Kora reggel, de már most is iszonyú hőség volt. Az utak porosak, messze délibáb járta az utat. E száraz időszakban még útmenti pocsolyák sincsenek. Ám bármilyen kilátástalan is a helyzet egy pár mégis arra jutott, hogy megpróbálják a lehetetlent: megpróbálnak élelemhez vagy vízhez jutni Ozark városában. E nagy lépést sem maguk miatt hozták meg...
Már lassan egy hónapja, hogy a kis Pepper elvesztette anyját. Napokig koplalt, mert félt kijönni a házból, de még a fürdőből is. Már igen csak gyengécske volt, mikor rá bukkantak. Szerencséjére a nő ápolóként dolgozott, s tudta, miképp is kezeljék a félholt kislányt. Nem volt egyszerű, de szerencsére átvészelték, ha bár jól be kellett osztaniuk, amilyük volt. S mikor az is elfogyott, egy rövid megbeszélés után eredtek útnak.
-
Semmi baj, aranyom. Nem sokára ott vagyunk. - mondta a nő, ahogy párja mellett haladva, ölében vitte a kislányt. Nagy luxus ez, ők is tudják, de mit lehet tenni, ha a kislány fájlalja a lábát egy kis séta után? Ott hagyni nem lehet, hisz akkor belőlük is kiveszne az emberség, s akkor mégis mi különböztetné meg őket azoktól, akik elől menekülnek két éve.
-
Éhes vagyok... - panaszolta a kislány, mert nagyobb baja is volt annál, hogy érdekelje egyáltalán merre mennek.
-
Igen? És mit ennél? - kérdezte a nő elmosolyodva, mégha a meleg, a kislány és a holmik cipelése, na meg az éhség el is vette minden csepp erejét.
-
Virslit. Virslit mustárral. De olyan pálcikásat, aminek héja van. Apa is mindig hozott haza. - ábrándozott róla keserűen a csöpp lány.
Nem szándékosan hozza fel mindig szüleit, de akaratlan is így jön ki. Pedig fájlalja a puszta gondolatot is. Szerencsére a sokktól, alig akad tiszta emléke anyja haláláról, de fél, hogy szíve mélyén azért nem érzi már, hogy apukája egyszer majd eljön érte, mert már ő sincs. Eme gondolattól akaratlan is összerándul üres pocakja, s könnyek szöknek a szemébe. Alsó ajkát lebiggyesztve, pihen arca a nő vállán. Bűnösnek érzi magát, azért amiért már elvesztette a reményt. A bűntudat pedig ilyen korban is fájdalmas.
-
Jaj édesem, ne pityeregj. Apukád már biztosan úton van, csak sokat kell sétálnia. Ne szomorkodj, fogod még látni. - vígasztalta, s nem csak szavakkal, némi hát simogatással is a kicsit, aki még ezután is sokáig emésztette magát a remény elvesztése miatt. A hosszás szomorkodás pedig csak egy valamire jó, hogy könnyebben elpilled tőle az ember, hát még ha kicsiről van szó. Mavis is elszunnyadt néhány órácskára, ami neki éppen csak pár perc volt. Ám mire újra kinyitotta szemeit, már nem pihent az ismeretlen nő, biztonságos karjai közt. Az is csoda, hogy csak most tért magához. Egy lepukkant kocsiban feküdt. A pár sehol, ellenben jó pár barátságtalan lény vette körül az autót. Billegették a súlyukkal, karmolászták a mocskos ablakokat, melyek közül az egyik hátsó résnyire nyitva volt. Ez az oxigén bejutása miatt nem is volt probléma, de mikor már egészen más akarna bejutni rajta, ott bizony nagy a baj. Az egyik ocsmány szerzett ugyanis, ügyesen bedugta ujjait a résen, s onnantól már nem kellett az ablak betörése miatt problémázniuk. Ahogy nyomta le, úgy ment lefelé az ablak is. S minek után az üveg lement annyira, hogy betudják dugni kezeiket, a rémült kislánynak csak annyi lélekjelenléte maradt, hogy sikítva leforduljon az ülésről, elé, hogy amennyire csak lehet, távolabb tudja magát mind ettől. A sikitozásával pedig akaratlan is felkeltette a közelben lévők figyelmét.
-
Segítség! SEGÍTSÉG! - sikongatta rémülten, miközben az élőholtak egymást taposva próbáltak beljebb nyomulni, hogy elérjék a kislányt.
-
Apa! APAA! - húzta össze magát amennyire csak tudta.
