatkozását illetően esett le az állam. S nem a detektív hallatán, bár az is durva. De valahogy a vezetékneve nagyobb okot adott a ledöbbenésre. Először azt hittem rosszul hallottam, fel is vontam szemöldököm, aztán azon töprengtem mennyire esélyes ez, így hamar össze is vontam őket. Tudom, létezik névrokonság, de ez akkor sem egy túl gyakori vezetéknév. Viszont nem ismerős nekem, hogy azt mondhassam rokonom. Igaz, anyumon s apumon kívül nem nagyon ismertem a családfát. Nagypapám tuti nem, talán nagybátyám apai ágon. De nem is tudom, nem hasonlít apára. Kivéve a szemei és annak színe, meg a sötét haja. És talán a szája. Sőt így jobban megnézve a szeme körüli apró ráncok is. Meg a hangja. A nevetése és a szigorú tekintete. De egyébként semmi. Az is egy opció, hogy valami eltitkolt féltestvérem, de ahhoz meg talán kicsit idős. Kell egy kis hatás szünet, míg eljutok odáig, hogy akármi is legyen a válasz, az aligha változtat bármin is.
 - Eez öhm... roppant mód érdekes... ugyanis... engem... Asha Devereuxnak hívnak. - vonom föl most csak egyik szemöldököm kérdőn. Ha ezek a gyanús hasonlóságok még nem lennének elegek, még a keresztneve sem tűnik se nem túl gyakorinak, se nem túl amerikainak. Ahogy az enyém se.
 - Nem ismerem a távolabbi rokonaim, de ha te igen a tieid, esélyes, hogy ez pusztán egy totálisan nagy véletlen. - próbálok magyarázatot találni mind erre, mert hát manapság az is ritka számba megy, hogy meg nem harapott túlélőre bukkanjunk, nem hogy egy ugyanolyan ritka vezetéknevűre. A harmadik opció, hogy csak hallucinálok és egy horda épp most lakomázik belőlem. Meg lehet, hogy a tegnapi gomba, amit jóízűen elnyammogtam bolond volt...
- Hé, izé... öhm... nem akarok plusz teher lenni, meg hát a csoportosulósdi amúgysem az én stílusom, dee... baj lenne ha egy darabon veled tartanék? Kíváncsi vagyok a városra... Ezer éve nem láttam már áruházakat, és biztos vagyok benne, hogy ha másból nem is, de ruhákból jómagam is feltankolhatnék. Ugye nem gond? - kérdeztem, de jómagam szinte már eldöntve, hogy tetszik vagy sem, vele megyek. S mivel a városban nem biztos, hogy mindenfelé vannak gazok, ezért biztonságképp teszek néhány maroknyi földet a kabát zsebembe. Az erdei talaj, remek alapja, hogy erős növényeket hozhassak létre, amikkel megvédhetem magam, ha netán szükségem lenne rá.
Felhasználó profiljának megtekintése
Túlélő
avatar
Témanyitás₰ Tárgy: Re: Asha & Callum ~ Hunting with a Stranger   ₰ Hétf. Jún. 25, 2018 3:15 pm
Asha & Callum



A
látámasztja gyanakvásomat, hogy nem élt eddig egy táborban. Hiszen az országban vannak kisebb városok, amiket falak vesznek körül. Lakosuk talán tíz, maximum húsz ember. Legalábbis ezekről lehet hallani recsegős rádióadásban, a walkie talkien keresztül.
Akkor tényleg teljesen egyedül élt eddig az erdőben. Ezen én is ledöbbenek, hiszen kész csoda, hogy még nem lett fertőzött, itt az erdő közepén. Azonban én nem mutatom ki lelkesedésemet és ledöbbenésemet annyira, mint a lány.
Hosszabb válasz helyett inkább egy vállrándítással válaszolok:
- Vannak falaink...
Miközben ezt mondom eszembe jut a régi elnökünk, aki valószínűleg féltékeny lett volna a falakra, bár nem olyan méretűek, hogy ellehessen vele határolni Mexikót. Régebben annyira sem érdekelt a politika, mint az időjárás. A világvégében pedig még nevetségesebb, hogy két éve még az volt a legfontosabb dolog egyes emberek életében.
Mikor odanyújtom neki a kabátot majdnem elnevetem magam, ahogyan meglátom karate pózát. De azért egy mosoly megjelenik az arcomon.
Nem tudom mennyi idős lehet. Talán tizennyolc, maximum huszonkettő? De ugyanazt a gyermeki ártatlanságot látom benne, amit egy tizenöt évesben lehet megtalálni. Legalábbis régebben.
- Gondolom nem vagy egy fekete öves harcművész- jegyzem meg viccelődve, míg elveszi tőlem a kabátot.
Bólintok egyet. Valóban ért akkor a túléléshez, hiszen éjszaka sokkal veszélyesebb kint járni, mint nappal. Ha valakinek van elemlámpája vagy fáklyája, hogy lásson a sötétben, akkor az odavonzza a fertőzötteket. Ha pedig nincsen valamilyen fény forrása, akkor a vakság miatt lesz az ember áldozata egy kóborlónak.
Megigazítva a szarvast a hátamon, hogy a lehető legegyszerűbben tudjam elcipelni hazáig rátekintek a lányra. Először azt gondolom csak viccelődni akar, de az arckifejezéséből egyáltalán nem tűnik annak.
Igaz, a névrokonság egy valódi dolog. De elég ritka, főként, hogy nem egy gyakori nevem van. Illetve annak az esélye, hogy az ember olyas valakivel találkozzon a mostani világban. Körülbelül egyenlő a nullával. Legalábbis eddig úgy tűnt.
Felvetése, hogy talán távoli rokonok vagyunk nem valószínű:
- Nem hinném. Örökbe fogadtak, szóval a nevet csak úgy kaptam. Ha valamilyen módon rokonok lennénk, akkor sem vérrokonság kötne össze minket.- mondom, majd kissé összeszorul a szívem, ahogy a szüleimre gondolok.
Nem tudtam felvenni velük a kapcsolatot, amikor kitört a vírus, de a hátproblémákkal küszködő apám kétlem, hogy túlélte volna ezt a vírust. Gyakran inkább nem gondolok rájuk, úgy egyszerűbb. Ha az ember nem gondol rá annyit, akkor talán nem valóság. De rossz megérzés, hogy a szüleim már rég nem az élők között vannak.
Ashára tekintek, amint felteszi a kérdését. Mostanra már eldöntöttem magamban, hogy nem veszélyes.
Bólintok egyet, majd elindulok a város irányába.
- Bár ne éld bele magad, hogy ruhát fogsz találni. Már régóta üresek az üzletek.- mondom, nehogy túllelkesedjen és utána csalódnia kelljen.
Miért csinálom ezt? Mármint persze, mindig ilyen voltam. Meglátok egy "kóbor kutyát" és rögtön megengedem, hogy hazakísérjen. De most mit mondtam volna? Neeem, dehogy jöhetsz velem, mit képzelsz? Nem mész innen? Sicc?
Meg ha akarja, akkor úgyis tudna követni, én meg nem tennék semmit az ellen, hogy megállítsam.
Felteszem neki a kérdést, ami mostanáig foglalkoztatott:
- Tényleg teljesen egyedül éltél eddig az erdőben?-hitetlenkedek.- Mármint most ne sértődj meg, de nem tűnsz olyannak, aki képes életben maradni egy erdőben.
Nézek a lányra sétálás közben.


    
乂  *-*  乂 Humming 乂 513 szó 乂 seth

Felhasználó profiljának megtekintése
Metamorf
avatar
Témanyitás₰ Tárgy: Re: Asha & Callum ~ Hunting with a Stranger   ₰ Csüt. Jún. 28, 2018 11:21 pm

Callum & Asha
Az embereknek meg kéne próbálniuk a velük történt rossz dolgokból végül valami jót kihozni.
Nem kell elárulnia, szinte olvasni lehet arckifejezéséből, hogy gyanakszik, s hát jogosan. Ha nekem mondaná egy korombeli lány vagy fiú, hogy két éve már, hogy egyedül él, s láthatólag kutya baja, én is gyanakodnék. Sőt! Tudnám, hogy hazudik, ha csak nem jön valami elfogadható kifogással. Szóval megértem. De ugyanúgy én sem árulnám el magam egyből, noha egy puska ellen tényleg esélytelen lenne megvédenem magam.
Ettől persze ugyanúgy ledöbbentem. Város?! Falak? Két év alatt még sosem találkoztam ilyesmikkel, noha tény, el sem mozdultam az erdőből, mert félek kilépni. Hirtelen azt éreztem, hogy van még remény. Az emberek közt a jók, végre összefogtak és alkotnak. Ez valahol persze ijesztő, mert az apokalipszis idején mondhatni elszabadult természet anyánk, ami azelőtt már-már haldoklott. Mégha az élővilág konkrétan ki is halt. Ám az emberiség most felülkerekedik újfent s ezt lehet megint a természet kárára teszi, mégis minden újra a régi lehetne. Ha nem is teljesen... Mert úgy gondolom, nekünk metamorfoknak, akkor sem lenne nyugalma.
 - A fal jó dolog, a város pedig még jobb. Nem hittem volna, hogy vannak, akiket még érdekel más élete is. A kitörés óta hirtelen mindenki olyan önzővé vált. - vontam meg vállam, kifejtve eddigi tapasztalatom. Meg lehet tévedek, s én vagyok nagyon pesszimista, de ez idáig tényleg nem találkoztam olyannal, akire rá nézve kijelenthetem, hogy nem dobna mást tűzbe önmagáért.
Vele is épp ezért vagyok óvatos. Ha csalódnom kell, akkor inkább kellemes csalódás érjen.
Mikor rájövök, hogy pusztán baráti szándék vezérli, zavartan engedem le kezeim, illetve tűrök el egy kósza tincset a fülem mögé.
 - Nem volt már időm feliratkozni a suliban, de hé, azért harapni és karmolni én is tudok. - vallom be, bár nyilván nem esek foggal egy fertőzöttnek. Fura is lenne. Meg halálos.
Mikor ki tértünk a ritka vezetékneveink egyezésére s annak felvetésére, hogy esetleg valami különös rokonságban állunk, ő egyből megmagyarázta miért képtelenség. Nem rossz szándékból, mind inkább a kelletlenség elkerülése miatt, megkönnyebbülten felsóhajtok.
 - Hála égnek. Mármint bocsi, nem azért. Csak nincs is gázabb annál, ha ilyen időkben futok össze valami soha nem látott rokonnal. Egy része persze örömteli, de lássuk be, sok problémát okozna. Már a tudat, hogy basszus, azt se tudom bízhatok e ebben a rokonban csak mert rokon. De azért durva, hogy így egymásba futottunk. - mosolyodom el, immáron nyugodtabban.
Nem tűnik veszélyes fickónak, talán tényleg végig igazat mondott. Van is benne valami nyomozós, rendőrös megjelenés. Akárhogy is, ami ezen kívül még feltűnik, hogy vonásai csak hamar megváltoznak. Mintha fájó gondolatok lepték volna el. Talán az örökbefogadás miértje, talán vérszerinti vagy nevelő szülei elvesztése, az ami ilyen rosszul hat rá.
 - R-részvétem... - motyogom még kérdésem előtt, bár tudom ez a mostanság sokat hallott szó, mit sem segít.
Szerencsésnek tartom magam, hogy nincsenek ilyen problémáim. Én nem voltam árvaházban, de nem is álltak hozzám annyira közel a szüleim, hogy ha elvesztésük is jutna eszembe, esetleg rosszul érintsen. Akkoriban rossz ember voltam, már egészen fiatalom ittam, drogoztam és tettem, amihez épp kedvem volt. Szerintem csak teher voltam a számukra, szerintük segítség volt, hogy akaratom ellenére a Horizon vállalatnak adtak. De valahol hálás lehetek nekik, mert ha nem így tettek volna, minden bizonnyal én is halott lennék.
Annak viszont örülök, hogy nem zavarja társaságom, legalábbis egy darabon.
 - Hát... szomorú leszek, de azért nem ásom el magam. De azért bízom benne, hogy hagytak hátra ezt-azt. Egy térdig érő pólónak is örülnék, nem vagyok én válogatós.
Különös érzés volt bennem, elindulva a tudattal, hogy most hátra kell hagynom az erdőt, mégha nem is örökre, bár ki tudja... Volt bennem némi félelem, s persze kíváncsiság a felfedezetlen felé. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy kisgyermek, aki végül el kell hogy engedje anyja kezét, hogy belevethesse magát a kalandokba.
Nem mentünk túl sokat, mikor csak hamar visszatért a számomra kellemetlen témára. Nehéz újabb s újabb kifogásokat keresni, főleg, ha ezek még igazak is valahol. Sóhajtok egyet megadóan.
 - Valójában nem is lenne esélyem így, de... én... szóval én is úgy szöktem meg a Horizon épületéből. Onnan ahol elvileg a vírus megszületett. Embereken kísérleteztek, akiknek ezáltal különleges képességük lett. Azt hiszem... azt hiszem génmanipulációnak hívhatják a folyamatot... minket pedig metamorfoknak neveztek. Olyasmik, mint abban a Marvel filmben a mutánsok, bár ez sem hangzik szebben, de... ehh... az egyik metamorf például korcsnak nevez minket és magát is. - vallottam be, gyakran a földre pillantva. Nem tudom miért, de valahogy úgy érzem a beszámolóm után, hogy valóban kevesebb vagyok az embereknél.
 - Azért nem megyek emberek közé, mert félek tőlük. Félek, hogy bezárnának, hogy rá kényszerítenének, hogy használjam a képességem saját kényük-kedvük szerint. De az sem jobb, ha félnének tőlem. S bár bebizonyítanám, hogy semmi okuk rá, nem tehetném, mert sokunk tényleg elvadult. Már a laborban is veszélyesek voltak, de idekint, valóban a túlélésért küzdenek, s mivel képességeik lehetővé teszi, hogy erősebbek legyenek, megfosztják a gyengéket az esélyektől... - motyogtam, nem is értem mi ütött belém. Úgy vallottam, mintha tényleg kihallgatáson lennék. Bakker, csúnyán elbuknék.
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom

Témanyitás₰ Tárgy: Re: Asha & Callum ~ Hunting with a Stranger   
Ugrás: