Az oldal kinézete és tartalma az adminok önálló szellemi értékét képviselik. Az oldal design-ját a specto kódok közreműködésével készítették el. Mivel rengeteg időbe és erőfeszítésbe került létrehozni az oldalt kérjük ne lopj el semmi. Ha mégis megtetszene valami vedd fel a kapcsolatot az oldal adminjaival.
Elgondolkoztál azon valaha, hogy sok legendában miért pont az este az az időszak, amikor a legtöbb szörnyűség történik? Vagy azon, hogy az emberek miért félnek ösztönösen a sötéttől, az éjtől? Mintha valami gonosz lapulna benne, valami, amit senki sem ismer, senki sem lát, de retteg tőle, mert érzi a belőle áradó gonoszságot... Te is tudni akarod ezekre a kérdésekre a választ, nem igaz? De hinnél-e nekem, ha azt mondanám, minden mese a vámpírokról, vérfarkasokról és boszorkányokról igaz? A nem értő, tudatlan szemek elől elrejtve, de a felszín alatt ott van a világ az igazi valójában, s minden szegletét mágia itatja át. S pontosan ennek következtében jöttek létre a természet anomáliájaként a vámpírok, vérfarkasok, hibridek, eretnekek, s ki tudja, milyen torz lényeket rejt még az éjszaka… Készen állsz, hogy felfedezd ezt a világot, mely nemcsak izgalmakat, hanem megannyi veszélyt is tartogat a számodra? Szembeszállhatsz a sötétséggel, megpróbálva eltörölni a föld színéről az emberek számára veszélyes teremtményeket, de ugyanígy melléjük is állhatsz, s élvezheted a hatalmat, a felsőbbrendűséget, azt, hogy mindenki felett állsz… A választás a te kezedben van, ám jól vigyázz, hogyan döntesz, mert annak súlyos következményei lehetnek, s ha egyszer belevágsz ebbe a kalandba, akkor többé nem visszakozhatsz…
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
- Hé, te ott! Igen, te. – Mutattam egyenesen végig rajtad. - Ne nézz rám ennyire bután, kérlek. Azt szeretném, ha kicsit figyelnél rám. – Sosem szerettem, ha valaki ellenszegült. S te, kedves barátom, nem úgy tűnt, mintha minden idegszáladdal rám összpontosítanál. - Gyere, ülj le és helyezd magad kényelembe… - De végre erőt vettél magadon, s én mutogattam, hova is foglalhatsz helyet. Te megindultál az egyik ülő alkalmatosság felé. - Igen, mondjuk oda, abba a fotelbe leülhetsz, ha épp nem felel meg a kényelmetlen, fából összetákolt szék. – Figyeltem, ahogy leülsz. Elégedetten elmosolyodtam, ahogy én magam is leültem, közvetlenül veled szembe. - Nos, most már rendben leszel? Remek. Van egy történet, amit el szeretnék neked mesélni. – Láttam, hogy szóra nyitod a szádat. - Ne szakíts félbe, oké? Modortalan dolog. – A fejemet csóváltam. Te inkább becsuktad a szádat, s kényelmetlenül mocorogtál a fotelben. Talán féltél tőlem. Pedig ezúttal nem terveztelek bántani, sem senki mást. Most a lehető legjobb modoromat kellett elővennem, hiszen… ez volt a feladatom. A rám kiszabott, fontos feladatom. – Nos, gondolkodtál már rajta, az emberek miért jönnek Mystic Fallsba? Nem? Én sem. De azt tudom, hogy sok ott az ismerős arc, melyre az emberek kíváncsiak. Na meg persze, ott van az új boszi iskola, melyet a híres vagy már inkább hírhedt és barát-gyilkos Stefan Salvatore épített a halálból visszatért Alaric Saltzmannal, akit, nem mellesleg ki fogok nyírni. – Vontam vállat, ahogy összeérintettem az ujjaimat magam előtt. – Tudtad, hogy Klaus gyermeke, Hope is ide jár? Szép nagyra nőtt lányka, de ő engem nem igazán érdekel. Bár elég jó képességei vannak, hiszen vámpír is, vérfarkas is, s boszorkány vér is csörgedezik az ereiben. Egy kis szörnyeteg, ha valaki a véleményemet kérdezni. De… de abban a suliban ott van az én két drága unokahúgom is. Istenem, az a két leányzó… alig várom, hogy újra szembekerüljek velük. Hiszen elég rég nem láttam őket. Szeretném őket megszeretgetni a késemmel… vagy a bárdommal… ohh, Jossie, Lizzie… - Elmélkedve néztem fel a plafonra, majd vissza rád. A tekinteteden láttam, hogy őrültnek nézel. De nem jártál messze a valóságtól. – Mit gondolsz, létezik a Pokol? – Néhány pillanatig vártam csupán, majd felálltam. – A helyzet az, hogy nagyon is valóságos. A legendák, a mesék, mind-mind igaznak bizonyultak, s erre akkor jöttem rá, mikor meghaltam. – Vállat vontam. Annyira nem hatott meg a dolog, erről nem is terveztem többet mesélni. Ám láttam, hogy újból mocorogsz. – Ugye nem tervezel elmenni a mese közepén? – Vontam fel a szemöldököm, mire nyeltél egy nagyot. Menni akartál, hát persze. Hosszúra nyúlt a mese, s nem akartad hallani a végét. De nem engedhettelek el… csettintettem az ujjammal, mire láncok jelentek meg a csuklóidon, melyek odakötöztek a fotelhez. Nem mehettél sehova. De nem ám. - Katherine Pierce a pokol tüzével égetne el, ha hagynálak meglógni, kedves… - Morogtam, ahogy a fotel mögé lépkedtem, s kutakodni kezdtem a polcon. – Oké, oké… tudom, hogy sok a dolgod. Inkább adok egy kis könyvet, melyben minden le van írva, amit tudnod kell. – Az öledbe ejtettem a könyvet. – Ám… látni akarlak még. Tudod, hol. Hiszen ott a pontos cím… ha nem jössz, megtalállak és hidd el, nem akarod tudni, miként hozlak el hozzánk. Minden világos? Nos, akkor… - Csettintettem egyet, a láncok eltűntek, te magad pedig szabaddá váltál. - Jó szórakozást!
